Antonio José de Sucre

Antonio José de Sucre y Alcalá (ismertebb nevén „Gran Mariscal de Ayacucho”, azaz „Ayacucho nagy marsallja”; Cumaná, 1795. február 3. – Berruecos, 1830. június 4.) venezuelai tábornok és politikus, Dél-Amerika spanyol elnyomás elleni függetlenségi harcának egyik legkiemelkedőbb hadvezére, Ecuador és Peru felszabadítója, valamint Bolívia első alkotmányosan megválasztott elnöke (1825–1828). Simón Bolívar legközelebbi harcostársa és bizalmasa volt.

Családi háttere és származása Sucre tehetős, arisztokrata családból származott Cumanában (akkor az Új-granadai Alkirályság, ma Venezuela területe). A Sucre család gyökerei Flandriába nyúltak vissza. A család dél-amerikai ágát Charles de Sucre y Franco Perez flamand nemes (Charles Adrian de Sucre, Preux őrgrófja és a spanyol nemesi származású Buenaventura Carolina Isabel Garrido y Pardo fia) alapította meg.

A család több tagja is magas katonai és közigazgatási tisztséget töltött be a spanyol korona szolgálatában: Charles de Sucre y Pardo 1698-ban Katalóniában katonáskodott, később Cartagena de Indias kormányzója és Kuba főkapitánya lett. 1779. december 22-én érkezett Cumanába, miután kinevezték Új-Andalúzia (a mai Sucre állam területe) kormányzójává.

Katonai pályafutása és a függetlenségi háborúk Sucre rendkívül fiatalon, mindössze 15 évesen, 1810–1814 körül csatlakozott a spanyol uralom elleni függetlenségi mozgalomhoz Venezuelában és Kolumbiában. Kiváló hadászati és taktikai érzékének köszönhetően gyorsan emelkedett a ranglétrán. 1820-ra Simón Bolívar venezuelai függetlenségi vezető vezérkari főnöke lett. Bolívar még abban az évben tábornokká léptette elő, és azzal a feladattal bízta meg, hogy szabadítsa fel Új-Granada déli részét (a mai Ecuadort) a spanyol ellenőrzés alól.

Ecuador felszabadítása: A Pichinchai csata (1822) Sucre egy kisebb sereggel tengerparti úton Guayaquilba vonult, és a várost Kolumbia protektorátusává nyilvánította. Ezt követően áthaladt az Andok vonulatain, és megközelítette a tengerszint felett 3000 méter magasan fekvő Quitót.

1822. május 24-én a Pichincha-vulkán lejtőin vívott Pichinchai csatában Sucre patrióta serege döntő vereséget mért Melchor Aymerich spanyol királypárti altábornagy csapataira. A győzelem elhozta Quito felszabadítását, és biztosította a spanyol gyarmati közigazgatási egység (Presidencia de Quito) függetlenségét, amelyből később megszületett a mai Ecuadori Köztársaság.

Peru függetlensége: Junín és Ayacucho (1824) Ecuador felszabadítása után Sucre délkeletre vonult, ahol egyesítette erőit Bolívar fő seregével. Az így létrejött, mintegy 9000 fős haderő 1824. augusztus 6-án a Juníni csatában legyőzte a spanyolokat.

Ezt követően Bolívar Sucre gondjaira bízta a hadjárat befejezését. 1824. december 9-én a Quinua városához közeli Pampa de La Quinuán lezajlott a csaták csatája, az Ayacuchói ütközet. Sucre mintegy 9000 fős patrióta serege teljes győzelmet aratott José de la Serna alkirály királypárti serege felett (aki a csatában meg is sebesült). A spanyol másodparancsnok, José de Canterac teljes megadást írt alá. Az ayacuchói győzelem végleg felszámolta a spanyol uralmat Peruban és az egész dél-amerikai kontinensen.

Hőstettéért a perui kongresszus kérésére Sucre megkapta a „Gran Mariscal de Ayacucho” (Ayacucho nagy marsallja) címet, a kolumbiai törvényhozás pedig vezértábornaggyá (General en Jefe) léptette elő.

Bolívia megalapítása és elnöksége

Felső-Peru megtisztítása (1825) Az ayacuchói győzelem után, Bolívar utasítására, Sucre 1825. február 25-én bevonult Felső-Peru (a mai Bolívia) területére. Bár feladata hivatalosan a helyi közigazgatás megszervezése volt, Felső-Peruban már 1821 óta kiterjedt gerillaháború folyt a királypártiak ellen.

A spanyol ellenállás központja Potosíban volt Pedro Antonio Olañeta tábornok vezetése alatt. Sucre közeledésére azonban a királypárti csapatok egymás után álltak át a függetlenség pártjára (Cochabambában, Vallegrandéban, Santa Cruz de la Sierrában és Chuquisacában). Amikor Medinacelli ezredes is fellázadt 300 emberével, 1825. április 2-án a tumuslai csatában csaptak össze Olañetával, aki a harcban életét vesztette. Április 7-én az utolsó spanyol tábornok, José Mario Valdez is megadta magát Chequeltében, ezzel Felső-Peruban végleg véget ért a függetlenségi háború.

Bolívia függetlenségének kikiáltása Sucre 1825. július 8-án Chuquisacában összehívta az Alkotmányozó Gyűlést. 1825. augusztus 6-án (a juníni csata első évfordulóján) kikiáltották Felső-Peru teljes függetlenségét. A Függetlenségi Nyilatkozat főbb adataiKelt1825. augusztus 6., ChuquisacaDelegáltak száma48 képviselő (Charcas: 7, Potosí: 14, La Paz: 12, Cochabamba: 13, Santa Cruz: 2)Kezdeti elnevezésRepública BolívarElnök és alapító atyaSimón Bolívar (a tisztséget átadta Sucrénak)NévváltoztatásManuel Martín Cruz javaslatára: „Ha Romulustól Róma, Bolívarról Bolívia” Bolívar kezdetben tartott a szárazföld belsejében fekvő, sérülékeny új állam jövőjétől, és jobb szerette volna, ha az csatlakozik Peruhoz vagy Argentínához. Ám a lakosság lehengerlő lelkesedése láttán (La Pazban, Oruróban, Potosíban és Chuquisacában) Bolívia elismerése mellett döntött, az új országot „Kedves Leányának” (Hija Predilecta) nevezte. Bolívar átadta az elnöki teendőket Sucrénak, aki így Bolívia első alkotmányos elnöke lett.

Kormányzása és reformjai bélyegkép|Bolívia függetlenségi nyilatkozata a Casa de la Libertad épületében (Sucre) Sucre elnöksége alatt megszervezte a bolíviai fegyveres erőket, és 1828-ban elfogadtatta az ország első alkotmányát (amelyet Bolívar szövegezett meg). Számos haladó szociális és gazdasági reformot vezetett be:

Megpróbálta újjáépíteni a háború dúlta gazdaságot. Elkobozta a római katolikus egyház vagyonának nagy részét, és ebből a forrásból hozta létre a nyilvános, állami középiskolai rendszert.

Kormányzása azonban komoly ellenállásba ütközött a konzervatív, földbirtokos bolíviai elitek részéről. A lakosság körében is megnőtt a Bolívia-ellenes hangulat. 1828-ban Chuquisacában helyi felkelés tört ki, és perui csapatok vonultak be az országba. A politikai nyomás hatására Sucre 1828 áprilisában lemondott az elnökségről, és visszavonult Ecuadorba.

Utolsó évei és a tarqui csata Visszavonulása nem tartott sokáig. Amikor kirobbant a Kolumbia és Peru közötti háború (1828–1829) – amelyben José de La Mar perui elnök megpróbálta elfoglalni Guayaquilt és Ecuadort –, Sucrét ismét katonai szolgálatra hívták be.

1829. február 27-én a Tarqui csatában Sucre kétszeres túlerőben lévő perui inváziós sereg felett aratott briliáns győzelmet, megvédve ezzel Nagy-Kolumbia déli határait.

1830-ban felkérték a Bogotában összehívott „Csodálatos Kongresszus” (Congreso Admirable) elnöklésére. Ez volt az utolsó kétségbeesett kísérlet arra, hogy megőrizzék Venezuela, Kolumbia és Ecuador államszövetségét (Nagy-Kolumbiát). A tárgyalások azonban kudarcba fulladtak.

Meggyilkolása és a berruecosi merénylet

A merénylet lefolyása A kongresszus után Sucre útnak indult hazafelé Quito irányába, hogy visszavonuljon a politikai élettől, és feleségével, Mariana Carcelénnel éljen. Június 4-én reggel a Colombia déli részén található, sűrű köddel borított, erdős Berruecos-hegységben (a La Jacoba nevű szűk ösvényen) bérgyilkosok ütöttek rajta Sucre hétfős kíséretén. Amikor Sucre a szűk úton lovagolt, három lövés érte: kettő a fejét súrolta, egy pedig a szívét fúrta át. Sucre azonnal meghalt. Kísérete a megtorlástól félve elmenekült, így a marsall holtteste 24 órán át elhagyatottan feküdt az erdőben. Másnap tisztiszolgája, Lorenzo Caicedo tizedes tért vissza, és egy faágakból font kereszttel hevenyészett sírba temette.

A berruecosi merénylet szereplői és felelősei

A merénylet feltételezett értelmi szerzői és politikai háttere: Juan José Flores tábornok: Ecuador elszakadását tervezte Nagy-Kolumbiától, és tartott Sucre befolyásától. José María Obando dandártábornok: Cauca tartomány parancsnoka, aki a vallomások szerint megszervezte és finanszírozta a merényletet. Francisco de Paula Santander: A bogotói Bolívar-ellenes frakció vezetője (közvetlen bizonyíték nélkül írták le a nevét a szálak háttérben történő mozgatásával kapcsolatban). A merénylet közvetlen végrehajtói (La Jacoba ösvény): Apolinar Morillo venezuelai ezredes: A merénylet közvetlen irányítója (1842-ben kivégezték). Juan Gregorio Sarria parancsnok: Bevallotta, hogy pénzt fogadott el Obandótól a gyilkosságért. José Erazo: Útonálló és gerillaharcos, aki segített az útelzárásban és a rajtaütésben. Három helyi napszámos: Cinkosként vett részt a csapdában (Morillo később mindhármat megmérgezte, hogy elhallgattassa őket).

A merénylet okai és utóélete A merénylet elrendelésével José María Obandót és Juan José Flores tábornokot gyanúsították. Flores nem akarta, hogy a rendkívül népszerű Sucre Quitóba érkezve megakadályozza Ecuador elszakadását Nagy-Kolumbiától. Bolívar úgy vélte, Sucre lett volna az egyetlen ember, aki egyben tarthatta volna Nagy-Kolumbiát, ezért politikai ellenfelei (például Francisco de Paula Santander bogotói köre) végezni akartak vele.

A gyilkosságban részt vevő három napszámost Morillo megmérgezte, hogy elhallgattassa őket. Sarria és Morillo később bevallották, hogy Obando fizette le őket. Apolinar Morillót 1842. november 30-án Bogotában kivégezték, Erazo még ugyanabban az évben börtönben halt meg. Obando politikai befolyása miatt mentességet élvezett.

Amikor Simón Bolívar megtudta bizalmasa halálhírét, így kiáltott fel:

Újratemetése és nyughelye Sucre özvegye, Mariana Carcelén titokban Quitóba szállíttatta a marsall maradványait, és az egyik birtokuk kápolnájában temettette el. Később szintén titokban a quitói Carmen Bajo kolostorba szállították a holttestet.

70 évvel később, 1900 áprilisában találták meg Sucre maradványait. Azonosításuk után, 1900. június 4-én állami és egyházi tiszteletadás mellett átszállították a Quitói Székesegyházba. 1932. augusztus 4-én avatták fel végleges mauzóleumát, amely egy 9 tonnás, a Pichincha-vulkánból származó monolit gránittömb. Sucre végakarata teljesült, aki életében így nyilatkozott: „Azt akarom, hogy a csontjaim örökké Quitóban pihenjenek.”

Emlékezete

Antonio José de Sucre Dél-Amerika történelmének egyik legtiszteltebb, legönzetlenebb és legtehetségesebb katonai és politikai vezetőjeként él a köztudatban.

Főváros: Bolívia alkotmányos fővárosa az ő tiszteletére kapta a Sucre nevet (korábban Chuquisaca). Közzigazgatás: Venezuela egyik szövetségi állama (Sucre állam) az ő nevét viseli. Pénznem: Ecuador korábbi nemzeti pénzneme 2000-ig, az amerikai dollár bevezetéséig a sucre volt. Emlékművek: Számos szobor, tér és oktatási intézmény viseli a nevét Dél-Amerika-szerte (Quito, Bogotá, Caracas, Sucre).

Jegyzetek

Kategória:1795-ben született személyek Kategória:1830-ban elhunyt személyek Kategória:Venezuelai politikusok Kategória:Venezuelai katonák Kategória:Meggyilkolt politikusok Kategória:Szabadkőművesek