Minoru Yamasaki (, japános névalakban Jamaszaki Minoru; Seattle, 1912. december 1. – Detroit, 1986. február 6.) japán származású amerikai építész, akit leginkább a New York-i World Trade Center, a St. Louis-i Pruitt–Igoe lakótelep, és számos más modern stílusú nagyszabású projekt megtervezéséről ismert. A sors különös fintora, hogy a két leghíresebb alkotása alig néhány évtizeddel később nagy médiafigyelem által övezve pusztult el. Őt és építész kollégáját, Edward Durell Stone-t általában a „New Formalism” két mesterének tartják. Három évtizedes pályafutása során irodájával együtt több mint 250 épületet tervezett.
Élete és pályafutása
Ifjúkora és tanulmányai Yamasaki 1912. december 1-jén született a washingtoni Seattle-ben, John Tsunejiro Yamasaki és Hana Yamasaki első generációs japán bevándorlók (issei) fiaként. A család később a Auburnbe költözött, ő pedig a seattle-i Garfield Gimnáziumban érettségizett. 1929-ben beiratkozott a Washingtoni Egyetem építészeti képzésére, ahol 1934-ben alapfokú építészmérnöki diplomát (BArch) szerzett. Egyetemi évei alatt az oktatói kar egyik tagja, Lionel Pries erőteljesen támogatta. Tandíjára a pénzt egy alaszkai lazackonzervgyárban dolgozva teremtette elő, ahol öt nyarat dolgozott végig, havi 50 dollárt, valamint óránként 25 cent túlórapénzt keresve.
Részben a japánellenes előítéletek elől menekülve, 1934-ben Manhattanbe költözött 40 dollárral a zsebében, munkalehetőségek nélkül. Egy importcégnél edényeket csomagolt, amíg rajzolóként és mérnökként nem talált munkát A New York Egyetemen szerzett mesterfokozatot építészetből, majd ezt követően csatlakozott a Shreve, Lamb & Harmon építészirodához, az Empire State Building tervezőihez. A cég segített Yamasakinak elkerülni a japán-amerikaiak internálását a második világháború alatt, ő maga pedig New Yorkban nyújtott menedéket szüleinek. Yamasaki korai éveiben politikailag aktív volt, különösen a második világháború alatti amerikai internálási program által érintett japán-amerikaiak áttelepítésére irányuló törekvésekben.
Miután elhagyta a Shreve, Lamb & Harmon irodát, Yamasaki rövid ideig a Harrison & Abramovitz, valamint Raymond Loewy számára dolgozott. A Harrison & Abramovitznál töltött ideje alatt a tehetséges akvarellfestő hírében álló Yamasaki rajzot is tanított a Columbia Egyetemen.
1945-ben Yamasaki Detroitba költözött, ahol vezető tervezői pozíciót kapott a Smith, Hinchman & Grylls (SHG) cégnél Abban az időben az SHG Detroit és az Egyesült Államok legrégebbi, egyben egyik legnagyobb és legrangosabb építészirodája volt, amelynek a közelmúltban befejezett projektjei közé tartoztak olyan detroiti nevezetességek, mint a Penobscot és a Guardian épületek. Yamasaki 1949-ben elhagyta a céget, és saját társulást alapított. A michigani Birminghamből és Troyból dolgozott. Saját cégénél tervezett egyik első projektje a Ruhl Pékség volt a detroiti 7 Mile Road és a Monica Street sarkán.
A Pruitt–Igoe és egyéb korai megbízások bélyegkép|A Pruitt–Igoe lakótelep (1954-55) bélyegkép|Northwestern National Life Building, Minneapolis, 1965 Yamasaki első jelentős projektje az 1955-ös St. Louis-i Pruitt–Igoe állami lakótelep volt. Bár rajongott a hagyományos japán formavilágért és ornamentikáért, a Pruitt–Igoe épületei rideg, modernista betonszerkezetek voltak, amelyeket a szűkös költségvetés erősen behatárolt. A lakóteleppel hamarosan annyi probléma adódott, hogy 1972-ben a nagy nyilvánosság figyelmének közepette megkezdték a lebontását, kevesebb mint húsz évvel a befejezése után. Pusztulását Charles Jencks építészettörténész a modern építészet szimbolikus végének tekintette.
Az 1950-es években a Reynolds Company bízta meg Yamasakit egy alumíniumburkolatú épület tervezésével a michigani Southfieldben, amelynek célja az volt, hogy „szimbolizálja az autóipar múltbéli és jövőbeli fejlődését az alumínium révén.” Az alumíniumba burkolt, háromszintes üvegépületnek – amely a Reynolds Metals Company Nagy-tavak menti értékesítési központjaként ismert – a vállalat fő termékének pozícióját is erősítenie kellett, bemutatva annak csodálatra méltó erejét és szépségét.
1955-ben ő tervezte a St. Louis-Lambert nemzetközi repülőtér letisztult terminálját, ami az 1959-es szaúd-arábiai Dhahran Nemzetközi Repülőtér megtervezésére szóló megbízáshoz vezetett. A Dhahrani Nemzetközi Repülőtér terminálépületét különösen jól fogadták Szaúd-Arábiában, és képe még az egyriálos bankjegyen is megjelent.
Yamasaki első, széles körben elismert terve a Pacific Science Center volt, ikonikus, csipkeszerű és légies díszíveivel. Az épületet Seattle városa építtette az 1962-es Seattle-i Világkiállításra. Az épület annyira megnövelte ismertségét, hogy a Time magazin címlapján is szerepelt.
Yamasaki tagja volt a Pennsylvania Avenue Bizottságnak, amelyet 1961-ben hoztak létre a washingtoni sugárút helyreállítására, de a bizottsági tervezési megközelítésből fakadó nézeteltérések és kiábrándultság miatt lemondott.
A Reginai Egyetem kampuszát Yamasakinak a Wascana Centre-re – a saskatchewani Reginában található Wascana-tó köré épült parkra – vonatkozó tervével párhuzamosan tervezték. Az eredeti kampusztervet 1962-ben hagyták jóvá. Yamasaki nyerte el az első három épület megtervezésének szerződését: a z Oktatási Épület, a Laboratórium és a Dr. John Archer Könyvtár 1963 és 1967 között épültek fel.
Yamasaki két jelentős zsinagógát is tervezett: a North Shore Congregation Israelt az illinois-i Glencoe-ban (1964), valamint a Temple Beth El-t a michigani Bloomfield Hillsben (1973).
Számos épületet tervezett egyetemi kampuszok számára 1958 és 1968 között, köztük a minnesotai Northfieldben található Carleton College épületeit, valamint egy épületet a hawaii Honoluluban (Waikiki). Emellett az 1950-es és 1960-as években épületeket tervezett a Wayne Állami Egyetem kampuszára is, beleértve a McGregor Memorial Conference Centert, a Pedagógiai Kar épületét, valamint a Prentis Building és DeRoy Auditorium épületegyüttest. A Wayne Állami Egyetem épületei számos olyan építészeti motívumot tartalmaztak, amelyek később Yamasaki terveinek jellegzetes elemeivé váltak. McGregor Memorial Conference Center esetében ez magában foglalta az épület megemelt alapra vagy talapzatra helyezését a jelenlétének hangsúlyozása érdekében, valamint a homlokzaton ismétlődő geometriai mintákat (ezek a külső dizájnelemek sok esetben funkcionálisak is voltak, strukturális támaszt nyújtva az épületnek). Olyan egzotikus anyagokat is használt, mint a fehér márványlapok és oszlopok, az épület hosszában futó tetőablakot épített be, és kiterjedten alkalmazta az épületen kívüli másodlagos tereket, beleértve egy tükörmedencékkel, ülőhelyekkel, növényzettel és szobrokkal ellátott köztér kialakítását. A Pedagógiai Kar épületének külsején végig ismétlődő gótikus csúcsívek futottak, amelyek egyszerre voltak díszítő jellegűek és biztosítottak szerkezeti alátámasztást az épület számára.
Világkereskedelmi Központ (World Trade Center) bélyegkép|253px|A World Trade Center ikertornyai Az eredeti Világkereskedelmi Központ (1973–2001) volt Yamasaki legszélesebb körben ismert épülete. 1962-ben Yamasaki és cége kapott megbízást legismertebb projektjének, a Világkereskedelmi Központnak a megtervezésére, amelyben az Emery Roth & Sons társépítészként vett részt. A WTC tornyai számos innovatív tervezési elemet vonultattak fel, hogy megoldják a helyszín ből adódó számos nehézséget.
Egyik különleges tervezési kihívás a liftrendszer hatékonyságához kapcsolódott, amely a világon egyedülállónak számított, amikor először üzembe helyezték. Yamasaki az akkori leggyorsabb lifteket alkalmazta, amelyek percenként 1700 láb (520 m) sebességgel haladtak. Ahelyett, hogy egy hagyományos, nagy kiterjedésű, teljes magasságú liftakna-csoportot helyezett volna el az egyes tornyok magjában, Yamasaki megalkotta az Ikertornyok „Skylobby” (égi előcsarnok) rendszerét. A Skylobby koncepció három különálló, de egymáshoz kapcsolódó liftrendszert hozott létre, amelyek a kiválasztott szinttől függően az épület különböző zónáit szolgálták ki, ezzel megtakarítva a hagyományos aknákhoz szükséges hely mintegy 70%-át. A megtakarított helyet így további irodaterületek kialakítására használták fel. Belül minden egyes irodaszint egy hatalmas, tartóoszlopok által nem tagolt nyílt tér volt, amely készen állt arra, hogy a bérlők igényeik szerint osszák fel.
További tervezési feladatot jelentett a hatalmas tornyok rögzítése az alsó-manhattani puha talaj alatt mintegy 24 méter mélyen található alapkőzethez. A sziklaágyig tartó széles árok ásása a közeli New York-i kikötő felőli elárasztás kockázatával járt. A Yamasaki és mérnökcsapata által alkalmazott megoldás a résfalazás volt; nagyon keskeny, mindössze 3 láb (0,91 m) széles árkokat ástak, amelyeket aztán egy iszapos zaggyal (agyag és víz keverékével) töltöttek fel, amely elég sűrű volt ahhoz, hogy a környező vizet távol tartsa. Ezt követően csöveket engedtek a hígiszapos árokba, és betont szivattyúztak bele. A beton, mivel sűrűbb volt a zagynál, egészen az alapkőzetig süllyedt az árkok aljára, kiszorítva a benne lévő folyadékot a felszínre, ahonnan elvezették. Ezt a folyamatot a helyszín teljes kerülete mentén megismételték, és acélkábelekkel erősítették meg, hogy egy vízzáró betonteknőt hozzanak létre az építési terület körül. Ezt a résfalas rendszert korábban csak néhányszor alkalmazták az Egyesült Államokban, és ilyen léptékű projektnél még soha.
Szintén kihívást okozott egy olyan szélmerevítő rendszer kidolgozása, amely megakadályozza az ultramagas, de viszonylag könnyű acél- és üvegszerkezetek kilengését a felsőbb szinteken. Más korabeli modern felhőkarcolók központilag elhelyezett, a belső terek magjában, a felsőbb szinteken található keresztmerevítő rendszereket használtak, Yamasaki és Fazlur Rahman Khan statikusmérnök azonban külső rácsos tartószerkezetet alkalmazott; ez függőleges és vízszintes szerkezeti elemek hálózatát jelentette a tornyok külsején, amely szerkezeti alátámasztást biztosított számukra. Ez a külső teherhordó rendszer csökkentette a nagy méretű belső pillérek szükségességét is. A külső tartószerkezeti hálózat és az egyedi liftkonfiguráció több bérelhető területet hozott létre a Világkereskedelmi Központokban, hogy kielégítse a tulajdonos (New York és New Jersey Kikötői Hatósága) hatalmas, 10 000 000 négyzetláb (930 000 m²) hasznos irodaterületre vonatkozó igényét.
Az első tornyot 1970-ben fejezték be. Számos épületén megjelennek a gótikus építészet csúcsívei által inspirált felületi részletek, és előszeretettel alkalmazott rendkívül keskeny, függőleges ablakokat. Ez a keskenyablakos stílus a saját, személyes tériszonyából fakadt. Miután az Emery Roth & Sons céggel együttműködött a Világkereskedelmi Központ tervezésében, a közös munka más projekteken is folytatódott, beleértve a washingtoni Bolling Légitámaszpont új épületeit.
Yamasaki tervezte a BOK Tower-t az oklahomai Tulsában, amely a Világkereskedelmi Központhoz hasonló kialakítású. 1976-ban készült el, és akkoriban Oklahoma legmagasabb épülete volt.
Ugyancsak ő tervezte az M&T Bank központját a New York állambeli Buffalóban. A bank 1963-ban szerződtette, miután őt választották ki a Világkereskedelmi Központ megtervezésére. A One M&T Plaza néven ismert banki központ a WTC-hez hasonló dizájnnal rendelkezik, és 1967-ben, a WTC befejezése előtt készült el. Az M&T épületnél Yamasaki egy olyan formatervet alkalmazott, amely később a New York-i Világkereskedelmi Központ terveiben valósult meg maradéktalanul. Az épület függőleges tartóoszlopos külseje a legfelső szinteken lévő nagyobb, megnyújtott ablakokkal hatalmas, nyitott tereket tesz lehetővé belső oszlopok nélkül.
Későbbi évei