Desiderio da Settignano (valódi nevén Desiderio de Bartolomeo di Francesco detto Ferro; Settignano, 1428 vagy 1430 körül – Firenze, 1464. január 16.) itáliai reneszánsz szobrász, a korai reneszánsz (quattrocento) firenzei iskolájának egyik legkiemelkedőbb márványmestere.
Származása A Firenze melletti Settignanóban született kőfaragó és kőműves családban. Bár alkotásain erőteljesen érezhető Donatello hatása – különösen a lapos domborművek (rilievo schiacciato) alkalmazásában –, szakmai képzését a legvalószínűbb feltételezések szerint a Bernardo és Antonio Rossellino által vezetett jelentős firenzei műhelyben kapta.
Desiderio 1453-ban nyert felvételt a firenzei Kő- és Fafaragók Céhébe (Arte dei Maestri di Pietra e Legname). Nem sokkal ezt követően már ő készítette a kerubfejes medalionokat arra a frízre, amely a Santa Croce-bazilika második kolostorudvarában álló Pazzi-kápolna homlokzatán húzódik végig.
Munkássága
Carlo Marsuppini emlékműve (1453–1455) Meglepő, hogy pályája ilyen korai szakaszában kapott meg egy olyan kiemelkedő feladatot, mint Carlo Marsuppini monumentális síremlékének elkészítése a Santa Croce-bazilikában. Ez arra utal, hogy kivételes tervezői tehetségét és a márvány finom megmunkálása iránti érzékenységét ekkorra már széles körben elismerték.
A fali síremlék megkomponálásakor Desiderio azt a mintát követte, amelyet Bernardo Rossellino állított fel alig néhány évvel korábban Leonardo Bruni síremlékével. Ez a formai párhuzam kifejezetten illeszkedett a történeti kontextusba: Marsuppini Brunit követte a firenzei állami kancellári tisztségben, és Bruni volt a mentora – pontosan úgy, ahogyan Desideriót is Bernardo Rossellino képezte ki. A síremlék megtervezésével Desiderio mestere előtt tisztelgett, hasonlóan ahhoz, ahogyan Marsuppini tette, amikor megfogalmazta a Bruni-síremlék epitáfiumát.
Desiderio átvette a Bruni-emlékmű alapvető kompozíciós sémáját – a szarkofágot és a ravatalozott fekvő alakot magába foglaló, magasított diadalívet –, ám az elődkép komorságát és visszafogottságát gazdagon díszített, dekoratív eleganciává formálta át. A Marsuppini-síremléken a szarkofág két oldalára heraldikai pajzsokat tartó, álló gyermekalakokat (puttókat) helyezett, a lunetta ívét megkoronázó díszes kandeláberről hosszú girlandokat lógatott le, a sírfülkét keretező pillérek (pilaszterek) fölé pedig futó ifjakat állított.
Magában a fülkében figyelmen kívül hagyta a Szentháromság hagyományos szimbolikáját, és három helyett négy márványpanelt használt a szarkofág háttereként. Hogy a néhai tudós és államférfi jobban láthatóvá váljon, Marsuppini fekvő képmását kissé előredöntötte a néző irányába, az oroszlánlábakon nyugvó szarkofág lekerekített sarkaira pedig részletgazdag virágornamentikát faragott. A felhasznált motívumok mind antik, klasszikus ihletésűek; a mű teljes hatása könnyed, bájos, sőt szinte örömteli.
Az Oltáriszentség-tabernákulum 1461-ben (vagy az 1460–1464 közötti időszakban) fejezte be azt az Oltáriszentség-tabernákulumot (szentségházat), amelyet eredetileg a San Lorenzo-templom bal oldali kereszthajójában lévő, a Medici-család védőszentjeinek (Szent Kozmának és Damjánnak) szentelt kápolnába szántak, bár valószínűbb, hogy először a főoltár szentélyében állították fel.
E művénél Desiderio – a Marsuppini-síremlékhez hasonlóan – ismét feltételezett mestere, Bernardo Rossellino egyik prototípusához nyúlt vissza: Rossellino 1450 körül, a Santa Maria Nuova kórház Szent Egyed-templomának kápolnája számára készített tabernákuluma szolgált mintaként. Desiderio alkotása a kora reneszánsz szobrászat egyik legpompásabb dekoratív mesterműve lett. A kompozíció egy pilaszterekkel keretezett edikulából áll, amelyen belül egy térbelileg mélyülő dongaboltozat vezeti a tekintetet a szentségház tényleges ajtajához.
A boltozat feletti lunettában Isten / Krisztus félalakos figurája látható, amint energikus mozdulattal mutatja a nyitott könyvet, utalva a Jelenések könyve 1:8-ra: „Én vagyok az Alfa és az Omega, a kezdet és a vég, ezt mondja az Úr.” Ennek az illuzórikus perspektivikus folyosónak a közepén az oldalsó átjárókból angyalok rohannak be, akiknek elmozduló ruhredői Fra Filippo Lippi festészeti dinamizmusát idézik.
A tabernákulum edikuláját egy dúsan keretezett lunetta koronázza meg, amely a szentségi kehely felett álló, áldást osztó Gyermek Krisztust ábrázolja, kétoldalt meghajló angyalokkal. A tabernákulum két oldalán további két, magas kandelábert tartó angyal áll kontraposztos tartásban. Mindez eredetileg egy olyan talpazaton nyugodott, amely a Krisztus siratását ábrázoló domborművet tartalmazta – ez a komor téma kissé szokatlannak hat az amúgy ünnepélyes, emelkedett kontextusban.
Krisztus szenvedésének felidézése azonban kulcsfontosságú Desiderio ikonográfiai programjában: Krisztus fizikai teste képezi azt az alapot, amelyben az ő spirituális teste (a szentség formájában) jelen van, s amely felett az áldást osztja.
Bárhol is volt az eredeti felállítási helye, a tabernákulumot 1677-ben eltávolították, darabjaira szedték, majd a jobb oldali kereszthajóban található Neroni-kápolnában szerelték össze újra. A Neroni család kívánságára a szobrászati elemeket átrendezték: az oldalsó kandeláberes angyalokat megfordították, hogy kifelé nézzenek. A szerkezet megtámasztására konzolokat használtak, és utolsó barokk gesztusként színes márványlapokból álló háttér elé helyezték. A közelmúltban a tabernákulumot átköltöztették a San Lorenzo főhajójának jobb oldalára, és igyekeztek rekonstruálni a szobrász feltételezett eredeti elképzelései szerint, bár több elem az évszázadok során valószínűleg elveszett.
A tabernákulum alapzatán található Siratás-dombormű kiváló példája Desiderio alacsony domborműves faragási képességének, de igazán még nem mutatja be a rilievo schiacciato (lapos dombormű) terén elért mesterfokát, amelyben Donatellón kívül nem volt párja.
Domborművei A márványdomborművek virtuóz kezelésének illusztrálására Desiderio Szent Jeromos a pusztában imádkozik című lapos domborműves táblája (National Gallery of Art, Washington D.C.), vagy a Gyermek Krisztus és Keresztelő Szent János találkozása című tondója (Louvre, Párizs) a legalkalmasabb.
A Szent Jeromos-ábrázolás olyan közel áll a festészethez, amennyire a szobrászat csak elérheti, a párizsi tondó finoman kidolgozott, kifejező arcai pedig jól tükrözik, miként vélekedett Desiderióról a 15. század végén Giovanni Santi (Raffaello apja), aki így emlegette őt: „il vago Desiderio si dolce e bello” („a kedves Desiderio, oly gyengéd és szép”).
Portrék és stílusa Desiderio úttörő teljesítményt nyújtott a portrészobrászatban, különösen a gyermekábrázolások terén. Ezt a műfajt a római augusztusi kor példáira támaszkodva gyakorlatilag újjáteremtette. Gyermekszobrai kötetlenek, élettel teliek és mozgalmasak; a gyermekeket gyakran félig nyitott szájjal, a pillanat közvetlenségével ábrázolta.
Neve több márványból és fából készült női mellszoborral is összefügg. Ezek közül a legkiemelkedőbb a Berlinben (Bode-Museum) őrzött Marietta Strozzi márvány mellszobra, amely olyan lágy, légi szépséget sugároz, mintha a márvány felülete magából a kő belsejéből ragyogna.
Rövid pályafutása során szobrászi technikájának legjellemzőbb vonása az a rendkívüli képesség volt, amellyel felületeinek olyan érzéki, finom textúrát adott, amely szinte megérintésre csábít. A quattrocento szobrászai közül talán Desiderio hatott a leginkább a tapintási érzékelésre. Munkássága a márvány kristályos fényáteresztő képességének mély megértéséről tanúskodik: felismerte, miként képes a gyengéden polírozott és finoman megmunkált felület belső ragyogást kelteni, és miként lehet Donatello híres rilievo schiacciato technikáját továbbfinomítani úgy, hogy a levegőn átszűrődő fény lágy szóródását érzékeltesse. Legérettebb műveiben Desiderio da Settignano a finom meggyőzés és a halk áthajlások szobrásza volt.
Egyéb művei és utolsó évei A Marsuppini-síremléken és a San Lorenzo-tabernákulumán kívül Desiderio kevés munkája dokumentált vagy pontosan datált; művészi fejlődésének kronológiai rekonstrukciója nagyrészt stíluselemzéseken alapul. Saját kezű munkáinak köre ma is vita tárgya a művészettörténészek között: számos neki tulajdonított alkotást valószínűleg asszisztensei, követői vagy fivére, Geri készített, akivel gyakran dolgozott együtt.
Giorgio Vasari külön életrajzot szentelt neki A legkiválóbb festők, szobrászok és építészek élete című művében (1550/1568). Vasari beszámolója szerint utolsó munkája a Szent Mária Magdolna festett faszobra volt (ma a Santa Trinita-templomban), amelyet halála miatt befejezetlenül hagyott, s végül Benedetto da Maiano fejezett be.
Desiderio da Settignano 1464-ben halt meg Firenzében. Legismertebb tanítványa Simone Ferrucci volt.
Jegyzetek
Irodalom Anne Markham Schulz: Desiderio da Settignano. In: Massimiliano Pavan (szerk.): Dizionario Biografico degli Italiani (DBI). 39. kötet: Deodato–DiFalco. Istituto della Enciclopedia Italiana, Rom 1991. Arnold Victor Coonin: The sculpture of Desiderio da Settignano, Dissertation Rutgers University, New Brunswick, NJ 1995. Marc Bormand, Beatrice Paolozzi Strozzi, Nicholas Penny (szerk.): Desiderio da Settignano. Sculptir of Renaissance Florence, 5 Continents Editions, Mailand 2007, Joseph Connors, Alessandro Nova, Beatrice Paolozzi Strozzi, Gerhard Wolf (szerk.): Desiderio da Settignano. Marsilio, Venedig 2011,
Kategória:A 15. században született személyek Kategória:1464-ben elhunyt személyek Kategória:Olasz szobrászok