Albánia napjainkban természeti erőforrásokban bővelkedő, de elmaradott gazdaságú ország. Elmaradottságának oka történelmi okokban gyökerezik: már 1912-es függetlenné válása idején is messze elmaradt Európa országaitól, s e gazdasági hátrányt a későbbi évtizedek zűrzavarai és politikai csatározásai, majd a negyvenhat évig tartó, Enver Hoxha nevével fémjelzett kommunizmus csak tovább súlyosbította. Az 1991-es rendszerváltás óta eltelt időben a kis balkáni ország az elmúlt rendszerektől hagyományozódott gazdasági kihívásokkal küzdve igyekszik megfelelni az Európai Unió elvárásainak.
Gazdasági fejletlenség a második világháborúig A középkor és az újkor évszázadait, a 15. századtól a 19. századig az albánok nem nemzetállami keretben, hanem az Oszmán Birodalom hódoltsági területén élték végig. Az országot egyrészt szétszabdalta a hatalmaskodó albán nemzetségfők és bégek uralma, másrészt lefoglalták a hódítók elleni meg-megújuló felkelések és hadjáratok. Hagyományosan az északi gegek transzhumáló állattartással foglalkoztak, míg a déli toszkok paraszti életmódot folytattak a tímárrendszer keretein belül. Emellett az albán kézművesek – fafaragók, fegyverművesek, takácsok – Balkán-szerte híresek voltak termékeikről. Amikor a 19. század végén, a Prizreni Liga működésével párhuzamosan feltámadt a nemzeti önállósodás igénye, sajátos módon csak a kulturális felemelkedésre helyezték a hangsúlyt (nemzeti irodalom és művészet, albán ábécé megteremtése stb.), s a függetlenség 1912-es kikiáltásakor Európa legszegényebb, nemzetgazdaság nélküli országa nyerte el szabadságát.
Az első kormányok nem voltak képesek a sürgető gazdasági kérdéseket kezelni. A bégek továbbra is csatároztak egymással, a parasztság nyomorúságos körülmények között élt, és még a mérsékeltebb társadalmi és vallási reformok bevezetése ellen is fellázadt. Az ország az első világháború során politikai anarchiába süllyedt, s az 1920-as évektől a politikai küzdelmek mellett a gazdaság alapjait is meg kellett vetni. A népesség 13%-a városlakó, 95%-a írástudatlan volt, 90%-a középkori eszközökkel folytatott mezőgazdasági tevékenységet. Az ország termékenyebb területei évről évre időszakosan víz alá kerültek, a mocsaras vidékek lakosságát a malária tizedelte. Albániában nem épült ki bankrendszer, vasúthálózat, korszerű kikötők. Az Amet Zogu vezette, hatalomba került konzervatívok elleneztek bármiféle, a parasztokat földhöz juttató mezőgazdasági reformtervezetet, s gazdasági programmal is rendelkező ellenzékük, Fan Nolival az élén mindössze fél évet volt hatalmon 1924-ben, a júniusi forradalmat követően.
Az első kitörési pont a gazdasági elmaradottságból Albánia természeti erőforrásainak kiaknázásában jelentkezett. 1925-ben Olaszország koncessziót kapott Albánia ásványi nyersanyagainak, főleg kőolajának kitermelésére, olasz kereskedelmi és személyszállító hajók használhatták az albán kikötőket. Hamarosan olasz segítséggel megalakult az Albán Nemzeti Bank, majd az Albánia Gazdasági Fejlődéséért Társaság is, s a kis balkáni ország folyamatosan számíthatott az olasz gazdasági segélyre. Noha a társadalom döntő hányada nincstelen paraszt volt, továbbra is a földbirtokosok konzervatív érdekei érvényesültek, s a térség többi államától eltérően nem alakult ki agrárius vagy kommunista mozgalom. Az ásványi nyersanyagokban gazdag országban nem épült ki számottevő bányaművelés és ipar, csupán Shkodrában volt egy cementgyár, Korçában egy sörgyár, Durrësban pedig egy dohánygyár. Albánia energetikai potenciálja is kiaknázatlan maradt, jóllehet az olaszok Kuçova és Vlora között kiépítettek egy kőolajvezetéket, de a nyersolajat Olaszországba szállították. 1939-ben az albán import négyszerese volt az exportnak, a fő külkereskedelmi partner pedig Olaszország volt: gabona és élelmiszeripari termékek és gépek érkeztek az országba, cserébe kőolajat, bőrt, sajtot és tojást exportáltak Olaszországba. Ezzel Albánia gazdaságilag Olaszország mellett kötelezte el magát, bár az olasz–albán vámuniót, a cukorgyártás, a telefon- és áramszolgáltatás állami monopóliumának átengedését Zogu visszautasította.
Kommunista nemzetgazdaság A kommunista tervgazdálkodás bevezetése A második világháborút követően a kommunisták vették át a hatalmat, s a politikai-társadalmi tisztogatást követően Enver Hoxha vezetésével a gazdaság átalakításába fogtak. 1944 decemberében rendeletileg szabályozták a kül- és belkereskedelmet, a kereskedelmi vállalatok és az állami tulajdonban lévő üzemegységek jogi alapjait. E rendeletek értelmében a politikai elítéltek javait elkobozták, és ugyanígy jártak el a német vagy olasz tulajdonú ingatlanokkal, államosították a közlekedési és távközlési infrastruktúrát, a bankokat és semmisnek tekintették a korábbi kormányok által külföldi cégeknek kiadott koncessziókat. 1946 után határozottabb lépéseket tettek a sztálini típusú, központilag tervezett nemzetgazdaság kialakítása felé. Minden ipari vállalatot államosítottak, a külkereskedelmet állami monopóliummá tették és a belkereskedelem nagy részét is központi felügyelet alá vonták. Az újonnan alapított Gazdasági Tervbizottságban dolgozó mérnökök nagy hangsúlyt fektettek az iparfejlesztésre, és 1947-ben bevezették az állami költségvetés tervezését.
1945 augusztusában a kormány bevezette az ország történelmének első földreformját. Céljuk a nagybirtokos réteg felszámolása, a parasztság támogatásának megnyerése és hatékony kisgazdaságok kialakításával a fenyegető éhínség elkerülése volt. A kormányzat elengedte a mezőgazdasági termelők adósságait, kedvező áron öntözésre alkalmas vizet bocsátott a parasztság rendelkezésére, és államosította az erdőket és a legelőterületeket. A mezőgazdasági törvény újratagosította a szántóföldeket, miután államosították a kisebb földbirtokokat és a művelés alatt nem álló területeket is. A mezőgazdasági gépekkel rendelkező parasztok legfeljebb 40, az egyházi intézmények és a középparasztok 20, a nincstelen vagy zsellérsorú parasztok pedig 5 hektárnyi földet birtokolhattak. Ily módon a korábbi nagybirtokok helyén a családi gazdaságok rendszere hálózta be Albániát. 1946 májusában fogadták el a második földtörvényt, amelynek értelmében a szegényparasztok között 173 000 hektár szántóföldet, 474 000 olajfát és 60 000 igavonó állatot osztottak ki. Nem sokkal később a Hoxha-kormány győzelmi jelentésében hírül adhatta, hogy az albán parasztok magasabb kukoricát és nagyobb hozamú búzát termesztenek, mint valaha.
A lakosság életszínvonalát emelve bevezették a napi nyolcórás munkaidőt, a heti egy pihenőnapot és az évi tizenöt napos szabadságot. Az oktatást ingyenessé és kötelezővé tették, gyakorlatilag felszámolták a munkanélküliséget. Ugyanakkor a jegyrendszer a kommunista blokk országaiban a legtovább, 1975-ig maradt fenn, de azt követően is csak a központilag meghatározott fejadagokhoz lehetett hozzájutni.
Az elkövetkezendő három évtizedben Albánia tetemes gazdasági segítségre szorult, és aktuális külpolitikai orientációjának megfelelően 1948-ig jugoszláv, 1961-ig szovjet, 1978-ig pedig kínai gazdasági segélyre szorult.
Az albán–jugoszláv gazdasági együttműködés korszaka A Jugoszláviával kötött gazdasági szerződésekben összehangolták a két állam tervgazdaságát, monetáris rendszerét, és közös árrendszert, vámuniót hoztak létre (de a Bulgáriát is magában foglaló Balkáni Föderáció nem jött létre). Humanitárius segélyként 20 ezer tonna jugoszláv gabona érkezett az országba, és noha az Egyesült Államok az UNRRA-segélyprogram keretében 26 millió dollárnyi segélyben részesítette Albániát, a jugoszláv beruházásokra és fejlesztésekre továbbra is égető szükség volt. Állami tulajdonú albán–jugoszláv bányaművelési, vasútépítő, kőolaj-kitermelő, áramszolgáltató és belkereskedelmi vállalatok alakultak Albánia-szerte. Jugoszláv beruházásoknak köszönhetően épült meg a korçai cukorgyár, az elbasani élelmiszeripari komplexum, a rrogozhinai kenderfeldolgozó üzem, a vlorai halkonzervgyár, a tiranai nyomda, telefonközpont és textilgyár. Hasonlóképpen támogatták Albánia gazdaságát azzal, hogy világpiaci áron vették át az albán rezet és más termékeket. Az albán vezetők egyre terhesebbnek érezték a jugoszláv jelenlétet, úgy vélték, nagy szomszédjuk a vegyes vállalatokkal kizsákmányolja hazájukat, ráadásul az albán nyersanyagokért nagyon alacsony áron jut hozzá. Emellett az albánok elképzelése szerint a hangsúlyt a könnyűipar és az olajfeldolgozás fejlesztésére kellett volna helyezni, ezzel szemben a jugoszlávok a mezőgazdasági termelésre építették fel albániai beruházásaikat. 1948-ban az ellentétek a kapcsolatok megszakításához vezettek, s Albánia első számú gazdasági partnere a Szovjetunió lett.
Az albán–szovjet gazdasági együttműködés korszaka A Szovjetunió elsősorban pótolta a kiesett jugoszláv gazdasági támogatást, 1949 februárjában pedig Albánia belépett a Kölcsönös Gazdasági Segítség Tanácsába (KGST). Hamarosan kétoldalú kereskedelmi egyezményeket kötöttek a Szovjetunióval, Lengyelországgal, Csehszlovákiával, Magyarországgal és Romániával is. A kelet-európai blokk országaiból műszaki szakemberek, a Szovjetunióból katonai tanácsadók érkeztek az országba és Sazan szigetén egy szovjet tengeralattjáró-bázist is kiépítettek. 1949–1951 között az albán külkereskedelmi volumennek több mint a felét a szovjet export és import tette ki. Az albán államháztartási deficitet a Szovjetunió hosszú lejáratú hitelekkel rendszeresen kompenzálta.
Az albán vezetők – Enver Hoxha, Mehmet Shehu és körük – egyre inkább igazodtak a sztálinista politikai dogmákhoz és nemzetgazdasági elképzelésekhez. 1952-ben hirdették meg az első, paradox módon 1951–1955-re vonatkozó ötéves tervet, amelynek főbb sarokpontjai az olaj-, króm-, réz-, nikkel-, bitumen- és szénkitermelés fokozása, az energiatermelés, a közlekedési infrastruktúra és a mezőgazdaság fejlesztése voltak. Az Albán Munkapárt II. Kongresszusa (1955) után az iparosítás felgyorsításáról és a termőföldek erőszakos államosításáról döntöttek. Ebben az évben a mezőgazdasági javak 87%-át még a családi gazdaságok termelték, 1960-ra ugyanilyen arányban már az állami gazdaságok és a termelőszövetkezetek vették ki részüket a termelés volumenéből.
Sztálin halála után, a Nyikita Hruscsov által meghirdetett desztalinizációt az albán felső vezetés nyugtalanul figyelte. 1957 áprilisában azonban Hoxha Moszkvába utazott, ahol keményvonalas politikája megváltoztatásáért cserébe ígéretet kapott az 1955 végéig nyújtott 105 millió dolláros hitel elengedésére és további 7,8 millió dolláros élelmiszer-szállítmányra. Ám a következő évben, 1958-ban Hoxha elégedetlenségét fejezte ki a kelet-európai nemzetgazdaságokat összehangoló KGST-tervvel kapcsolatban. Ennek értelmében Albánia szerepe az erőltetetten folyó nehézipari termelés helyett a mezőgazdasági javak előállítása és az ércbányászat lett volna. 1959 májusában Hruscsov Albániában tett tizenkét napos látogatása során igyekezett meggyőzni Hoxhát és Shehut a KGST-terv fontosságáról, és Albániáról mint a szovjet blokk lehetséges gyümölcsöskertjéről beszélt. Ekkor azonban már eldöntött terv volt a Szovjetunióval való szakítás, és a kapcsolatok kiépítése a népi Kínával. A szovjet pártvezetés válaszul 1960-ban egy megígért gabonaszállítmányt nem indított el Albániába, és Kína – noha maga is gazdasági gondokkal küszködött – pótolta a kiesett gabonát.
Az Albán Munkapárt IV. Kongresszusán, 1961 februárjában elfogadták a harmadik ötéves tervet (1961–1965), amely a költségvetés 54%-át nehézipari beruházásokra irányozta elő, nyíltan szembemenetelve Hruscsov elképzeléseivel. Megtorlásul a Szovjetunió befagyasztotta albániai segélyprogramjait, majd 1961 októberében kiközösítették Albániát a kommunista tömbből. A szovjet szakember- és tanácsadógárda elhagyta Albániát, s a Sazan-szigeti szovjet tengeralattjáró-bázist is elbontották. Albánia 1961-ben beszüntette tevékenységét a KGST-ben, noha formálisan 1987-ig annak tagja maradt.
Az albán–kínai gazdasági együttműködés korszaka