bélyegkép|300px|Moshe Maimon Marranók: titkos pészahi széder az inkvizíció korabeli Spanyolországban című, 1893-ban készült történeti festménye. A kép 19. századi művészi rekonstrukció, nem kortárs ábrázolás. A marranók a késő középkori és kora újkori Ibériai-félszigeten élő, zsidó származású újkeresztények történetileg kialakult, eredetileg sértő megnevezése volt. Szűkebb értelemben azokat a megkeresztelt zsidókat és leszármazottaikat jelölték vele, akiket a judaizmus titkos gyakorlásával – a korabeli keresztény szóhasználatban „judaizálással” – gyanúsítottak, vagy akik bizonyíthatóan megőriztek zsidó vallási szokásokat. A modern történeti szakirodalom gyakran a semlegesebb kriptozsidó, judaizáló újkeresztény vagy az adott forrás nyelvének megfelelő converso, illetve portugál cristão-novo kifejezést használja.
A marranó, a converso, az újkeresztény és a kriptozsidó nem egymás pontos szinonimái. A converso minden zsidó származású keresztény hitre térőt jelölhetett, függetlenül attól, hogy az áttérés önként, társadalmi nyomásra vagy közvetlen kényszer alatt történt-e, és attól is, hogy az érintett később miként viszonyult a kereszténységhez. Az újkeresztény tágabb ibériai jogi-társadalmi kategória volt, amely bizonyos összefüggésekben a muszlim származású megkereszteltekre, a moriszkókra is kiterjedt. A kriptozsidó viszont olyan személyt jelöl, aki keresztény nyilvánosság előtt zsidó vallási gyakorlatot folytatott titokban. Nem minden újkeresztény volt kriptozsidó, és nem minden judaizálással megvádolt személyről állapítható meg, hogy valóban a zsidó vallást gyakorolta.
A marranók története az 1391-es ibériai zsidóellenes erőszakhullám, a 15. századi tömeges áttérések, az 1478-ban létrehozott spanyol inkvizíció, az 1492-es Alhambra-rendelet, az 1497-es portugáliai kényszerkeresztelések és az 1536-ban felállított portugál inkvizíció összefüggésében alakult ki. A jelenség egyaránt kapcsolódott vallási meggyőződéshez, jogi státushoz, társadalmi mobilitáshoz, dinasztikus államépítéshez, városi csoportkonfliktusokhoz és a származási alapú megkülönböztetés terjedéséhez. A marranó közösségek vallási és társadalmi élete nem volt egységes: egyes családok keresztényként integrálódtak, mások titokban zsidó szokásokat őriztek, ismét mások változó vagy kettős identitással éltek. A 16–18. században a kivándorlók egy része Amszterdam, Hamburg, Bordeaux, Livorno, Velence, Szaloniki, Isztambul, Észak-Afrika és az atlanti gyarmatok zsidó közösségeihez csatlakozott, ahol nyíltan visszatérhetett a judaizmushoz.
Elnevezések és etimológia
Marranó A spanyol és portugál marrano szó történetileg becsmérlő megjelölés volt. A szó a spanyolban és a portugálban „sertés”, illetve átvitt értelemben „piszkos, tisztátalan ember” jelentésben is használatos. Etimológiáját gyakran a hispán-arab muḥarrám, végső soron az arab muḥarram („tiltott”) szóval hozzák kapcsolatba, de a szó eredete nem tekinthető teljesen lezártnak. A héber vagy arámi szókapcsolatokból – például a mar anus („kényszerített ember”) kifejezésből – való eredeztetéseket a modern történeti nyelvészet általában népetimológiának vagy utólagos identitásmagyarázatnak tartja.
A kifejezést a korabeli hivatalos iratok többnyire nem önálló jogi kategóriaként használták. Az inkvizíciós és közigazgatási forrásokban inkább a converso, cristiano nuevo, cristão-novo, judaizante vagy ezek helyi megfelelői fordulnak elő. A marranó ezért egyszerre történeti elnevezés és historiográfiai kategória, amelyet pejoratív eredete miatt körültekintően alkalmaznak.
Converso és újkeresztény A spanyol converso szó megtértet jelentett. Az ibériai társadalmakban leggyakrabban zsidó származású keresztényeket és leszármazottaikat jelölték vele. A portugál megfelelő a cristão-novo, azaz „újkeresztény” volt. A „régi keresztény” és „újkeresztény” megkülönböztetés a 15. századtól egyre inkább örökletes társadalmi kategóriává vált, noha a keresztény teológia szerint a keresztség minden hívőt ugyanazon egyházi közösség tagjává tett.
Judaizáló, kriptozsidó és anusim A „judaizáló” az inkvizíciós szóhasználatban megkeresztelt személyt jelentett, akit zsidó vallási törvények, ünnepek vagy rítusok követésével vádoltak. A vádak között szerepelhetett a szombati munkaszünet, bizonyos böjtök megtartása, sertéshústól való tartózkodás, különleges ételkészítés, péntek esti gyertyagyújtás, zsidó imák vagy a keresztény szentségek elutasítása. E cselekedetek értelmezése azonban nem mindig egyértelmű: lehettek tudatos vallási gyakorlatok, családi hagyományok, vádlói félreértések vagy kényszerhelyzetben tett vallomások.
A héber anusim („kényszerítettek”) rabbinikus jogi kategória azokra, akiket vallásuk elhagyására kényszerítettek. A modern szefárd közösségekben és leszármazotti mozgalmakban a bné anuszim („a kényszerítettek fiai”) kifejezés is elterjedt. Ez nem teljesen azonos a történeti marranó kategóriával, mivel szélesebb időbeli és földrajzi körben is használható.
Historiográfia és forráskritika
A marranók történetének kutatása nagymértékben az inkvizíciós periratokra, feljelentésekre, tanúvallomásokra, kegyelmi kérvényekre, végrendeletekre, kereskedelmi iratokra, levelezésekre és zsidó közösségi forrásokra támaszkodik. Az inkvizíciós anyag különösen gazdag, de nem tekinthető közvetlen néprajzi leírásnak. A vallomások bírói kérdésrendben, büntetőeljárási helyzetben keletkeztek; tartalmukat befolyásolhatta a vádlott önvédelme, a tanúk személyes érdeke, a kihallgatók előzetes kategóriarendszere, valamint egyes esetekben a fogság vagy a bírói kényszer.
A 20. századi történetírásban Cecil Roth és Israël Salvator Révah a marranók körében fennmaradt titkos judaizmust hangsúlyozta. Benzion Netanyahu ezzel szemben azt állította, hogy a 15. századi conversók jelentős része kereszténnyé vált, és a judaizálás vádját a társadalmi és származási ellenségesség nagyította fel. Az újabb kutatás többnyire nem fogad el egyetlen, minden régióra és nemzedékre alkalmazható magyarázatot. A vallási identitást családonként, helyenként és időszakonként változó jelenségként vizsgálja, és különbséget tesz a tényleges vallási gyakorlat, a kulturális emlékezet, a közösségi besorolás és az inkvizíciós vád között.
A „fekete legenda” fogalma az inkvizícióról kialakult protestáns, felvilágosodás kori és nemzeti propagandaképek kritikájára szolgál. A modern kutatás kimutatta, hogy az inkvizíció bürokratikus, jogilag szabályozott intézmény volt, amelynek működése időben és területenként jelentősen változott. Ez nem teszi semmissé a vallási kényszer, a vagyonelkobzás, a fogság, a kínvallatás vagy a halálos ítéletek tényét; ugyanakkor megköveteli, hogy az intézményt ne kizárólag egyetlen funkciója vagy a legszélsőségesebb esetei alapján írják le.
Történelmi előzmények
A zsidóság az Ibériai-félszigeten Zsidó közösségek már a római korban jelen voltak az Ibériai-félszigeten. A Vizigót Királyság kereszténnyé válása után egyes uralkodók kényszerítő rendelkezéseket hoztak a zsidókkal szemben, és a 7. században tömeges keresztelésekre is sor került. Ezek a korábbi esetek nem azonosak a késő középkori marranó jelenséggel, de megmutatják, hogy a kényszerkeresztség és a titkos vallásgyakorlás problémája már korábban is ismert volt.
A 8. századtól az Ibériai-félsziget nagy része muszlim uralom alá került. Az al-Andalusz területén élő zsidók jogilag alárendelt, de elismert vallási közösséget alkottak. Bizonyos korszakokban jelentős kulturális, tudományos és udvari szerephez jutottak, más időszakokban – különösen az Almohádok uralma alatt – kényszerítő intézkedésekkel és meneküléssel szembesültek. A középkori ibériai együttélés ezért sem folyamatos vallási békeként, sem állandó üldözésként nem írható le.
A keresztény királyságok terjeszkedése során a zsidók többnyire külön jogállású, uralkodói védelem alatt álló közösségekben éltek. Adózási, kereskedelmi, orvosi, pénzügyi és közigazgatási szerepük régiónként eltérő volt. A királyi védelem ugyanakkor nem mindig akadályozta meg a helyi erőszakot, a prédikációk által gerjesztett ellenségességet vagy a gazdasági és politikai válságok idején felerősödő bűnbakképzést.
Az 1391-es erőszakhullám A 14. század végén Kasztíliában dinasztikus válság, gazdasági nehézségek, városi konfliktusok és zsidóellenes prédikációk együttesen növelték a feszültséget. Ferrán Martínez, Écija archidiakónusa több éven át a zsidó közösségek ellen prédikált, noha egyházi elöljárói időnként megpróbálták korlátozni tevékenységét. 1391. június 4-én Sevillában erőszak tört ki, amely rövid időn belül Kasztília és az Aragóniai Korona számos városára átterjedt, köztük Córdobára, Toledóra, Valenciára, Barcelonára és Palmára.
Az események halálos áldozatainak és az áttérteknek a pontos száma nem állapítható meg. A régebbi történetírásban több százezres becslések is szerepeltek, de ezeket a modern kutatás fenntartással kezeli. Bizonyos, hogy számos zsidó közösség megszűnt vagy súlyosan meggyengült, sokan elmenekültek, és tömeges – részben életveszély vagy közvetlen kényszer hatására történt – keresztelkedésekre került sor. Ekkor alakult ki az a nagy létszámú converso népesség, amely a 15. században a kasztíliai és aragóniai társadalom számos rétegében jelen volt.
A conversók társadalmi helyzete A megkeresztelt zsidók és leszármazottaik előtt elvileg megnyíltak a keresztény társadalom tisztségei. Converso családok tagjai jelentős szerepet töltöttek be a királyi igazgatásban, az adóbérletben, a pénzügyekben, az orvoslásban, az egyetemeken, a városi tanácsokban és az egyházi pályán. A gyors társadalmi mobilitás, a rokoni és kliensi hálózatok, valamint a keresztény hit őszinteségével kapcsolatos gyanú egyaránt hozzájárult a feszültségekhez.
A conversoellenesség vallási, gazdasági és társadalmi elemei nem választhatók el egyszerűen egymástól. Egyes ellenfelek valódi kriptozsidó gyakorlatokra hivatkoztak, mások az újkeresztények hivatalviselését vagy vagyonát támadták, és a származás fokozatosan önálló megbélyegző kategóriává vált. A 15. századi vitákban ezért egyszerre jelent meg az eretnekségtől való félelem, a városi politikai versengés és a genealogikus előítélet.
Toledo és a vértisztasági statútumok
1449-ben Toledóban adópolitikai konfliktusból és városi hatalmi harcból conversoellenes felkelés bontakozott ki. Pedro Sarmiento városi vezető támogatásával kihirdették a Sentencia-Estatuto néven ismert rendelkezést, amely bizonyos hivatalokból kizárta a zsidó származású újkeresztényeket, és megbízhatatlannak nyilvánította őket. A rendelkezés a későbbi vértisztasági statútumok egyik előzményének tekinthető, de jogszerűsége már kortársai között is vitatott volt.
Alfonso de Cartagena, Burgos converso származású püspöke a Defensorium unitatis christianae című értekezésében a megkeresztelt keresztények egységét védelmezte, és teológiailag elutasította, hogy a zsidó származás önmagában tartós alkalmatlanságot vagy alacsonyabb keresztény státust eredményezzen. V. Miklós pápa szintén fellépett a toledói diszkrimináció ellen, és a keresztség által létrejött egyházi egyenlőségre hivatkozott. A vértisztasági rendelkezések tehát nem az egész katolikus egyház egységes álláspontját fejezték ki, hanem városi, rendi, egyetemi, káptalani és szerzetesi testületek eltérő szabályozásaiból alakultak ki, gyakran egyházi ellenzéssel szemben.
A 15–17. században a limpieza de sangre követelménye több intézményben elterjedt. A jelentkezőknek igazolniuk kellett, hogy őseik között nem volt zsidó vagy muszlim származású újkeresztény, eretnek vagy inkvizíció által elítélt személy. A gyakorlat területenként és intézményenként eltért, kijátszható volt, és nem vált mindenütt következetesen alkalmazott jogszabállyá. Mégis jelentős társadalmi következményekkel járt, mert a vallási hovatartozás mellett az örökölt származást is tartós megkülönböztető ismérvvé tette.
A spanyol inkvizíció és a conversók
Létrehozása és joghatósága