A brácsa, vagy más néven mélyhegedű, egy hangszer, négy, kvint távolságra hangolt húrral. A vonós hangszerek csoportjának tagja, a hegedűcsalád része. Húrjai egy kvinttel vannak lejjebb a hegedűhöz, illetve egy oktávval feljebb a csellóhoz képest. Ebbe a csoportba tartozik még a nagybőgő.
A legmélyebb húr (ami tulajdonképpen a brácsán elérhető legmélyebb hang) a kis C-, ezt követi a kis G-, egyvonalas D- és egyvonalas A-húr.
A brácsakották általában altkulcsban íródnak, amit egyszerűen brácsakulcsnak is szoktak nevezni. Az altkulcs a C-kulcsok családjába tartozik. A magasabb hangokhoz szoktak még violinkulcsot használni, extrém esetekben a brácsakottát basszuskulcsban is írják.
A hangszer a hegedűnél valamivel nagyobb méretű, de vele teljesen azonos tartású, emiatt nehézkesebb és fárasztóbb játszani rajta (nagyobb távolságok a bal kéz ujjai közt, a hangszer és a vonó is nehezebb, stb.)
A hangja a mélyebb tartományban a legerőteljesebb, középen lágy és könnyen alkalmazkodó hangszíne van, míg magasabb hangjait fojtott színezet jellemzi. Emiatt a barokk és a klasszicista korban jobbára csak kísérő szólamokat játszott, a romantikusok, illetve a 20. és 21. század szerzői azonban már szólóhangszerként is alkalmazták.
Etimológia A magyar nyelvben a hangszer eredeti neve mélyhegedű volt. Amit brácsának neveztek, az nem volt más, mint a kontrahegedű. Ez egy háromhúros (G-D-A) vonós hangszer, ami meghatározó tagja a magyar és a román népzenének, és kizárólag akkordokat játszik.
Több idegen nyelvben a hangszert violának nevezik, ami szintén kétértelmű: a viola eredetileg a vonós és húros hangszerek megnevezése volt, majd ebből fejlődtek ki a családok (például viola da braccio, viola da gamba), ahol szintén megtalálható a szó.
A brácsa története bélyeg|250px|Még egy brácsa Története hasonlít a hegedűéhez, mondhatni meg is egyezik vele, annyi eltéréssel, hogy a brácsa hangjánál inkább a Viola da gamba-hatás dominál (például a háttérbe húzódó hangja, hiszen a reneszánszban a vonós hangszerek csak kísérőhangszerek voltak), nem úgy, mint a hegedűnél a fiduláé.
A mai brácsa tulajdonképpen az altbrácsa (lásd francia nevét); ugyanis korábban létezett tenorbrácsa néven is hangszer (ilyenekkel találkozhatunk például Jean-Baptiste Lully egyes darabjaiban), bár az mérete miatt elég kezelhetetlen volt, másrészről a mély G vagy F-húr nem volt túl gyakran alkalmazva, ezért ezen a hangszeren is eljátszhatóak voltak a szólamok.
A híres cremonai és egyéb hangszerkészítők ugyanúgy készítettek mélyhegedűket is, bár számra kevesebbeket. A 19. században a brácsa szinte ugyanazokon a változásokon ment át, mint a hegedű, viszont a brácsát a még 20. században is, sőt napjainkban is fejlesztik: elsősorban a minél nagyobb hangerő-minél kisebb hangszer témakörben keresgélnek.
Variációk egy témára, avagy a brácsa hangjának „megjavítása” Egészen a mai napig sokaknak problémát okoz a brácsák nazális hangja. Ennek kiküszöbölésére több próbálkozás is történt az idők folyamán. Ezek közül a legújabb a vertikális brácsa. A violino pomposo és variánsai az öthúros brácsa (c-g-d'-a'-e") megteremtésére készült vállalkozások. A Viola da spalla nagyobb méretű brácsa, amelyet akár csellóhangolással is használhatunk.
Contralto A contralto Jean-Baptiste Vuillaume egyik kísérleti hangszere, amelyet 1855-ben, Párizsban készített. A brácsa hangja ugyanis attól nazális, hogy a hangszer mérete a hang mélységéhez képest túl kicsi. A hangszer emiatt rendkívül széles lett, és meg is bukott, mivel igen nehéz volt játszani rajta.
Dessauerbratsche A Dessauerbratsche szintén egy brácsavariáns, amit Linzben, 1901-ben készített Heinrich Dessauer hangszerkészítő. A contraltóhoz hasonló megoldással próbálta a problémát megoldani, de ugyanúgy megbukott, mind elődje fél századdal azelőtt.
Brácsaoktatás A barokk és klasszikus korban a brácsát mint váltóhangszert kezelték (elsősorban azért, mert akkoriban kevesebb különbség mutatkozott a két hangszer között), tehát általában aki hegedülni megtanult, az brácsázott is.
Manapság a legtöbb brácsás gyerekként hegedülni tanul, majd később vált a nagyobb hangszerre. Általában vagy azért váltanak, mert a mélyebb fekvés és a sötétebb hang jobban tetszik, vagy a fizikai paramétereik miatt (túl nagy kéz, túl hosszú kar stb.). Sajnos volt egy hosszú időszak, amikor a tehetségtelenebb hegedűsökből nevelték a brácsásokat. Legújabban viszont azon kísérleteznek, hogyan lehetne mélyhegedűt alsófokon is tanítani.
Brácsa a komolyzenében A komolyzenében a brácsa elsősorban zenekari hangszerként hallható, sokkal kevesebbszer szólaltatják meg versenyművek, illetve szonáták szólóhangszereként, mint például a hegedűt vagy a csellót. Ennek egyik oka talán a háttérbe húzódó hangja, valamint nagyobb mérete, ami miatt a virtuóz hatásokra kevésbé alkalmas.
A barokk és klasszicista zenekari művekben a brácsa feladata inkább harmóniai és ritmikai jellegű, csak ritkábban melodikus anyaggal. Ha dallamosabb feladatot írtak a hangszerre, akkor is inkább vagy unisonóban vagy oktávpárhuzamban szólalt meg egy másik vonós (esetleg fúvós) szólammal. A zenekarban a brácsa helyzete így látszólag komikus: feladatuk szinte észrevehetetlen, ha viszont hiányoznának, azt rögtön megéreznénk. Persze nem volt ez mindig így: a 17. század elején alakult ki, amikor a hegedűk és a csellók kerültek előtérbe, a középszólamok viszont egyre inkább háttérbe szorultak.
Az első ellenpélda talán Johann Sebastian Bach 6. brandenburgi versenye, amely hegedűk nélküli együttesre, a legfelső szólamként két brácsára íródott a két gamba, két cselló és continuo mellett. Későbbi híres zenekari brácsaszólók a romantikus kortól születtek, pl. Edward Elgar Enigma-variációiból a hatodik („Ysobel”).
A mai szimfonikus zenekarokban általában 8-10 brácsás található: egy pulttal (2 ember) kevesebb, mint a második hegedű, és egy pulttal több, mint a cselló. A szólamvezető mellett néhány szimfonikus zenekarban szólóbrácsást is szerződtetnek. A szólam általában a karmesterrel szemben, vagy annak jobbján helyezkedik el.
Főbb művek brácsára Annak ellenére, hogy a brácsairodalom viszonylag nagy, a 20. század előtti időkből kevés az ismertebb szerzők műve, ezért a brácsások sokszor játszanak átiratokat.
Brácsaszóló
A barokk kor szólószonátái közül nem sok íródott brácsára. A klasszicizmusban a műfaj nem volt kedvelt, a romantika korában való újra elterjedésekor megint elsősorban a hegedű és a cselló kapott szerepet. Így a népszerűbb szóló-brácsadarabok csak a 20. században íródtak, közülük Paul Hindemith Szólószonátája talán a leghíresebb.
Ugyanakkor a csellóra írt szólódarabok átiratként kiválóan játszhatóak brácsán is, a mélyhegedűsök élnek is ezzel a lehetőséggel, így pl. J. S. Bach Hat csellószvitjét gyakran adják elő brácsán is.
Brácsa zongora-, illetve csembalókísérettel
Az első eredetileg is brácsára komponált brácsaszonáta megnevezése igen nehéz: egyrészt manapság sok viola da gamba-szonáta átiratát játsszák, mint brácsaszonátát, másrészt a klasszicizmusban és a korai romantikában nem szerették a brácsát szólóhangszerként szerepeltetni.
Ugyanakkor előfordult, hogy egy eredetileg más hangszerre komponált szonáta „alternatív" hangszereként maga a szerző a brácsát jelölte meg, ilyen kompozíció Johannes Brahms klarinétszonátája.
A 20. századtól viszont már több szonáta született brácsára, közülük kiemelendőek Paul Hindemith és Dmitrij Sosztakovics művei.
Brácsaversenyek
A brácsaverseny kialakulása inkább a 19. század közepére tehető, előtte nemigen írtak a hangszerre versenyműveket, ennek oka talán, hogy a brácsaszólisták általában maguk is hegedűsök voltak, ezért a zeneszerzők inkább a szólisztikusabb hanggal rendelkező hegedűre komponáltak hegedűversenyeket.
Ugyanakkor a romantikus kor előtt is születtek brácsaversenyek, ezek közül talán a legismertebbek Telemann vagy Stamitz brácsaversenyei, bár az első, viszonylag a virtuóz kategóriába sorolható versenymű Mozart Sinfonia Concertanteja volt – igaz, ez valójában hegedűre, brácsára és zenekarra íródott.
Az első híresebb romantikus brácsaverseny (egészen pontosan: szimfonikus költemény brácsaszólóval) a Niccolò Paganini felkérésére írt alkotás: Hector Berlioz Harold Itáliában c. műve.
A 20. században a virtuóz brácsások megjelenésével (például Lionel Tertis, William Primrose) kezdtek elterjedni a brácsaversenyek. Főbb szerzők: Bartók Béla, Paul Hindemith, William Walton – Walton Brácsaversenyének szólistája Hindemith volt -, bár brácsaversenyre ígéretet tett még Edward Elgar (végül a csellóversenyéből Tertis készített egy átiratot). Alekszandr Glazunov (azért megírta op. 44-es Elégiáját brácsára és zongorára) és Maurice Ravel is – mindegyikőjüket haláluk akadályozta meg ebben. A kor mélyhegedűre írt legjelentősebb versenyműve, Bartók Brácsaversenye is Bartók halála miatt befejezetlenül maradt – Serly Tibor által befejezett formájában adják elő.
Kamarazene brácsával A brácsa főként a kamarazenében tölt be fontos szerepet, mint a vonós kamaraegyüttesek tagja (vonóstriók, vonósnégyesek – több brácsaszólót tartalmazó vonósnégyes van -, vonósötösök – Mozart kétbrácsás vonósötösei a szerző legnagyobb kamaraművei közé tartoznak – és vonósszextettek).
Néhány híresebb, brácsára is hangszerelt kamaramű: Ludwig van Beethoven: Szerenád fuvolára, hegedűre és brácsára, op. 25 (több mint 130 fuvolára, hegedűre és brácsára írt mű van) Johannes Brahms: Két ének op. 91, altra és brácsára (több mint 150 kompozíció született ilyen a hangszerelésre) Max Bruch: Nyolc darab, op. 83 (klarinét-brácsa-zongora) Claude Debussy: g-moll trió fuvolára, brácsára és hárfára (több mint 80 kompozíció született ilyen a hangszerelésre) Joseph Haydn: Duók hegedűre és brácsára Wolfgang Amadeus Mozart: Duók hegedűre és brácsára (G-dúr és B-dúr, KV 423 és 424); és az Esz-dúr „Kegelstatt”-Trio (klarinét-brácsa-zongora), KV 498 Robert Schumann: Märchenerzählungen, op. 132 (klarinét-brácsa-zongora – (több mint 80 kompozíció született ilyen a hangszerelésre)
Brácsa a népzenében bélyeg|200px|Háromhúros népi brácsa
Mint már korábban említve volt, a brácsa, vagyis a kontrahegedű a magyar és román népzene egyik meghatározó tagja. A klasszikus zenében ismert brácsa is használatos a népzenében (ezen túlnyomórészt ketteshangzatokat játszanak, nem dallamot), de egyes tájegységeken, főként Erdély területén, háromhúros brácsát is használnak. Utóbbi hangolása általában g – d' – a, a húrláb pedig egyenes, mivel a feladat az akkordok megszólaltatása, illetve a ritmusadás. Ritkán megjelenik a négyhúros brácsa is, egyenes lábbal.
Brácsa a könnyűzenében A brácsa a popzenében tulajdonképpen 1890 és 1930 között szerepelt folyamatosan, a tánczenekarok színeiben, és a big band-éra feltűnésekor teljesen kiveszett.
Néha felbukkan a kortárs könnyűzenében is, legtöbbször az avant-garde stílusban. A Velvet Underground együttes a brácsa alkalmazásáról volt híres, mint ahogy a Defiance, az Ohio és egyéb együttesek.
John Cale, egy klasszikus mélyhegedűs játszott (kihangosítva és gyakran eltorzítva) két Velvet Underground albumon: a The Velvet Underground & Nico és a White Light/White Heat címűeken.
Dave Swarbrick, az angol folk-rockegyüttes, a Fairport Convention tagja ismert még „populáris brácsázásról, leghíresebb a „Medley…” szám a Liege & Lief albumról, ahol hegedül, és később egy brácsával egy oktávval mélyebben játssza ugyanazt.
A brácsa a modern popzenében tett egy kisebb visszatérést köszönhetően a vonós csapatoknak, a Bondnak és a Wildnak. Legújabb albumukban, a Lonely Runs Both Ways-ben, Alison Krauss többször használ mélyhegedűt dalaiban. Habár belegondolva sok, nem annyira „tradicionális” hangszert használnak a kortárs könnyűzenében.
A dzsesszben is felbukkanhatnak brácsások, de általában a háttérben, mint a vonós együttesek tagja, szólóban ritkán. A dzsesszhegedűsök esetenként, bizonyos helyzetekben használnak brácsát.
A mai populáris zenében nem divat a vonós hangszerek szólóban való alkalmazása.