Az utolsó tatárjárás az Erdélybe és Máramarosba betört krími és dobrudzsai tatárok dúlása volt 1717-ben, amelyet hűbéruruk, a török szultán utasítására hajtottak végre. Az akció célja a törökök ellen hadakozó Habsburg csapatok figyelmének elterelése, erőik megosztása. Az osztrák főerőknek sikerült az oszmán főerőkre már a háború első szakaszában megsemmisítő vereséget mérni, ezzel további belső török területek kerültek veszélybe. A tatár akciót viszont az erdélyi megyék katonasága, néhány kisebb császári alakulat és a lakosság sikerrel elhárította.
A már említett, 1716 során kirobbant újabb Habsburg–török háborút III. Károly (VI. Károly néven német császár) indított az Oszmán Birodalom ellen, Velence segítségével: célja a törökök teljes kiűzése volt, azaz a karlócai béke által a töröknek meghagyott Temesköz és Nándorfehérvár visszaszerzése.
Az oszmán hadak több súlyos vereséget szenvedtek (egyebek mellett a péterváradi csatában) az császári és magyar királyi hadaktól, elesett Temesvár, s 1717 augusztusában Nándorfehérvárt (ma: Belgrádot) is ostrommal bevették. III. Ahmed szultán parancsára a török hűbéres krími tatárok a dunai hordákkal (valamint kuruc és moldvai lovasokkal) a besztercei hegyszorosokon keresztül betörtek Erdély területére augusztus végén. A szultán abban bízott, hogy ezzel ellensúlyozhatja vereségeit, és ellenséges erőket vonhat el a balkáni frontról. A tatárok mint a szultán hűbéresei már 1716 nyarán készülődtek arra, hogy keletről megtámadják Magyarországot, ahogy a korábbi háborúkban is tették, de 1717-ig nem kaptak semmilyen konkrét parancsot. A krími hordák zöme jobbára délen Péterváradnál és a Balkánon harcoltak a török had segédcsapataiként. Klobusiczky György, a huszti vár parancsnokának felderítői 1717. június 28-án jelentették, hogy Máramaros irányába már történtek csapatmozdulatok, melyek egyértelműen Máramaros lerohanását célozták. Augusztus 6-án észlelték a kurucok jelenlétét is a hordák kötelékében, viszont lázító felhívások már két hónappal korábban történtek a környező megyékben. 1717. június 29-én a szatmári hajdúk lőszert kaptak Husztról.
Ahmed ennél messzebb is ment: kapcsolatot létesített II. Rákóczi Ferenccel, mivel az egykori fejedelem még mindig egy új szabadságharc kirobbantására törekedett. Rákóczinak tatár, török és román segédcsapatokat, valamint két és félmillió arany költségtérítést ígért, hogy emigráns kurucokból, valamint magyarországi ellenállókból sereget szervezzen. Rákóczi Esterházy Antalt bízta meg a felkelés kirobbantásával Magyarországon. Esterházy kiáltványa a magyar lakosság zöméhez eljutott, amelyben az állt, hogy az új harc megindítására az oszmán császár parancsára a tatárok jönnek 100 ezer fős haddal, ebből 40 ezer Máramarosba, a többi Erdélybe vonul, s vele lesz a moldvai vajda serege, illetve egy kuruc lovashad is. Ennek azonban semmi visszhangja nem volt, mivel Magyarországon a kuruc ellenállás a szórványos megmozdulásoktól eltekintve ekkor már nem bírt megfelelő táptalajjal, az emberek ugyanis békére vágytak az 1526 óta szakadatlanul zajló háborúskodások után.
A betörés előkészületei, felkészülés a védelemre Erdélyben Bár a támadás egyáltalán nem volt váratlan, mert Károlyi kémei 1716 óta Havasalföldön, Lengyelországban és Moldvában is tájékozódtak erről. A lengyel hadsereg kémei is gyakorta tájékoztatták a magyar katonaságot. Károlyit és a többi magyar parancsnokot, illetve a bécsi legfelső vezetést mindenekelőtt a támadás kuruc jellege aggasztotta. Május 27-én, amikor a harcok még a déli fronton zajlottak javában, az erdélyi rendek a nemesi felkelésről döntöttek, ha Erdélyt török, illetőleg kuruc, román, avagy tatár támadás érné. Az udvar azonban nem bízott a rendekben. Június 23-án Rozsályon a szolgabírók már egyértelmű utasítást kaptak, hogy a közfelkelőket vegyék számba a járásokon. Két nappal korábban Károlyi Bereg vármegye területén készenlétre adott parancsot a pandúroknak, 1717. június 28-án ezt már kiterjesztették Biharra.
Károlyiék sokáig tanakodtak, vajon melyik irányból jöhet támadás: a pojánai és borsai szoros el volt torlaszolva Moldva felől, de a tatárok akár Lengyelországon keresztül is betörhettek volna a körösmezői szoroson át, ahonnan nemcsak Erdélyt, hanem Északkelet-Magyarországot és a Felvidéket fenyegethették, így lehet, hogy nem is Erdély lenne akkor a tatárok célpontja. Károlyi erői Petrova mellett helyezkedtek el, hogyha a szoroson az ellenség felbukkan, úgy idejében odavonulhassanak. (Károlyi nem közvetlenül a határ mellett akart felállítani csapatait, mert akkor a moldvaiak úgy vélhették, támadólag lépne fel). Nem volt világos pontosan, mennyi kuruc van a tatárok között, illetve az sem, hogy a moldvaiak miként akarnának részt venni az akcióban, illetve várható-e török támadás is. A kurucok vezetőit illetően csak Esterházyról voltak pontos adatok, de feltételezték Bercsényi és Csáky jelenlétét is. A tatárokkal még viszonylag könnyen el tudtak bánni, ezt Károlyi tudta, viszont ha a tatár lovasoknál képzettebb török, kuruc, vagy épp moldvai erők is lesznek nagyobb számban, úgy az ellenség esélyei megnőnének, és hatalmukba keríthetnék Erdélyt. Ezt indokolttá tette volna, hogy még többen reguláris császári csapatok legyenek jelen a térségben, akiknek tüzérségi fegyvereik is vannak. Velük szemben még a moldvai sereg is súlyos hátrányban lett volna, nemhogy a tatárok. A tatárok és a kurucok esélyeit viszont növelhette akár, hogy Károlyi erői között ellentétek uralkodtak, ugyanis undorkodások jellemezték a parasztokat és nemeseket, illetve egymás között is felparázslottak a nézeteltérések.
Károlyiék fontolgattak egy Moldvába való esetleges betörést is megelőző csapás gyanánt, mert az ellenség zöme továbbra is Nándorfehérvár környékén járt. Szórványos összecsapások azért voltak a határon, állítólag Forgách Simon megpróbált betörni Erdélybe. Egy császári katonai expedíció szintén indult Moldvába, amelyet a Racoviță Mihály vajda vezette tatár–moldvai sereg megsemmisített Jászvásárnál. Elfogták az osztrák parancsnokot, Ferentz generálist is, akit a város közelében lefejeztek (neki állít emléket a ma is ott álló Ferentzkreuz elnevezésű kereszt).
Nehezen tudták megoldani az erdélyi sereg ellátását ekkoriban, mivel az embereknek külön kellett fizetniük a császári csapatok porcióját is.
Augusztus 12-én álhírek röppentek fel, hogy a tatárok irányt változtatva betörtek Karánsebes, vagy Hátszeg vidékére, ezért mozgósításra adtak parancsot. Többen panasszal éltek amiatt, hogy a császári hadsereg nem tesz megfelelő előkészületeket az ország védelme érdekében, mert az aradi parancsnok figyelmét is több ízben felhívták a tatárokra, de nem tett semmit. Az igazsághoz hozzátartozik, hogy a nem olyan jól szervezett megyei és paraszterők nem bírtak megfelelő hírszerzéssel, így 12-én sem tudták pontosan a tatárok valóban Erdélyben járnak-e már. Ezzel szemben a császáriak tapasztaltabb katonák lévén tudták, hogy minden hírnek nem lehet hitelt adni. A felsőbb vezetés mindenesetre félt egy esetleges nagyobb kuruc akciótól és annak nyomán egy Erdélyben keletkező felkeléstől. Augusztus 20-án a hordák előőrse (5000 lovas) Chochimnál készenlétbe állt, és élelmezésükre egy nagy csorda szarvasmarhát hajtottak oda Belső-Moldvából. Az invázió már valószínűleg megkezdődött ezen a napon, de csak 22-én tudtak már pontosan a tatárok jelenlétéről Erdélyben, és akkor sem tudták, melyik szoroson jött át az előhad. Miután azonban Chocim felől jöhetett a támadás, a védelem megbizonyosodhatott arról, hogy a fősereg nem a körösmezői szoroson fog átkelni.
A tatár pusztítás kezdete A tatár sereg tekintélyes létszámú volt, de mégsem annyi, mint amennyiről Esterházy beszélt: az erdélyi hadjárat nem 100, hanem csak 20 ezer lovas vett részt, s a teljes had így sem kelt át Erdélybe, kisebb részük visszatért a Krímbe. A hordák pusztításai főleg Székelyföldet érintették, de egyes csapataik a Szamos mentén felhatolva az alföldi részekig is eljutottak.
Első lépésként Borgó és Radna vidékével foglalatoskodtak és nem száguldottak olyan gyorsan végig, mint azt várták. A császári katonaság szintén megtette a megfelelő ellenlépéseket és a vármegyei katonák is kellően megerősítették a fontos pontokat. Augusztus 24-én az Emberfőnél átkelt tatárok a Doboka vármegyei Szék községet teljesen elpusztították, 700 fős lakosságából alig 100-an élték túl a tömegmészárlást (a Szent Bertalan napján történt tragédiára azóta minden évben megemlékeznek). Augusztus 25-én Máramarosban pusztítottak, itt már Magyarország területét érintették. Ezen a helyen Aranyosmeggyes és Szinérváralja szenvedett tőlük. 26-án a bányavárosok tapasztalták meg barbárságukat. Jó pár város megpróbálta váltságdíjjal, vagy meghódolással kieszközölni a pusztítás elkerülését a nagy tatár kán „birtokába ajánlva fel Erdélyt”. A tatárok azonban nem akartak egy területet sem elfoglalni, az erős várakkal és városokkal nem próbálkoztak, csak pár napra blokád alá vették őket, pusztították a környéket, zavart keltettek. Nyilvánvaló volt, hogy sem a felkelőkkel, még kevésbé a reguláris csapatokkal nem akartak csatát kockáztatni, hanem minél többet rabolni, és gyorsan hazatérni a Krímbe. Ez viszont ellentétben állt annak a maroknyi kurucnak a céljával, akik tartós megszállást akartak, ehhez pedig a tatárokra szükségük volt, hiszen számbelileg nem lettek volna képesek erre, ha nem áll melléjük azonnal az országrész lakossága.
Augusztusban a Szatmárnál kétfelé rajzó tatárok 8 települést tettek a földdel egyenlővé, még ennél is több malom és tanya pusztult el. Sokan meghaltak, 35 szatmárit elhurcoltak. Augusztus 27–29. között szinte teljesen elpusztították a szamosközi járást és a Krasznaköz több faluját. Olyan gyorsan mozogtak, hogy sikerült eljutniuk Nagyszekeresig.
Az erdélyiek ellentámadása A vármegyék hajdúi és pandúrjai igyekeztek egyesíteni erőiket, és csapataik külön-külön szétvertek egyes tatár csoportokat. Károlyi Sándor szatmári főparancsnok sokáig nem kapott engedélyt, hogy a megyékből küldött fegyveres csapatokat összevonja. A császári hadvezetés még mindig gyanakodva szemlélte az eseményeket attól tartva, hogy saját kárára fog válni a megyei csapatok egyesülése, mert akkor azok nem a tatárokkal állnak ki harcolni, hanem fellázadnak, és elfoglalják Erdélyt. Tudván Rákóczi készülődéséről, reális volt az esélye annak a kockázatnak, hogy a fejedelem Erdély elfoglalásával bázishoz jut, és újra kirobbanthatja a kuruc szabadságharcot.
A törökök lépését a kurucok támogatására vonatkozólag mégsem kellett nagyra tartaniuk, mindinkább az oszmán hatalom akarta aduként használni a kuruc emigrációt és az új szabadságharc lehetőségét. Ahmed kísérlete a császári erők megosztására többé-kevésbé mégis elérte célját a tatárjárással, mert Savoyai Jenő főparancsnok több magyar, osztrák, horvát és szerb lovas- illetve gyalogosezredet Erdélybe küldött. Savoyai lépése egyértelmű és megfontolt volt: ha Erdély elvész, és kitör a lázadás, a délen harcoló osztrák fősereg két tűz közé szorulhat, elvérzik, és döntő vereséget szenved, ami végzetes lesz a Habsburg Birodalomra nézve.
Míg az erők felvonulása tartott, Erdélyben kisebb csatározások történtek a helyi erők, a császáriak és a tatárok között. Károlyi ugyan megtapasztalta, hogy a tatárok főereje nem érte el Erdélyt, de ez még mindig nem jelentette a veszély elmúltát, hogy a kurucoknak sikerült lázadást kirobbantaniuk (elsődlegesen ezt akarta Károlyi elkerülni). Közben a nagykárolyi katonák, ahogy tehették, rajtaütöttek a tatárokon, bár felsőbb parancsot nem kaptak erre.
A moldvaiak és mellettük harcoló tatárok Mihai Racoviță fejedelem utasítására megpróbálkoztak Beszterce elfoglalásával is, de a várost és a várat védő erős császári helyőrséggel nem boldogultak, így erejükből csak Beszterce környékének kirablására és felégetésére futotta. A besztercei kudarc után a moldvaiak nyomban vissza is vonultak, és később már nem játszottak szerepet a hadjáratban.