Habsburg–Lotaringiai Károly Lajos tescheni herceg

Károly (Lajos János József Lőrinc, ; Firenze, Toszkánai Nagyhercegség, 1771. szeptember 5. – Bécs, Osztrák Császárság, 1847. április 30.) főherceg, tescheni herceg, kiemelkedő jelentőségű osztrák tábornagy, Ferenc császár fivére. A koalíciós háborúk egyik legjelentősebb hadvezére, az osztrák hadsereg megreformálója. Epilepsziája ellenére korának egyik legelismertebb katonai vezetőjévé vált, és Napóleon legtehetségesebb ellenfelei között tartják számon.

Katonai pályafutását az első koalíciós háborúban kezdte, ahol Coburg hercege mellett harcolva részt vett a neerwindeni győzelemben (1793). Ezt követően a második, valamint a napóleoni háborúk idején a harmadik és az ötödik koalíciós háború során végig az osztrák haderő meghatározó parancsnoka volt. Az asperni csatában (1809) ő mérte Napóleonra első jelentős csatabeli vereségét. A pár hónappal később az ő vezetésével vívott wagrami csata ugyanakkor osztrák vereséggel zárult. Ezt követően visszavonult a hadvezetéstől, és figyelmét a hadsereg reformjára, valamint hadelméleti munkáinak megírására fordította. Ő volt a Habsburgok tescheni ágának alapítója.

Élete Származása, testvérei 65px|balra Károly főherceg 1771. szeptember 5-én született Firenzében, a Toszkánai Nagyhercegség fővárosában, a Poggio Imperiale kastélyban. Édesapja a Habsburg–Lotaringiai-házból való Lipót toszkánai nagyherceg (1747–1792), a későbbi II. Lipót osztrák főherceg, német-római császár, magyar és cseh király, édesanyja a Bourbon-házból való Mária Ludovika spanyol infánsnő (María Luisa de España, 1745–1792), később német-római császárné volt. Károly főherceg az uralkodópár 16 gyermeke közül ötödikként született. A felnőttkort megérő testvérek: Mária Terézia Jozefa főhercegnő (1767–1827), aki I. Antal szász királyhoz ment feleségül. Ferenc József Károly főherceg (1768–1835), a későbbi II. Ferenc német-római császár, I. Ferenc néven osztrák császár, magyar és cseh király. Ferdinánd József János főherceg (1769–1824), később III. Ferdinánd néven Toszkána nagyhercege. Mária Anna Ferdinanda főhercegnő (1770–1809), a prágai Szent Teréz apácakolostor főapátnője. Károly főherceg (1771–1847) tábornagy, Teschen hercege, Napóleon legyőzője az asperni csatában. Sándor Lipót főherceg (1772–1795), 1790-től haláláig Magyarország nádora. József Antal János főherceg (1776–1847), 1795-től haláláig Magyarország nádora (József nádor). Mária Klementina főhercegnő (Maria Klementine von Österreich) (1777–1801), aki Ferenc nápoly–szicíliai trónörököshöz ment feleségül. Antal Viktor főherceg (1779–1835), Köln püspöke, 1816–1828-ig a Német Lovagrend Nagymestere. János főherceg (1782–1859) tábornagy, a „stájer herceg”. Rainer József főherceg (1783–1853) tábornagy, a Lombard–Velencei Királyság alkirálya. Lajos főherceg (1784–1864) tábornagy, 1836–1848-ig az Államkonferencia vezetője. Rudolf főherceg (1788–1831) bíboros, Olmütz hercegérseke, Beethoven mecénása.

bélyegkép|jobbra|180px|Károly főherceg, császári tábornok

Ifjúkora, pályájának kezdete Károly főherceg ifjúkorát Firenzében, apja nagyhercegi udvarában töltötte. Nagykorúságának elérésekor az Aranygyapjas rend lovagjává ütötték. Édesapja, Habsburg Lipót főherceg, Toszkána nagyhercege 1790-ben visszatért Bécsbe, hogy elhunyt bátyja, II. József császár örökébe lépjen, II. Lipót néven.

Károly főherceg epilepsziában szenvedett, ezért szülei előbb papnak szánták, de érdeklődése a katonai pálya felé vonzotta. 1792-ben szülei, a császár és a császárné meghaltak. A német-római császári címet Károly legidősebb bátyja, Ferenc József főherceg örökölte, II. Ferenc néven. Az árva Károly főherceget gyermektelen nagynénje, Habsburg–Lotaringiai Mária Krisztina főhercegnő és annak férje, Albert Kázmér szász–tescheni herceg fogadták örökbe, akik Bécsben neveltették, tiszteletben tartva a katonai pálya iránti vonzalmát. Károly Bécsben haditudományokat tanult, élete ezután császári bátyja szolgálatában telt.

1793–94-ben a 21 éves Károly főherceg a Habsburg fennhatóság alatt álló Németalföld császári helytartója és főkormányzója (Statthalter und Generalgouverneur) lett. A francia forradalom elleni első koalíció keretében felvette a harcot a francia hadsereggel. 1792 novemberében dandárparancsnokként részt vett a jemappes-i csatában (a mai Belgium területén), és az 1793. március 18-i neerwindeni győztes ütközetben. Altábornagyi rangot kapott. 1794-ben kitüntetéssel harcolt Frigyes Józsiás szász–coburg–saalfeldi herceg parancsnoksága alatt az aldenhoveni csatában. Hamarosan táborszernaggyá lépett elő. A fleurusi csatavesztés nyomán azonban Ausztriának fel kellett adnia a Dél-Németalföldet, amely az 1797-es Campo Formió-i békeszerződés alapján Franciaországhoz került.

A napóleoni háborúk hadvezére Az 1795-ös évet Károly Bécsben töltötte, megromlott egészsége miatt. 1796. február 10-én a császár Clerfayt gróf tábornagy helyére őt nevezte ki birodalmi tábornaggyá (Reichsfeldmarschall), azaz a rajnai császári haderő főparancsnokává. A Jourdan és Moreau francia tábornokok ellen 1796-ban vezetett sikeres hadműveletei Európa legtehetségesebb tábornokai közé emelték. Először óvatosan visszahúzódott Moreau elől, elkerülve a döntést, majd elvonult a hadszíntérről, légüres teret hagyva Moreau előtt. Az ambergi és a würzburgi csatákban sikeres támadásokat vezetett Jourdan hadserege ellen. Nagy veszteségeket okozva visszaűzte a franciákat a Rajnán túlra. Ezután Moreau csapatai ellen fordult, legyőzte, és kiszorította őket Németországból.

1797-ben Itáliába küldték azzal a megbízással, hogy állítsa meg Napóleon győzelmes előrenyomulását. Meghátrálásra kényszerült, de nagy ügyességgel vezette csapatai visszavonulását. Az 1799-es dél-németországi hadjáratban ismét Jourdan tábornokkal került szembe. Az osterachi, majd az első stockachi csatában (1799. március 25-én) Károly megverte ellenfelét, majd győzelmét kihasználva benyomult Svájcba. Az első zürichi csatában (1799. június 4–7) szétverte az ellene vonuló Masséna tábornok csapatait, aztán ismét Németországba vonult, és a Rajnán túlra szorította a francia csapatokat. Miután azonban az oroszok kiléptek a második koalícióból, Napóleon ismét felülkerekedett.

Gyenge egészsége miatt Károly visszatért Csehországba, hamarosan azonban ismét csatába kellett vonulnia, hogy megállítsa a Bécs ellen vonuló Moreau tábornokot. Az 1800. december 3-án a hohenlindeni csatában (Felső-Bajorországban) azonban az osztrákok, akiknek főparancsnoka Károly öccse, János főherceg volt, súlyos vereséget szenvedtek. Az utóvédet irányító Schwarzenberg herceg fedezte a visszavonulást. Károly főherceg Steyrben kénytelen volt fegyverszünetet kérni Napóleontól. Személyes népszerűsége mégsem hanyatlott. Az 1801 februárjában megkötött lunéville-i békeszerződés után Ferenc császár Károly főherceget nevezte ki az Udvari Haditanács (Hofkriegsrat) elnökévé. Az 1802-es regensburgi Birodalmi Gyűlés határozatba tette, hogy szobrot emelnek tiszteletére, és a „Haza Megmentője” címet adományozták neki, Károly azonban mindkét megtiszteltetést visszautasította. 1801–04 között ő töltötte be a Német Lovagrend Nagymesterének tisztségét is.

A rövid életű harmadik koalíció idején, az Ausztria számára katasztrofális 1805. év során Károly főherceg a Birodalom főerejét képező itáliai hadsereg parancsnoka lett, egyik alparancsnoka Joseph Wenzel Radetzky tábornok volt. Károly főherceg a caldierói csata során elkeseredett harcban legyőzte Masséna tábornokot. Az események azonban úgy hozták, hogy a döntő hadműveletek Németországban zajlottak. Itt Mack tábornoknak a Dunánál elszenvedett vereségei és az egyesült orosz-osztrák haderő 1805. december 2-i austerlitzi csatavesztése nyomán ismét Napóleon kerekedett felül. Az 1805. december 26-án megkötött pozsonyi békeszerződés értelmében II. Ferencnek le kellett mondania német-római császári címéről, ez formálisan is a Német-római Birodalom megszűnését jelentette.

A háborút követő békeévekben a legfontosabb feladat a hadsereg újjászervezése volt. Ausztria nem vett részt a Napóleon elleni negyedik koalícióban. 1806-ban Ferenc császár – immár mint I. Ferenc, Ausztria császára – öccsét, Károly főherceget, az egyetlen osztrák tábornagyot, aki csatában meg tudta verni Napóleont, kinevezte a Birodalom főhadparancsnokává (Generalissimus) és teljhatalmú hadügyminiszterévé. Károly jelentős reformokat hajtott végre a császári haderőben. Eltörölte az életfogytig tartó katonai szolgálatot, felállította az osztrák Véderőt (Landwehr), kialakította a népfelkelés (Landsturm) rendszerét, bevezette a haderő hadtestekbe szervezését. Elvetette az alkalmatlannak bizonyult, elavult 18. századi haderőszervezési elveket, az osztrák szárazföldi hadsereget a francia hadiszervezet mintájára építette fel. Minden hadszíntéren fel- és elismerte a nép kiképzett fiaiból álló, lelkes és harcra motivált új hadseregek és a dinasztiák által fenntartott zsoldos haderők hatékonysága közötti döntő különbséget. Tanulmányozta a franciák által alkalmazott taktikai műveleteket, és tábornokait is ezek alkalmazására oktatta. Spanyol hazafias körök felajánlották neki Spanyolország koronáját, ez a császár neheztelését vívta ki. Károly – aki legfontosabb feladatának az osztrák birodalom erősítését tartotta – elutasította a spanyol trónt.

A haderőszervezés még nagy erővel folyt, amikor 1809-ben ismét kitört a háború. Az ötödik koalícióban Ausztria szövetségese, Nagy-Britannia főleg a tengeren ténykedett, szárazföldön csak kisebb hadműveleteket folytatott. Az osztrák császári haderő egyedül állt szemben Napóleonnal. A még csak félig felállt új hadszervezet és az új főhadparancsnok eredményesebb ellenállást tanúsított, mint a régi hadsereg, de Ausztria így is vereségre volt kárhoztatva. Az eckmühli kudarc, a Regesnburg körüli vesztes csatározások következtében Károly főherceg Csehországba húzódott vissza hadseregével. A franciák május 13-án ismét bevonultak Bécsbe. Napóleon főnyi serege a Duna jobb partján állt. A bal partot a Csehország felől visszaérkező Károly főherceg hadserege szállta meg. 1809. május 21–22-én a (ma Bécshez tartozó) Aspern és Essling térségében lezajlott asperni csatában Károly nagy győzelmet aratott, megakasztotta Napóleon előrenyomulását kelet felé. Ezt azonban a győri csatavesztés követte. Július 5–6-án a véres wagrami csata az osztrákok teljes vereségével végződött. A két nagy csatában Károly főherceg több, mint főnyi veszteséget okozott Napóleonnak. Ausztria a schönbrunni békediktátumot kényszerült aláírni.

A wagrami vereség nyomán a Károly lemondott főhadparancsnoki tisztségéről, és visszavonult a katonai pályáról. Egyes források szerint Ferenc császár váltotta le, mert Károly a vereség után túl hamar kezdett béketárgyalásokba Napóleonnal.

Házassága, utódai Az 1809. évi hadjárat után Károly főherceg visszavonult a magánéletbe. A bécsi kongresszus (1814–1815) után, 1815-től rövid időre elvállalta a mainzi erődítmény kormányzói tisztségét. Itt ismerkedett meg Henrietta Alexandrina nassau–weilburgi hercegnővel (Henriette Alexandrine Friederike Wilhelmine Prinzessin von Nassau-Weilburg, 1797–1829), Frigyes Vilmos nassau–weilburgi herceg (1768–1816) és Lujza Izabella kirchbergi várgrófnő (Burggräfin) leányával, akit 1815. szeptember 17-én feleségül vett. A menyasszony evangélikus vallású volt, és a házasság után sem tért át a római katolikus hitre, ami a szigorúan katolikus Habsburg-családban nagy megütközést keltett. A frigy boldognak bizonyult. A házaspárnak hét gyermeke született:

Habsburg–Lotaringiai Károly Lajos tescheni herceg

Źródło i licencja