bélyegkép|jobbra|250px|Metrókocsi belső tere (Piccadilly line)
A londoni metró (angolul London Underground) az angliai Nagy-Londont és néhány szomszédos területet (Essex, Hertfordshire és Buckinghamshire) tizenegy vonallal kiszolgáló, teljesen villamosított metrórendszer. Ez a világ legidősebb metrója, és a legnagyobb a vonalak teljes hosszúsága szerint. 1863. január 10-én nyitották meg Metropolitan RailwayA londoni metró története . Transport for London 2007. március 31. néven, akkor még csak két vonallal (ezek nagy része ma a Hammersmith & City line részét képezi). Annak ellenére, hogy angol nevének jelentése „londoni földalatti”, a hálózat 55%-a a földfelszín felett halad. A helyi lakosok a metrót the Tube („cső”) néven emlegetik az alagutak henger alakú formája miatt.
A metró 268 állomást szolgál ki, és több mint 400 kilométeres pályán futnak a szerelvények. 2005–2006-ban 971 millió utas, 2006-2007-ben pedig a metró történetében először több mint egy milliárd ember utazott a londoni földalattin,A londoni metró először szállít több mint egy milliárd embert. Sajtó kiadvány, 2007, március 31. ezzel Európa harmadik legforgalmasabb metróhálózata a párizsi és a moszkvai mögött. 2007 márciusában naponta átlagosan 3 millióan használták a hálózatot, ez a szám hétköznap elérte a 3,4 millió főt.
2003 óta a londoni metrót a Transport for London (röviden TfL) működteti. A korábbi London Underground Limited a London Regional Transportnak volt a leányvállalata.
Története bélyegkép|jobbra|290px|A földalatti henger formájú alagútja a Northern line metróvonalon
A vasútépítés az Egyesült Királyságban a 19. század elején vette kezdetét. 1854-re hat különböző pályaudvar készült el közvetlenül a belváros peremén: London Bridge, Euston, Paddington, King’s Cross, Bishopsgate és a Waterloo. Ekkor a Fenchurch Street pályaudvar az akkori City of London területén helyezkedett el. A közúti forgalom jelentősen megnövekedett a város környékén részben azért, mert a vonattal közlekedő utasok közúton folytatták az utazásukat a város központjába. Az ötlet, mely szerint földalatti vasúttal volna célszerű összekötni a City of London körzetét a jelentősebb pályaudvarokkal már az 1830-as években megszületett, azonban azt nem vették fontolóra egészen az 1850-es évekig, amikor is úgy gondolták, hogy megoldást jelenthet a megemelkedett közúti forgalom problémájára.
1854-ben a parlament elfogadott egy törvényt, mely kezdeményezte egy földalatti vasútvonal építését a Paddington pályaudvar és a Farringdon Street között a King’s Cross pályaudvar érintésével. Ezt hívták Metropolitan Railwaynek. A Great Western Railway (GWR) vasúttársaság adta a tőkét a projekthez. Megállapodtak, hogy a vasútvonalba beiktatnak egy olyan elágazást, amely közvetlen kapcsolatot teremt a Paddington pályaudvarral, a GWR fővonalának londoni végállomásával. A vasúttársaság beleegyezett abba is, hogy az új földalatti vasúthoz speciális szerelvényeket tervezzenek.
Financiális okok miatt az építkezések éveket késtek. A tény, hogy egyáltalán a projekt elkezdődött lényegében Charles Pearson közbenjárásának köszönhető, aki akkor a City of London Corporation ügyvédje volt. Több éven át támogatta a földalatti vasút megépítésének gondolatát: azt javasolta, hogy a belváros – higiéniai körülményeiben aggályos – nyomornegyedeit fel kell számolni, a lakóknak új életteret létrehozni a város szélén, ahová az újonnan kiépített vasútvonal biztosítaná az összeköttetést munkahelyeiktől, azaz a belvárostól. Noha soha nem vett részt közvetlenül a Metropolitan Railway működtetésében, mégis neki tulajdonítják annak megszületését, mint aki elsőként megálmodta a koncepciót. 1859-ben Personnak sikerült meggyőznie a City of London Corporation-t a tervek anyagi támogatásában, így 1860-ban a munkálatok megkezdődtek John Fowler főmérnök felügyeletében. Pearson még az építkezések befejezése előtt meghalt.
1863. január 10-én a Metropolitan Railway megnyílt az utazóközönség előtt. Néhány hónap leforgása alatt a naponta szállított utasok száma elérte a 26 000 főt. A Hammersmith and City Railway vonal 1864-ben nyílt meg Hammersmith kerület és a Paddington pályaudvar között. Az üzemeltetés kezdetben a GWR feladata volt Hammersmith és a Farringdon Street között. 1865 áprilistól az üzemeltetést a Metropolitan vette át. 1865. december 23-án megnyílt a Metropolitan Moorgate Street-ig tartó keleti vonalszakasza. Még ebben az évtizedben további szakaszokat nyitottak meg a Swiss Cottage, South Kensington és Addison Road, valamint Kensington (ma Kensington Olympia) állomásokig.
A földalatti kezdetben dupla nyomtávú volt, amely lehetővé tette, hogy a GWR társaság széles nyomtávú szerelvényei, valamint a sokkal szélesebb körben használt standard nyomtávú szerelvények is közlekedhessenek. A GWR-rel való érdekellentétek később a Metropolitan társaságot arra késztették, hogy átállítsa a közlekedést standard nyomtávúra, miután 1863-ban a GWR megszüntette a teherszállítást a vonalakon. Később a nézeteltéréseket sikerült rendezniük, azonban a széles nyomtávot felszámolták a hálózat teljes hosszán.
1868. december 24-én a Metropolitan District Railway társaság megnyitotta a vonalát Westminster és South Kensington között, melyen a Metropolitan Railways szerelvényei üzemeltek. A vállalatot (amely később csak District néven vált ismertté) 1864-ben azzal a céllal hozták létre, hogy megvalósítsa London körül a tervezett Inner Circle-t (Belső körvonal) összekötve a Metropolitan vonallal. Ez annak a tervnek volt része, amely az Inner Circle, valamint az Outer Circle (Külső körvonal) létrehozását tartalmazta.
Később heves rivalizálás alakult ki a két társaság, jelesül a District és a Metropolitan között. Mindez jelentős késedelmet okozott az Inner Circle projekt haladásában, hiszen mindkét társaság azzal volt elfoglalva, hogy hatékonyabb, illetve nyereségesebb vonalakat létesítsenek London külvárosi övezetében. A London and North Western Railway (LNWR) társaság 1872-ben kezdte működtetni vonatait az Outer Circle részeként a Broad Street és Mansion House között a Willesden Junction, Addison Road és Earl’s Court érintésével. Az Inner Circle építése egészen 1884-ig húzódott a Metropolitan és District vonalak közös működtetésével. Eközben a District befejezte a vonalszakaszát West Brompton és Blackfriars között átszállási lehetőséggel a Metropolitan vonalra South Kensington állomásnál.
1877-ben megnyitotta a vonalát Hammersmith és Richmond között egy, a London and South Western Railway (LSWR) társaság által eredetileg 1869-ben épített pályáján. Később újabb vonalszakaszt nyitott meg Turnham Green és Ealing között 1879-ben, amit kibővített Fulhamig 1880-ban a West Brompton szakasz részeként. Ugyanebben az évtizedben a Metropolitan vonalat meghosszabbították Harrow-on-the-Hill állomásig északnyugaton.
bélyegkép|jobbra|290px|A földalatti munkálatai a King's Cross pályaudvar közelében (Metropolitan)
Az eredeti alagutakat az úgynevezett „cut-and-cover” módszerrel építették (a felszíni talaj kiásását követően a keletkezett vájatot befedték, mint a budapesti Millenniumi Földalatti esetén is). Ez a módszer azonban nagy felfordulást okozott, hiszen a vonal mentén álló felszíni épületeket le kellett bontani. Az első vonatok gőzmozdony vontatásúak voltak, ami megkövetelte a hatékony szellőzést (füstelvezetés) a felszín felé. A vonal bizonyos pontjain kialakított szellőzőnyílások lehetővé tették a nagy teljesítményű ventilátoroknak, hogy az alagútból kifújt füstöt a felszínre juttassák, helyére pedig friss levegőt pumpáljanak. Egy ilyen szellőzőnyílás áll ma a Leinster Gardens utca 22. szám (W2, Bayswater negyed) alatt. Hogy az utca megőrizze a patinás jellegét, egy másfél méter vastag beton homlokzatot kapott a szellőzőnyílás, amely ránézésre egy átlagos utcabeli ház (az ablakokat szürkére festették, a főbejárat pedig csak álca).
bélyegkép|balra|Az épület bal oldala valódi, a jobb a szellőző festett homlokzata
1869. december 7-én a London, Brighton and South Coast Railway társaság (LB&SCR) megnyitotta vonalát Wapping és New Cross Gate között (East London Railway) a Temze-alagúton át, melyet Marc Brunel tervezett egy forradalmi módszer (az úgynevezett alagútpajzsmódszer) kidolgozásával. Ez az alagút eredetileg 1843-ban a gyalogos forgalom számára épült a Temze alatt, azonban 1865-ben az ELR (hat vasúttársaságot tömörítő konzorcium) megvásárolta és vasúti alagúttá alakította át. 1884-ben a District és Metropolitan vonalak járatokat kezdtek üzemeltetni ezen a vonalon.
Az 1880-as évek végére a földalatti vasútrendszer elérte Chesham-et a Metropolitan vonalon, Hounslow, Wimbledon és Whitechapel-t a District vonalon, és New Cross-t az East London vonalon. A 19. század végére a Metropolitan kiterjesztette a vonalát London határán kívülre Aylesbury, Verney Junction és Brill állomásokig, a vonal mentén új külvárosi övezetek jöttek létre, melyeket Metro-landnek nevezett el később a társaság. Mindemellett egészen az 1930-as évekig a társaság vigyázott arra, hogy neve főként mint vasúti fővonal üzemeltető kerüljön a köztudatba, semmint városi vasút-üzemeltetőé.
Az első tube-vonalak Az alagútpajzs (a kiásott alagút belsejében egy védőszerkezetet építettek, amely a beomlás veszélyét csökkentette, amíg a belső végleges burkolat elkészült) előnyeit kihasználva villamosított vonal, valamint mélyfúrású alagút tervek készültek, melyek alapján a földalatti rendszer még tovább bővülhetett. Mindez kevesebb fennakadást okozott, hiszen nem kellett felszíni épületeket elbontani, olcsóbb kivitelezést, valamint kedvezőbb lehetőségeket jelentett a kivitelezőnek a cut-and-cover módszer alkalmazásához képest.
bélyegkép|jobbra|290px|A londoni metró a tube becenevet az alagút csőszerű keresztmetszeti formájáról kapta. A fotó a Northern line Angel állomásán készült
A City and South London Railway (C&SLR, ma a Northern Line része) 1890-ben nyílt meg Stockwell és a – ma már zárt – King William Street állomás között. Ez volt a világ első villamosított, mélyfúrású földalatti vasútja. 1990-re mindkét végét meghosszabbították, délről a Clapham Common-ig, míg északon Moorgate Street-ig. A második ilyen jellegű vonal, a Waterloo and City Railway (W&CR) 1898-ban nyílt meg az utazóközönség előtt.
1900. július 30-án átadták a Central London Railwayt (mai nevén Central line), melyen a szerelvények a Bank megállótól a Shepherd’s Bush megállóig szállítottak utasokat. A Twopenny Tube (kétpennys metró) becenevet kapta egységára és henger alakú alagútja miatt, később a tube (cső) elnevezést a teljes londoni földalatti-hálózatra átültették. Átszállási lehetőség a C&SLR és W&CR vonalak között a Bank megállónál volt. Ezzel egyidejűleg, 1898-ban megkezdődtek a munkálatok a Baker Street & Waterloo Railway vonalon, azonban 18 hónap múlva a kivitelezés leállt, hiszen elfogyott a tőke.
Integráció A 20. század elején jelentős elégedetlenséget váltott ki az utasokban az, hogy hat különálló társaság üzemeltette a különböző földalatti vonalakat, sok helyen az utasoknak a földfelszínen kellett gyalogolniuk ahhoz, hogy két vonal között átszálljanak. Az üzemeltetési költségek magasak voltak, emiatt több társaság pénzügyi támogatókat keresett annak érdekében, hogy külvárosi munkásnegyedek felé terjeszkedjenek, illetve hogy a korábbi vonalakat villamosítsák. Ilyen támogató volt Charles Yerkes amerikai iparmágnás, aki támogatása fejében kivívta magának a jogot a Charing Cross, Euston és Hampstead Railway (CCE&HR) megépítésére, melyen a munkákat 1900. október 1-jén megkezdték. Fél évvel később gyakorlatilag átvette a District vonal irányítását, melynek révén létrehozta a Metropolitan District Electric Traction Company (MDET) vállalatot. Ennek révén megszerezte a Great Northern & Strand Railway és a Brompton & Piccadilly Circus Railway vállalatokat 1901 szeptemberében. A munkálatokat a parlament előzetes jóváhagyásával kezdte meg a vonalakon. Később engedélyt kapott a Baker Street & Waterloo Railway vonal megépítésére is 1902 márciusában.