bélyegkép|320px|Francisco Pradilla Ortiz: Granada átadása. A kép Granada 1492. január 2-i kapitulációját ábrázolja, amelyet hagyományosan a reconquista lezárásának tekintenek.
A reconquista (spanyolul és portugálul: reconquista, „visszahódítás”; magyarosan rekonkiszta) a középkori Ibériai-félsziget több évszázados politikai, katonai, társadalmi és vallási folyamata volt, amelynek során az északi keresztény királyságok fokozatosan kiterjesztették uralmukat az al-Andalusz muszlim uralma alatt álló területeire. Kezdetét hagyományosan a 8. századi asztúriai ellenálláshoz és a covadongai csatához kötik, végét pedig Granada 1492. január 2-i kapitulációjához, amikor a naszrida emirátus megadta magát II. Ferdinánd aragóniai királynak és I. Izabella kasztíliai királynőnek, a katolikus királyoknak.Joseph F. O’Callaghan: Reconquest and Crusade in Medieval Spain. University of Pennsylvania Press, Philadelphia, 2003.Derek W. Lomax: The Reconquest of Spain. Longman, London–New York, 1978.
A reconquista nem volt folyamatos, egységesen irányított, 711-től 1492-ig megszakítás nélkül zajló háború. A folyamatot hosszú békés vagy viszonylag békés időszakok, határvidéki portyák, dinasztikus háborúk, valláshatárokon átívelő szövetségek, adófizetési rendszerek, telepítések, városi kiváltságok, pápai keresztes támogatások és katonai lovagrendek működése egyaránt alakította.Brian A. Catlos: Kingdoms of Faith: A New History of Islamic Spain. Basic Books, New York, 2018.Bernard F. Reilly: The Medieval Spains. Cambridge University Press, Cambridge, 1993. A keresztény politikai uralom kiterjedése nem jelentette azonnal a lakosság vallási homogenizálódását: a meghódított területeken még hosszú ideig jelentős muszlim és zsidó közösségek éltek. A vallási dimenzió végig jelen volt, de korszakonként eltérő súllyal: a korai asztúriai és leóni királyságok legitimációjában a vizigót örökség és a keresztény uralom helyreállításának gondolata játszott szerepet, míg a 11–13. században a pápai keresztes eszme, a búcsúk, a fogadalmak, a kereszt felvétele és a katonai rendek adtak új jogi-liturgikus keretet egyes ibériai hadjáratoknak.Richard Fletcher: „Reconquest and Crusade in Spain c. 1050–1150”. Transactions of the Royal Historical Society, 37 (1987), 31–47.
A modern történetírás óvatosan használja a reconquista fogalmát. A kifejezés széles körű történetírói használata főként a 18–19. században alakult ki, és a 19. századi spanyol nemzeti történetírásban különösen erős ideológiai szerepet kapott. Ugyanakkor a középkori forrásokban is megtalálhatók azok az elemek – a Vizigót Királyság öröksége, a keresztény uralom helyreállítása, az elvesztett területek visszaszerzése, az isteni támogatás és a vallási legitimáció nyelve –, amelyekből a későbbi reconquista-fogalom felépült.Peter Linehan: History and the Historians of Medieval Spain. Oxford University Press, Oxford, 1993.Martín F. Ríos Saloma: La Reconquista: una construcción historiográfica (siglos XVI–XIX). Marcial Pons, Madrid, 2011.
A reconquista során jöttek létre vagy erősödtek meg azok a politikai egységek, amelyekből később Portugália, Kasztília, León, Aragónia, Navarra és a barcelonai grófság vezetésével kialakuló Aragóniai Korona formálódott. A keresztény előrenyomulás nagy vonalakban a Duero-völgytől a Tajo, majd a Guadiana és a Guadalquivir térsége felé haladt, bár az egyes frontok – portugál, leóni-kasztíliai és aragóniai-katalán – eltérő ütemben mozogtak. Portugália saját területi reconquistája Faro 1249-es elfoglalásával zárult le, bár Algarve határjogi helyzetét Kasztíliával szemben véglegesen az 1267-es badajozi szerződés rendezte.Joseph F. O’Callaghan: A History of Medieval Spain. Cornell University Press, Ithaca, 1975.
Szóhasználat
A „reconquista” szó visszahódítást jelent, de enciklopédikus használatban nem feltétlenül jelenti azt, hogy a folyamat minden szereplője ugyanazon politikai program tudatos végrehajtója lett volna. A szócikk a kifejezést a történetírásban meghonosodott értelemben használja, miközben jelzi annak vitatott és utólagosan rendszerező jellegét.
A középkori latin és újlatin források gyakran „móroknak” nevezték az Ibériai-félsziget muszlim lakóit és az Észak-Afrikából érkező muszlim haderőket. A kifejezés eredetileg a latin Mauri népnévből származik, amely az ókori Mauretania észak-afrikai berber lakóira utalt. A középkori európai szóhasználatban azonban a „mór” inkább vallási és földrajzi, mint pontos etnikai kategória volt. A muszlim oldalon arab, berber, muladí, szláv, szubszaharai afrikai és helyi áttért elemek is jelen voltak; ezért a szócikk a „mór” szót csak történeti forrásnyelvi összefüggésben vagy általános megnevezésként használja, pontosabb helyeken pedig „muszlim”, „andalúz”, „berber”, „almorávida”, „almohád” vagy „naszrida” kifejezéseket alkalmaz.Hugh Kennedy: Muslim Spain and Portugal: A Political History of al-Andalus. Longman, London–New York, 1996.
Az arab eredetű helynevek és jövevényszavak az Ibériai-félsziget nyelveiben jelentős kulturális nyomot hagytak, de ez nem jelenti azt, hogy a spanyol, portugál, katalán vagy galiciai nyelv arab nyelvvé vált volna. Ezek az újlatin nyelvek alapvetően a félsziget északi és északnyugati latin nyelvjárásaiból fejlődtek ki, amelyek a reconquista és a középkori telepítések során dél felé terjedtek. Az arab hatás főként a szókincsben, a helynevekben, a mezőgazdasági, közigazgatási, katonai és tárgyi kultúrához kapcsolódó terminológiában jelentkezett.Ralph Penny: A History of the Spanish Language. 2. kiadás. Cambridge University Press, Cambridge, 2002.Federico Corriente: Dictionary of Arabic and Allied Loanwords: Spanish, Portuguese, Catalan, Galician and Kindred Dialects. Brill, Leiden–Boston, 2008. Gibraltár neve például az arab ǧabal ṭāriq, vagyis „Tárik hegye” kifejezésből származik, Tárik ibn Zijád nevére utalva.
A fogalom és történetírása
A reconquista fogalma egyszerre ír le tényleges középkori folyamatot és későbbi történetírói értelmezést. A tényleges folyamat a keresztény királyságok déli irányú terjeszkedése, az al-Andaluszhoz tartozó területek fokozatos elfoglalása, újratelepítése és keresztény intézményi beillesztése volt. A történetírói értelmezés viszont azt a kérdést vizsgálja, hogy mindezt mennyiben szabad egységes „visszahódításként”, illetve mennyiben inkább több, egymással összefüggő, de nem mindig azonos célú regionális hódításként leírni.
A hagyományos értelmezés szerint a reconquista a 711-es muszlim hódításra adott keresztény válasz volt: az északi királyságok a vizigót keresztény Hispánia örökségére hivatkozva visszaszerezték az elveszett területeket. Ennek az értelmezésnek volt középkori alapja is. A 9. századi asztúriai krónikák és a későbbi leóni-kasztíliai történetírás gyakran úgy mutatta be Asztúria, León és Kasztília uralkodóit, mint a Vizigót Királyság örököseit, akik isteni segítséggel állítják helyre a keresztény rendet.Roger Collins: The Arab Conquest of Spain, 710–797. Blackwell, Oxford, 1989.
A modern kutatás ugyanakkor hangsúlyozza, hogy a középkori Ibéria politikai valósága ennél összetettebb volt. A keresztény uralkodók gyakran egymás ellen háborúztak, muszlim szövetségeseket hívtak segítségül, vagy adót fizettettek a muszlim taifákkal anélkül, hogy azonnal elfoglalták volna azokat. A muszlim uralkodók is kötöttek szövetségeket keresztény fejedelmekkel, és a határvidéken a katonai, gazdasági és dinasztikus érdekek gyakran felülírták a tiszta vallási szembenállást.
Ebből következően a reconquistát nem célszerű sem puszta nacionalista mítoszként elvetni, sem folyamatos, megszakítás nélküli nemzeti felszabadító háborúként leírni. A legkiegyensúlyozottabb értelmezés szerint több évszázados, változó intenzitású folyamat volt, amelyben a vallási legitimáció, a dinasztikus politika, a katonai határvidék, a gazdasági érdekeltség, a telepítés, az egyházi intézményépítés és a későbbi történelmi emlékezet egyaránt szerepet játszott.Simon Barton: A History of Spain. Palgrave Macmillan, Basingstoke, 2004.
Előzmények
A Vizigót Királyság válsága
Az Ibériai-félsziget a Nyugatrómai Birodalom összeomlása után a szvébek, vandálok, alánok és vizigótok hatalmi küzdelmeinek színtere lett. A Vizigót Királyság központja végül Toledo lett. A gót elit eredetileg ariánus keresztény volt, de Reccared uralkodása alatt, az 589-es harmadik toledói zsinaton áttért a nikaiai hitvallást követő katolikus kereszténységre. Ez a döntés megerősítette a királyság vallási egységét, és szorosabbra fűzte a kapcsolatot a monarchia és a püspöki kar között.Roger Collins: Visigothic Spain, 409–711. Blackwell, Oxford, 2004.
A Vizigót Királyságot ugyanakkor belső feszültségek gyengítették. A királyválasztás rendszere gyakori trónviszályokhoz vezetett, a nemesi csoportok egymással versengtek, a regionális hatalmi központok önállósági törekvései pedig csökkentették Toledo ellenőrző erejét. A 7. században a királyság zsidó közösségei ellen is több zsinati és királyi intézkedés irányult, különösen Sisebut és későbbi uralkodók alatt. Ezek az intézkedések a vallási egység kényszerítő felfogását tükrözték, de a muszlim hódítás okait nem lehet kizárólag e belső konfliktusokra visszavezetni.
A 8. század elején Witiza halála után trónharc alakult ki. Roderich lett a király, de ellenfelei és Witiza hívei továbbra is jelentős befolyással bírtak. Későbbi krónikák szerint a belső pártharcokban egyes vizigót csoportok külső segítséget kértek, de a történetírás óvatosan kezeli azt a hagyományt, amely a muszlim hódítást egyszerűen „árulás” következményeként magyarázza.
A muszlim hódítás és al-Andalusz kialakulása
711-ben Tárik ibn Zijád berber hadvezér serege átkelt a Gibraltári-szoroson. A döntő ütközetet hagyományosan guadaletei csataként említik, bár pontos helye vitatott. Roderich hadereje vereséget szenvedett, a király eltűnt vagy elesett, a muszlim hadak pedig gyorsan elfoglalták a félsziget legfontosabb városait, köztük Toledót. 712-ben Múszá ibn Nuszajr is átkelt Észak-Afrikából, és megszilárdította a hódítást.
A hódítás nem mindenütt azonos módon zajlott. Egyes városokat katonai erővel foglaltak el, más területeken egyezmények születtek. A délkeleti félszigeten például Theodemir vizigót előkelő olyan szerződéses viszonyba került a muszlim hatalommal, amely helyi autonómiát hagyott számára adófizetés és politikai alávetés fejében. A korábbi vizigót és hispano-római elit egy része beilleszkedett az új rendbe, mások északra húzódtak, illetve keresztény közösségként, később mozarabként éltek tovább muszlim uralom alatt.Olivia Remie Constable (szerk.): Medieval Iberia: Readings from Christian, Muslim, and Jewish Sources. University of Pennsylvania Press, Philadelphia, 1997.
Al-Andalusz kezdetben a damaszkuszi Omajjád Kalifátus tartománya volt. Az Omajjádok 750-es keleti bukása után a dinasztia egyik túlélője, I. Abd ar-Rahmán 756-ban Córdobában önálló emirátust alapított. III. Abd ar-Rahmán 929-ben kalifának nyilvánította magát, és ezzel létrejött a Córdobai Kalifátus, amely a 10. században a nyugati Mediterráneum egyik legjelentősebb politikai és kulturális hatalma volt.
Keresztények és zsidók jogi helyzete al-Andaluszban
A muszlim uralom alatti vallási együttélést nem célszerű modern értelemben vett vallási egyenlőségként értelmezni. A keresztények és zsidók, mint a „könyv népei”, az iszlám jog szerint dzimmí, vagyis védett, de jogilag alárendelt státusban élhettek. Ez a státus lehetővé tette számukra a közösségi fennmaradást, saját vallási vezetőik bizonyos belső joghatóságát és korlátozott vallásgyakorlatot, de a muszlim politikai uralom elfogadásához és külön adók, mindenekelőtt a dzsizja megfizetéséhez kötődött.Janina M. Safran: Defining Boundaries in al-Andalus: Muslims, Christians, and Jews in Islamic Iberia. Cornell University Press, Ithaca, 2013.Mark R. Cohen: Under Crescent and Cross: The Jews in the Middle Ages. Princeton University Press, Princeton, 1994.