bélyegkép|220px|Nesztoriosz 17. századi ábrázolása
A nesztorianizmus a keresztény krisztológia történetében annak a tanításnak a neve, amelyet a 431-es Epheszoszi zsinat Nesztoriosz konstantinápolyi pátriárka elítélésével kapcsolatban vetett el, és amelyet a későbbi khalkédóni dogmatikai hagyomány Krisztus személyes egységét megbontó tévtanításként értelmezett.
A zsinati és későbbi katolikus, bizánci ortodox és khalkédóni hagyomány a nesztorianizmuson azt a krisztológiai tévedést értette, amely Krisztus isteni és emberi valóságát úgy különíti el, mintha a megtestesült Krisztusban két személyes alany – az isteni Ige és az ember Jézus – csak külső, erkölcsi vagy akarati egységben kapcsolódna össze. A zsinati hagyomány ezt gyakran úgy foglalta össze, hogy a nesztorianizmus „két Fiút” vagy két Krisztust feltételez: az örök Igét és az ember Jézust.
A modern kutatás ugyanakkor különbséget tesz a „nesztorianizmus” mint zsinatilag elítélt dogmatikai álláspont, Nesztoriosz saját, történetileg vitatott és többféleképpen értelmezett nézetei, valamint a később „nesztoriánusnak” nevezett kelet-szír egyházi hagyomány között.
A kifejezés ezért kettős természetű. Dogmatikai értelemben továbbra is használható Krisztus személyes egységét megbontó tanítás megjelölésére. Történeti és ökumenikus összefüggésben azonban óvatosan kell alkalmazni, mert a Keleti Egyház teológiája és a mai Asszír Keleti Egyház önértelmezése nem azonosítható egyszerűen a zsinatilag elítélt nesztorianizmussal.
Meghatározása
A zsinatilag elítélt nesztorianizmus lényege az volt, hogy Krisztus isteni és emberi valóságát nem egyetlen személyes alanyban, hanem két, egymással csak összekapcsolt valóságban értelmezte. A katolikus és bizánci ortodox dogmatikai hagyomány ezt úgy fogalmazta meg, hogy a nesztorianizmus Krisztust két alanyra vagy két „fiúra” bontja: az örök Igére és az ember Jézusra.
A nesztorianizmusra adott klasszikus dogmatikai válasz a hüposztatikus egység tana. Eszerint Jézus Krisztusban az isteni és emberi természet nem keveredik össze, de nem is válik két személyre; a két természet az örök Fiú, az Ige egyetlen személyében egyesül. A vita ezért nem pusztán Szűz Mária címéről vagy egyházi rangvitáról szólt, hanem arról, hogy ki az a Krisztus, aki született, szenvedett, meghalt és feltámadt.
A „nesztorianizmus” szó használatánál legalább három szintet kell megkülönböztetni:
+ A „nesztorianizmus” szó főbb használati szintjei Megjelölés Jelentés Zsinatilag elítélt nesztorianizmus Az a krisztológiai álláspont, amely Krisztus személyes egységét megbontja, és az isteni Igét, valamint az ember Jézust két személyes alanyként, vagy egymással csak külső, erkölcsi kapcsolatban álló valóságként értelmezi. Nesztoriosz saját álláspontja Nesztoriosz tényleges tanítása, amelyet főként ellenfelei idézeteiből, fennmaradt töredékeiből és későbbi védőiratából lehet rekonstruálni; megítélése a modern kutatásban vitatott. Kelet-szír vagy „nesztoriánusnak” nevezett hagyomány A Római Birodalmon kívül, főként perzsa és kelet-szír környezetben fejlődő egyházi hagyomány, amelyet a nyugati és bizánci irodalomban gyakran „nesztoriánusnak” neveztek, de amelynek teológiája nem vezethető vissza egyszerűen Nesztoriosz személyes tanítására.
A megnevezés problémája
A „nesztorianizmus” kifejezés történetileg gyakran polemikus megjelölésként működött. A khalkédóni és bizánci hagyományban a Krisztus személyes egységét megbontó tanítást jelölte, míg a nyugati történetírásban sokáig a Keleti Egyház egészére is alkalmazták.
A modern szakirodalom ezért különösen ügyel arra, hogy a dogmatikai értelemben vett nesztorianizmust ne azonosítsa automatikusan sem Nesztoriosz teljes történeti álláspontjával, sem a kelet-szír egyházi hagyománnyal. Ez nem a zsinati ítélet jelentőségének tagadását jelenti, hanem a fogalom történeti használatának pontosítását.
Teológiai tartalma
Személy és természet
A vita megértéséhez alapvető a „személy” és „természet” fogalmainak megkülönböztetése. A klasszikus krisztológiai nyelvben a „természet” arra utal, hogy Krisztus micsoda: valóságos Isten és valóságos ember. A „személy” arra utal, hogy kicsoda: az egyetlen örök Fiú, az Ige. A khalkédóni tanítás szerint Krisztus két természetben létezik, de nem két személy: ugyanaz az egy Fiú teljesen Isten és teljesen ember.
A görög teológiai nyelvben a physis a természet, a hypostasis a fennálló személyes valóság, a prosopon pedig a személy vagy megjelenési alany megjelölésére szolgálhatott. Ezek jelentése az 5. század elején még nem volt minden szerzőnél azonos. Ezért a nesztoriánus vita részben valódi dogmatikai vita, részben pedig terminológiai konfliktus is volt.
A nesztorianizmus problémája a khalkédóni hagyomány szerint az, hogy nem tudta kielégítően megmagyarázni, hogyan lehet ugyanarról az egy Krisztusról isteni és emberi állításokat tenni. Ha Krisztusban az isteni és emberi valóság két külön alanyhoz tartozna, akkor nem lehetne szoros értelemben azt mondani, hogy az Isten Fia emberként született, szenvedett és meghalt.
A keresztény dogmatika ezt a problémát a tulajdonságok közlésének tanával válaszolta meg. Ez azt jelenti, hogy mivel Krisztusban egyetlen személyes alany van, ugyanarról az egy Krisztusról állíthatók azok a kijelentések, amelyek isteni vagy emberi természete szerint igazak. Ezért mondható például, hogy az Isten Fia emberi természete szerint született és szenvedett, miközben istensége szerint örökkévaló és változhatatlan. A kijelentések alanya ugyanaz az egy Krisztus, de a kijelentések más-más természet szerint igazak.
A régebbi dogmatikai irodalom a zsinatilag elítélt álláspontot gyakran úgy foglalta össze, hogy a Logosz Jézusban mintegy „templomban” lakik. Ezt azonban nem szabad közvetlenül, minden további árnyalás nélkül Nesztoriosz saját önértelmezésével azonosítani. Nesztoriosz maga nem akart „két Krisztust” vagy „két Fiút” vallani; a zsinati bírálat inkább azt állapította meg, hogy szóhasználata és teológiai kerete nem biztosítja kellően Krisztus személyes egységét.
A Theotokosz-vita
A nesztoriánus vita legismertebb pontja Mária Theotokosz, vagyis „Istenszülő” címe volt. A cím nem azt jelenti, hogy Mária az isteni természet eredete volna, hanem azt, hogy az, akit embersége szerint szült, személye szerint az örök Fiú. Ezért a cím elsődleges dogmatikai jelentősége nem mariológiai, hanem krisztológiai: Krisztus személyének egységét védi.
Nesztoriosz a Theotokosz cím magyarázat nélküli vagy kizárólagos használatát kifogásolta, és inkább a Christotokosz, vagyis „Krisztus-szülő” megjelölést tartotta biztonságosabbnak. Attól tartott, hogy a Theotokosz félreérthető lehet, mintha az isteni természet mint ilyen született volna Máriától.
Alexandriai Szent Cirill szerint azonban a cím elutasítása Krisztus személyes egységét veszélyeztette. Cirill érvelése szerint Mária nem az istenség forrása, hanem annak a Krisztusnak az anyja emberi születése szerint, aki személye szerint az örök Ige. Ha Mária csak egy külön emberi személy anyja volna, akkor Krisztus egysége megbomlana, és az Ige megtestesülése nem volna valódi személyes egység.
Az anthrōpotokosz kifejezés, amely „ember-szülőt” vagy „ember anyját” jelent, különbözik a Christotokosz kifejezéstől. A vita fő alternatívája nem az anthrōpotokosz, hanem a Christotokosz volt. A vita dogmatikai kérdése az volt, hogy a Christotokosz cím önmagában kellően kifejezi-e Krisztus személyes egységét, vagy szükség van a Theotokosz címre is, amely világosan kimondja, hogy a Máriától született Krisztus személye szerint Isten Fia.
A zsinatilag elítélt tanítás
A zsinati hagyomány a nesztorianizmusban azt a veszélyt látta, hogy Krisztus egyetlen személyét két alanyra bontja. A megfogalmazás középpontjában az állt, hogy az Ige és az ember Jézus nem két külön személy, akik erkölcsi vagy külső kapcsolatban állnak egymással, hanem egyetlen személy: az örök Fiú, aki emberi természetet vett fel.
Az efezusi és későbbi khalkédóni válasz elhatárolódott az adopcianizmustól is, amely Krisztust pusztán emberként kezeli, akit Isten valamilyen későbbi aktussal fogadott fiává. Nesztoriosz saját szövegei nem azonosíthatók egyszerűen ezzel az adopcianista sémával, és a modern kutatás hangsúlyozza, hogy ő maga nem akart „két Fiút” vallani.
A zsinati ítélet azonban azt állapította meg, hogy Nesztoriosz kifejezései nem védik kellően Krisztus személyes egységét, és így alkalmasak arra, hogy a megtestesülést külső kapcsolattá vagy erkölcsi egységgé gyengítsék. Ebben az értelemben a nesztorianizmus a klasszikus krisztológia számára nem pusztán terminológiai pontatlanság, hanem dogmatikai veszély volt.
Előzmények: antiochiai és alexandriai krisztológia
A nesztoriánus vita hátterében az 5. század elejének két nagy teológiai hangsúlya állt. Az antiochiai hagyomány erősen ügyelt Krisztus valóságos emberségére, az evangéliumi történet konkrétságára és az isteni, illetve emberi sajátosságok megkülönböztetésére. Ez a hangsúly részben az apollinarizmus elleni küzdelemből fakadt: Krisztusnak valóságos emberi természettel kellett rendelkeznie, nem csupán testtel, amelyet az Ige emberi lélek helyett irányít.
Tágabb értelemben a 4. századi szentháromságtani és krisztológiai viták, köztük az arianizmus elleni küzdelem is hozzájárultak ahhoz, hogy a teológusok egyre pontosabban próbálják kifejezni Krisztus istenségét, emberségét és személyes egységét.
Az alexandriai hagyomány, amelynek legfontosabb képviselője ebben a vitában Alexandriai Szent Cirill volt, Krisztus személyes egységét hangsúlyozta. Cirill számára az volt a döntő, hogy az evangéliumokban szereplő Krisztus nem két alany, hanem az egyetlen megtestesült Ige. Ezért ragaszkodott ahhoz, hogy ugyanarról az egy Krisztusról lehet isteni és emberi állításokat tenni.
A két iskola eltérő terminológiája jelentősen hozzájárult a konfliktushoz. A görög physis, hypostasis és prosopon kifejezések jelentése az 5. század elején még nem volt minden szerzőnél teljesen azonos. Cirill egyes kifejezései, például a „hüposztaszisz szerinti egység” vagy az „Isten Igéjének egy megtestesült természete” formula az antiochiaiak számára félreérthetőnek tűnhettek, mert attól tartottak, hogy az emberi természet teljessége sérül.
A konfliktust ezért nem lehet pusztán egyházpolitikai rivalizálásra visszavezetni, de nem is lehet a birodalmi és egyházkormányzati tényezőket teljesen figyelmen kívül hagyni. Alexandria, Konstantinápoly és Antiochia tekintélyének versengése, a császári udvar szerepe és a püspöki tekintély kérdései mind hozzájárultak a vita kiéleződéséhez. A középpontban azonban valódi dogmatikai kérdés állt: Krisztus isteni és emberi valóságának egysége.
Nesztoriosz álláspontja
Nesztoriosz 428-ban lett Konstantinápoly pátriárkája. Antiochiai teológiai háttérből érkezett, és erősen ellenezte azokat a tanításokat, amelyek szerinte Krisztus emberségét vagy az isteni és emberi sajátosságok megkülönböztetését veszélyeztették. Nyilvános igehirdetései és állásfoglalásai miatt hamarosan vita bontakozott ki a Theotokosz cím használatáról.
Nesztoriosz saját megfogalmazásaiban ragaszkodott Krisztus isteni és emberi valóságának megkülönböztetéséhez. Nem akarta azt állítani, hogy két Krisztus vagy két Fiú volna; ugyanakkor olyan kifejezéseket használt, amelyek ellenfelei szerint nem biztosították kellően, hogy Krisztus egyetlen személyes alany. A probléma különösen a prosopon és a hypostasis fogalmak értelmezésében jelentkezett.
Nesztoriosz későbbi védőiratában, a szír fordításban fennmaradt Liber Heraclidisben, illetve Herakleidész könyvében igyekezett bizonyítani, hogy nem két Krisztust tanított. Több modern szerző ezért árnyaltabban ítéli meg személyes felelősségét, mint a régebbi polemikus hagyomány. Ez az árnyalás azonban nem jelenti a zsinatilag elítélt nesztorianizmus rehabilitációját; inkább azt jelenti, hogy különbséget kell tenni a dogmatikai címke és a történeti személy tényleges álláspontjának rekonstrukciója között.