A Színház- és Filmművészeti Egyetem (röviden: SZFE, ritkábban Színmű vagy Színiakadémia) budapesti felsőoktatási intézmény, amely a színház, a film és a televízió számára képez előadóművészeket. 1865-ben alapították főiskolaként, mely 2000-ben vált hivatalosan egyetemmé.
2020. augusztus 31-én az egyetem vezetése lemondott, tiltakozásul a kormány által kinevezett kuratórium felállítása miatt, amely szerintük korlátozza az egyetem autonomiáját. Diákok egy csoportja tiltakozásul elfoglalta az iskola épületét, és elbarikádozta magát. Több művész írt alá nyílt levelet az iskola autonómiájának védelmében, a tiltakozó tanárok és diákok otthagyták az egyetemet, és megalapították a Freeszfe-t.
Története
Színészeti Tanoda (1865) Az intézményes magyar nyelvű színészoktatás története 1865. január 2-án vette kezdetét, amikor a pesti Nemzeti Színház közelében, egy lakóház második emeletének három szobájában megnyílt a Színészeti Tanoda.
Hosszú út vezetett az első színiiskola létrejöttéig. 1837-ben nyitotta meg kapuit a Pesti Magyar Színház, amely 1840-től nevében is a magyarság egyik reprezentatív nemzeti intézménye lett. A Nemzeti Színház nemcsak a magyar nyelv elfogadtatásának és ápolásának legelső fóruma, hanem a polgári haladás egyik legfőbb hirdetője is volt, ráadásul nagy szerepet játszott az 1848–49-es forradalom és szabadságharc szellemi előkészítésében is. A szabadságharc leverése után a Habsburg Birodalom önkényuralmi rendszert vezetett be Magyarországon, ekkor a Nemzeti Színház feladata még fontosabbá vált, ugyanakkor működésének személyi és tárgyi feltételei egyre szűkösebbek lettek.
Egy évtized után, az 1860-as évek elején bekövetkezett politikai enyhülés egyik jele volt az, hogy „I. Ferenc József, Ő császári és apostoli királyi Felsége 1863. május 10-ik napján kelt legkegyelmesebb kéziratával nemcsak a Nemzeti Színház nyomasztó anyagi viszonyain segített, hanem a fogyatkozni kezdő művészi erők gyarapításának céljából egy színészeti tanoda felállítását is elrendelte, s annak fönntartására jelentős összegű segélyt biztosított.”
Mivel a Nemzeti Színház akkoriban a prózai előadások mellett operabemutatókat is tartott, a másfél éves előkészítő munka után 1865-ben megnyílt Színészeti Tanodának kettős feladata volt: a Nemzeti Színház számára az elméletet és a gyakorlatot illetően is jól képzett operistákat, valamint prózai színészeket kellett nevelnie. Ennek értelmében évente két osztály indult, a tanulmányi idő pedig három esztendő volt. A felvétel feltételei: nőknél legalább 15, férfiaknál 18 éves életkor; jó színpadi alak; csengő, hibátlan, tiszta szókiejtés a drámai, és csengő tiszta hang, szabatos zenei hallás, kottaismeret az operaszakon; jó magaviselet és erkölcsi bizonyítvány; szülői, vagy gyámi beleegyezés; az életkornak megfelelő iskolai ismereteket igazoló bizonyítvány. Az első évben huszonnyolc drámai és harminchét operaszakos növendék kezdte meg a tanulmányait. A jelölteket hat-nyolc hetes próbaidőre vették fel, ezután döntöttek arról, hogy továbbtanulhatnak-e, vagy sem. A nők a férfi növendékektől elkülönítve hallgatták a leckéket. Szigorú házirend szabályozta a hallgatók kötelességeit. A Színészeti Tanoda személyzetét a főigazgató, három drámai tanár – akik egyike az aligazgatói posztot is betöltötte –, két ének-, egy-egy zongora-, illetve tánctanár, valamint a titkár alkotta.
Az iskolai színésznevelés első harminc évét a Nemzeti Színház kiemelkedő jelentőségű rendezőjének és igazgatójának, Paulay Edének a munkássága fémjelezte. Paulay a Tanoda megalapításától 1894-ben bekövetkezett haláláig tevékenykedett a színiiskolában: kezdetben titkár, majd tanár, aligazgató és főigazgató volt. A Tanoda végzettjeinek nagy százalékát a Nemzetibe szerződtette, tehát nevelőmunkáját ott is folytatta.
Az ő tanári működésének idején alakult ki és szilárdult meg a Tanoda tanmenete és nevelési célkitűzése. Mivel a korabeli játékstílusból következően a drámai szöveg érthető, hatásos közvetítése számított a leglényegesebb esztétikai követelménynek, az oktatás középpontjába a művészi beszéd megalapozása, a tájnyelvi kiejtés, a monoton, hangsúlytalan és tagolatlan szövegmondás elleni harc került. Az operisták képzése elsősorban az olasz iskola darabjaira épült; a francia és német operairodalomból csak olyan műveket választottak, melyeknek énektechnikai követelményei ezekhez hasonlítottak. Az elméleti tárgyak mindkét szakon azonosak voltak: magyar nyelvtan, költészettan, esztétika, történelem, jelmezismeret, illemtan, tapasztalati lélektan, dramaturgia és a színészi játék elmélete. A tanítás kezdetben ingyenes volt, csak 1882-ben vezették be a tandíjat, ugyanakkor elsősorban magánszemélyek, valamint intézmények alapítványaira épülő segély- és ösztöndíjalap segítette a rászorulók tanulását.
Az iskola hamar kinőtte a három szobából álló helyiségét, majd több költözés után 1875-ben a Nemzeti Színház mellett álló és a színházhoz tartozó bérházban kapott új, az addiginál nagyobb, komfortosabb területet. A nyilvános vizsgákat és évközi előadásokat azonban továbbra sem a Tanodában, hanem a Nemzeti Színházban, illetve a fennhatósága alatt működő Várszínházban tartották.
Országos Színésziskola (1885) és Országos Magyar Királyi Színművészeti Akadémia (1893) 1875-ben nyitotta meg kapuit a Népszínház, amely elsősorban zenés műveket, népszínműveket játszott, majd 1884-ben avatták fel a Magyar Királyi Operaházat, így a Nemzeti Színház a prózai művek otthona maradt. Ez kihatott az 1885-től Országos Színésziskolának nevezett Tanodára is. A szűkös körülmények és az iskolán belüli presztízsharcok következtében az opera- és a drámaszak között kezdettől fogva feszült viszony alakult ki, ami az önálló zenés színházak megnyitásakor csak tovább éleződött. Ezen a helyzeten az sem segített, hogy 1887-ben a Színésziskolát összevonták a Zeneakadémiával. Megoldást az hozott, hogy 1893-ban az Országos Magyar Királyi Zene- és Színművészeti Akadémia ismét különvált, és az operaénekeseknek nemcsak a zenei, hanem a színészi képzése is a Zeneakadémia hatáskörébe került, míg az Országos Magyar Királyi Színművészeti Akadémia feladata kizárólag a színészoktatás lett.
Paulay Ede halála után Váradi Antal lett a főigazgató. Ő 1877-től volt titkár, illetve tanította az elméleti tárgyakat az Akadémián, és tanárként is, főigazgatóként is azt a szemléletet képviselte, amelyet elődje és tutora, Paulay testesített meg. 1907-ig tartó igazgatásának idején azonban jelentős változások történtek a színházi életben. Budapesten a századfordulón új magánszínházak sora nyílt, és vidéken is egyre több társulat működött, emiatt megnőtt a színészek iránti kereslet, amelyet az Akadémia nem tudott kielégíteni. Ez volt az egyik indoka annak, hogy egyre-másra nyíltak meg a magán színiiskolák. A másik ok pedig az volt, hogy a magánszínházak modernebb játékstílusa és repertoárja nagymértékben eltért a Nemzeti Színházétól, ám az akadémiai oktatás változatlanul a Nemzeti Színházra épült, amelynek mind konzervatívabbá váló, patetikus stílusa szolgált mintául – ez a színház adta a tanárok zömét, ebben statisztáltak esténként a növendékek. bélyegkép|263x263px|Uránia Nemzeti Filmszínház (1088 Budapest, Rákóczi út 21.) Ugyanakkor néhány tanár a Vígszínház természetességre törekvő stílusát, illetve a pátoszmentes színjátszást igyekezett meghonosítani. Váradi Antal érdeme, hogy 1905-ben az Akadémia állandó otthonba költözhetett, ahol hetente tarthattak előadásokat a hallgatók. Ebben, a Rákóczi út 21. számú épületben folyik ma is a színészek oktatása. Az ő szorgalmazására a hároméves tanulmányi időből egy teljes év lett az előkészítő szakasz, amelynek letelte után a tanári kar véglegesen döntött a felveendők köréről. Ez a gyakorlat 1944-ig maradt érvényben.
Váradi Antal halála után Somló Sándor (1907–1916), illetve Tóth Imre (1917–1928) cserélte fel a Nemzeti Színház igazgatói posztját az Akadémia főigazgatói tisztségével. Somló igazgatásával zárult le véglegesen a Paulay-korszak. Az ő idejében a képzési módszertant több évtizede meghatározó, a szónoki-patetikus stílust képviselő oktatók helyett a Nemzeti Színház „modern” stílusát megtestesítő tanárok kerültek. Korszerűsödött a tananyag, de nem alakult ki új, egységes oktatási koncepció.
Igazgatóságának idején tört ki az első világháború, amely megnehezítette a színészoktatást is. 1919-ben kikiáltották a Tanácsköztársaságot. A proletárdiktatúra 133 napos fennállása alatt az Oktatásügyi Népbiztosság – amelyben az akkori szellemi élet olyan jelentős képviselői dolgoztak, mint például a filmesztéta-író Balázs Béla, a filozófus Lukács György, a rendező Hevesi Sándor és a magyar avantgárd kiemelkedő alkotója, Kassák Lajos – a színházak államosításának tervével együtt az Akadémia főiskolává alakításáét is kidolgozta. Az akadémiai tervek nem valósultak meg, de alapját képezték az 1945-ben bekövetkező intézményi reformnak.
Az 1920-as–1930-as években az Akadémia arculatát a korszak legnagyobb hatású rendezője, Hevesi Sándor szabta meg, aki pedagógiai nézeteit és gyakorlatát az 1905–1908 között működő Thália Társaságnál végzett munkája során dolgozta ki, s tapasztalatait Az előadás művészete, illetve A színjátszás művészete című műveiben összegezte. Hevesi egy vizsgaelőadáson 1910-ben rekonstruált Shakespeare-színpadon játszatta A vihart, s bár a következő egy évtizedben is kötődött az Akadémiához, 1922-től, amikor a Nemzeti Színház igazgatójává nevezték ki, különösen szoros kapcsolatot alakított ki a két intézmény között. 1927–32 között tanára is volt az Akadémiának, s az ő kezdeményezésére ült össze az a bizottság, amelynek feladata az akkorra már elodázhatatlanná vált oktatási reform alapelveinek kidolgozása volt.
Színészoktatási reform (1929) Az 1929/30-as tanévtől bevezetett reform azokra az elvekre épült, amelyeket Hevesi két könyvében lefektetett. A színésznevelésben a természetességre, az átélésre, az értelem és indulat együttes jelenlétére, a formai sokszínűségre helyezték a hangsúlyt. Újításnak számított, hogy az előkészítő évben nem kizárólagosan versek, hanem különböző nehézségű prózai szövegek alkották a beszédgyakorlat anyagát. 1920-tól már heti hat órában tanították a szcenikai és rendezői ismeretek tantárgyat, de Hevesi irányításával 1929-ben színészképzésre épülő kétéves rendezőtanfolyam is indult. A rendezőoktatásnak azonban nem voltak meg a tárgyi és szervezeti feltételei, ezért csupán két évfolyam végzett.
Hevesi szellemiségének folytatója a Nemzeti Színház kiemelkedő színésze, Ódry Árpád lett, aki 1929-től tanára, 1930–37 között pedig főigazgatója volt az Akadémiának. Igazgatóságának első éveire esett a gazdasági világválság, amelynek hatása az oktatás körülményeire és a hallgatók anyagi viszonyaira is nagymértékben kihatott. Ennek ellenére Ódry is számos újítást vezetett be: a színészek is hallgatták a rendezőknél bevezetett színpadtechnikai enciklopédia tárgyat, az egyéni repertoár bővítésére, a szerepek kidolgozásának elősegítése céljából rendszeresítették a korrepetálást, koncentrálták az elméleti tárgyakat, s az 1932/33-as tanévben egyéves filmszínészi osztály indult. A későbbiekben a filmszínészet rendes tantárgy lett.
Az 1930-as évek végétől a kül- és belpolitikai események, a világháborús készülődés a Kiss Ferencnek, a Nemzeti Színház színészének vezetése alatt működő Akadémia életét is megnehezítette. 1944-ben, amikor Magyarország háborús színtér lett, az oktatás megszakadt.
Színház- és Filmművészeti Főiskola (1948) bélyegkép|263x263px|Zsigmond Vilmos Mozgóképművészeti Intézet 1945-ben a 80%-ban elpusztult Budapesten roppant hamar újra játszani kezdtek a társulatok, és az Akadémia is megnyitotta kapuit. Hont Ferenc, a két világháború közti időszak baloldali magyar avantgárdjának egyik kulcsfigurája kapott megbízatást arra, hogy megteremtse az oktatás feltételeit és előkészítse az intézmény főiskolai rangra emelését.