A léprigó (Turdus viscivorus) a madarak (Aves) osztályának verébalakúak (Passeriformes) rendjébe, ezen belül a rigófélék (Turdidae) családjába tartozó faj, valamint a Turdus madárnem típusfaja.
Európában, Ázsiában, Észak-Afrikában közönséges és gyakori madár. Előfordulási területének legnagyobb részén állandó, azaz nem vándorforma, azonban a legkeletibb és legészakibb állományai gyakran kisebb csapatokban délebbre költöznek. Nagytestű rigóféle világos szürkésbarna háti résszel, szürkésfehér arccal és torokkal, valamint fekete pettyes világos sárga beggyel és fehéres hasi résszel. A két nembeli madár tollazata közel azonos, továbbá a három alfaja között is csak csekély a különbség. A hím éneke hangos és messze elhallatszó; akár nedves és szeles időjáráskor is hallatja hangját, emiatt az angol nyelvű területeken „stormcock”-nak, azaz viharkakasnak is nevezik.Rothschild & Clay (1953) p. 28.
A kedvelt élőhelyei a nyíltabb erdők, parkok, sövények és mezőgazdasági területek, valamint kertek és temetők. Igen változatos az étrendje; számos gerinctelennel, maggal és erdei gyümölccsel táplálkozik. Kedvenc eledele a fehér fagyöngy (Viscum album), a magyal (Ilex) és a tiszafa termései. Ha alkalma adódik, akkor főleg fagyöngyöt fogyaszt; erre a hajlamára utalnak különféle nyelvű elnevezései is, pl. Misteldrossel (német), mistle trush (angol), viscivorus ('fagyöngyevő'; tudományos név), magyar neve pedig abból ered, hogy a fehér és sárga fagyöngyből készült valaha a lép: az e bogyókból főzött ragacsos, kocsonyás masszával bekent vesszőket, a lépvesszőket használták ugyanis egykor a madarászok a különféle kis termetű madarak megfogásához. A fagyöngy, ez az élősködő növény hasznot húz a léprigó táplálkozásából, mivel magvait a madár újabb faágakra juttatja el, ahol azok az anyanövénytől távol csírázhatnak ki, ez pedig elősegíti a növény terjedését. Télen a léprigó hevesen védelmezi a területén levő fagyöngy csomókat és magyalfákat, mivel ezek a növények a legkeményebb időjárásban is táplálékként szolgálnak az énekesmadár számára.
Nyitott, csésze alakú fészke a fatörzse mellé vagy egy elágazás közé van építve. A fészket és a fiókákat a két szülő hevesen védelmezi a ragadozókkal szemben; akár az emberre és macskára is rátámadnak. A fészekalj általában 3–5 tojásból áll. A tojásokból 12–15 nap múlva kelnek ki a fiókák; mindkét szülő kotlik, azonban a kotlás nagyobbik részét a tojó vállalja. A fiatal madarak körülbelül 14–16 naposan válnak röpképessé. A felnőtt madarak évente általában két fészekaljat költenek ki és nevelnek fel. A 18. században és a 19. század elején a léprigó elterjedési területe megnőtt, de az utóbbi évtizedekben az állománya kis mértékben csökkenni kezdett, valószínűleg a mezőgazdasági tevékenységek eredményeként. Mivel e rigófaj elterjedési területe hatalmas és példányszáma is jelentős, a Természetvédelmi Világszövetség (IUCN) nem fenyegetett fajnak minősíti a léprigót.
Rendszertani besorolása és a neve bélyegkép|balra|200px|Carl von Linné, e rigófaj leírója
A madarat először Carl von Linné svéd biológus írta le az 1758-ban kiadott „Systema Naturae” című könyvében a ma is használt nevén: Turdus viscivorus.Linnaeus (1758) p. 168. [Előfizetés szükséges] A fagyöngyevésre való hajlamát a tudományos fajneve is és az angol neve is elárulja. A latin „turdus” jelentése rigó, míg a „viscivorus” fagyöngyevőt jelent. Az angol neve „mistle thrush”, ami magyarra fordítva fagyöngy rigót jelent.Brookes (2006) p. 952.Jobling (2010) p. 393.Jobling (2010) p. 404.
Alfajai Az idők során legalább nyolc alfajt tulajdonítottak e madárfajnak, azonban többségüket csak a pettyezettségük alapján; minél keletebbre megyünk, a madarak annál halványabb színezetűek és kevésbé pöttyösek. Manapság már csak három elfogadott alfaja van a léprigónak:Clement et al. (2000) pp. 397–491.
Turdus viscivorus viscivorus Linnaeus, 1758 – törzsalfaj, Turdus viscivorus bonapartei Cabanis, 1860, Turdus viscivorus deichleri Erlanger, 1897.
A Krím félszigeten él egy elszigetelt állomány, amelyet néha negyedik alfajként, Turdus viscivorus tauricus néven tartanak számon, azonban ezek a léprigók genetikailag nem alkotnak külön alfajt. Lengyelországban és Szicíliában pleisztocén kori léprigó maradványokat fedeztek fel.
Rokon fajok A Turdus madárnembe több mint 60 közepes és nagy termetű rigófaj tartozik. E madarak legfőbb közös jellemzői: kerekített fej, hosszúkás, hegyes szárnyvég, valamint a kellemes ének.Clement et al. (2000) pp. 36–38. A mitokondriális DNS vizsgálatok, valamint a tollazatuk hasonlósága azt mutatja, hogy a léprigó legközelebbi rokonai az énekes rigó (Turdus philomelos) és a kínai rigó (Turdus mupinensis), továbbá, hogy az adaptív radiáció következtében e három faj a Turdus nemen belül egy korai elágazás, tehát a léprigó valamivel távolabbi rokona az európai rigónak, azaz a fekete rigónak (Turdus merula) is.
Előfordulása bélyegkép|balra|200px|Elterjedési területének legnagyobb részén a telet is eltűri bélyegkép|balra|200px|Ez a madár sok időt tölt a talajon
A léprigó előfordulási területe nagyon nagy. Európa legnagyobb részén és a mérsékelt övi Ázsiában található meg, a fák nélküli messzi északon hiányzik. Délkelet-Európában, Törökországban és a Közel-Keleten az elterjedési területe nem egységes, azaz a különböző állományok között üres területek vannak. Ezeken a melegebb éghajlatú területeken főleg a kellemesebb, magasabban fekvő élőhelyeket, valamint a tengerparti térségeket választja élőhelyül. A T. v. viscivorus típusalfaj Európában és Ázsia Ob folyóig elterülő részén költ; Ázsia további részein ezt az alfajt a T. v. bonapartei váltja fel. A déli T. v. deichleri nevű alfaj Észak-Afrikában, Korzikán és Szardínián honos.
Ez a rigófaj csak részben vándormadár, csakis a legészakibb és legkeletibb állományai költöznek télen az enyhébb éghajlatú európai, illetve észak-afrikai területekre. A skandináviai és oroszországi léprigók szeptember közepétől kezdenek délre vonulni; ezek a madarak Európában, Törökország nyugati részén és a Közel-Keleten töltik a telet. Október közepétől novemberig számos léprigó repüli át a Gibraltári-szorost, más madarak pedig a ciprusi útvonalat választják. Az Északi-tengert csak nagyon kevés léprigó repüli át. A Brit-szigeteken és a Nyugat-Európában élő példányok egyáltalán nem vándorolnak, de azok, amelyek mégis költöznek, azok is csak nagyon kis utat tesznek meg. A Himalájában a vándorlás a magasabb élőhelyekről az alacsonyabban fekvő területekre való költözést jelenti. A tavaszi vándorlás általában késő márciusban kezdődik, a Közel-Keleten élő madarak akár egy hónappal azelőtt is elindulhatnak. A legészakibb költő madarak csak késő áprilisban vagy kora májusban érkeznek meg. A léprigó egyaránt vonul nappal és éjjel is; általában magányosan vagy kisebb csapatokba verődve. Ritkán, talán eltévedt madarak felbukkantak az Azori-szigeteken, az Egyesült Arab Emírségekben, Feröeren, Izlandon, Japánban, Kínában, Kréta szigetén, Ománban, Szaúd-Arábiában és az indiai Szikkim államban.
A hatalmas előfordulási területe számos, fákkal benőtt élőhelytípust foglal magába, például erdőket, ültetvényeket, sövényeket és városi parkokat. Elterjedési területének a déli és keleti részein főleg a magasabban fekvő fenyveseket kedveli, gyakran a fahatár fölött a közönséges borókásokban (Juniperus communis) is megtalálható. Észak-Afrika hegységeiben, tengerszint fölötti 600 méteres magasságban is költ; ritkán 1700 méter magasban is meg lehet találni a fészkét. Európában főleg 800–1800 méteres magasságok között költ.Snow & Perrins (1998) pp. 1230–1234. A nyíltabb mezőgazdasági területeket, a mocsarakat és a füves pusztákat főleg télen, vagy a vándorlás idején keresi fel.
Bizonyíték van arra, hogy a léprigó – legalábbis az előfordulási területének egy részén –, megváltoztatta a korábbi természetes élőhelyét. Például Németországban és Közép-Európa egyes részein az 1920-as évek közepéig a léprigó főleg a fenyvesekben élt, de ekkortájt elterjedését kiterjesztette az emberek által létrehozott farmokra, parkokra és kertvárosokra is.Fuller (2003) p. 28. Még nem ismert pontosan e terjeszkedés oka. Megfigyelhető az olyan területeken, mint például Anglia keleti része, ahol intenzív mezőgazdaság folyik, a léprigók elhagyják a szántóföldeket és beköltöznek a városokba, hiszen ott változatosabb növényekkel borított élőhelyeket találnak.
Kárpát-medencei előfordulása Magyarországon elsősorban középhegységi területeken, ritkás, ligetes erdőkben költ. Nyugat-Európában már régóta elterjedt faj a városi parkokban is, ezzel szemben hazánkban csak az utóbbi években tűntek fel az első költőpárok a városi élőhelyeken.
Megjelenése bélyegkép|jobbra|200px|A felnőtt madár háti része szürkésbarna
A legnagyobb magyarországi, illetve európai rigó, közel vadgerle nagyságú. A típusalfaj, azaz a T. v. viscivorus testhossza 27–28 centiméter, szárnyfesztávolsága 45 centiméter. A testtömege 93–167 gramm között van, bár a legtöbb példány körülbelül 130 grammos. Amikor leszáll, a léprigó testtartása felálló, egyenes és egységes. Tollazata a hátán nyáron szürkésbarnás, télre szürkésebb lesz, a hasa pedig szürkésfehér, barna pettyekkel. A begye sárgás és szintén pettyezett. Az arc és torokrész fehéres színezetű. Szárnya alul fehéres árnyalatú. A hosszú faroktollak vége fehér. A szemei sötétbarnák, csőre feketés, a csőr alsó kávájának a töve sárgás színű. A lábszárai és lábfejei sárgásbarnásak. A két nembeli madár között megjelenésben nincsen különbség. A fiatal madár tollazata igen hasonlít a felnőttére. Megfigyelhető különbségek például a világosabb hasi és begyi részek, a tollak krémesebb árnyalatú közepei, valamint az apróbb pontok a sárgás hason. Az élete első telén a fiatal madár már alig különböztethető meg a szüleitől, azonban a korát a hasi részén levő elmosódottabb színek árulják el.
bélyegkép|balra|200px|A fiatal léprigó tollazata nagyon hasonlít a szüleiéhez
A keleti alfaj, a T. v. bonapartei 30 centiméter hosszú, tehát valamivel nagyobb, mint a típusalfaj. A háti része világosabb szürke, a hasi része pedig fehéresebb, továbbá kevesebb fekete petty található rajta. A két alfaj közti átmeneti szín az Ob folyótól nyugatra figyelhető meg, ahol a bonapartei és viscivorus elterjedési területei fedik egymást.
A déli, T. v. deichleri nevű alfaj színe nagyon hasonlít a bonaparteira, azonban a mérete inkább a viscivorusszal egyezik meg, továbbá karcsúbb felépítésű a csőre.
A kifejlett példányok párzás után teljes vedlésen mennek keresztül. Ez példányonként és az élőhelytől függően késő májusban vagy késő júniusban kezdődik, és október elején fejeződik be. A fiatal madarak csak részben vedlenek, főleg a feji-, a testi- és a fedőtollakat cserélik le. A vedlésük időszakát a tojásból való kikelésük időpontja határozza meg, de többségük októberre már „új ruhát ölt”.
A léprigó jóval nagyobb testű, világosabb színű és hosszabb farktollú, mint az énekes rigó. A Himalája nyugati részén összetéveszthető a nepáli földirigóval (Zoothera mollissima) és a Dixon-földirigóval (Zoothera dixoni). Mindkét Zoothera-faj nagyon hasonlít a léprigóra, azonban a nepáli földirigó szárnyain nincsenek szembeszökő sávjai, a háti része rozsdásabb, és a hasi részén nem pettyek, hanem inkább csíkok láthatók. A Dixon-földirigó háti része olíva-zöldes, a begye csíkos és a szárnyain két-két sáv van. A fiatal léprigók első pillantásra a himalájai földirigóra (Zoothera dauma) hasonlítanak, azonban az utóbbi fajnak a tollazata aranysárgás, hasi és begyi része foltos, továbbá szárnyának alsó részén jellegzetes mintázata van.
Életmódja bélyegkép|jobbra|200px|Az első télig a léprigó család általában együtt marad