Alfredo Ottaviani

bélyeg|Alfredo Ottaviani bíborosi címere. Jelmondata: Semper idem („mindig ugyanaz”).

Alfredo Ottaviani (Róma, 1890. október 29. – Vatikán, 1979. augusztus 3.) olasz római katolikus főpap, bíboros, kánonjogász és a Római Kúria egyik legbefolyásosabb 20. századi tagja volt. Leginkább a Szent Officium, majd az 1965-ben átszervezett Hittani Kongregáció vezetőjeként, a Második vatikáni zsinat teológiai előkészítésének egyik központi alakjaként, valamint az úgynevezett Ottaviani-intervenció névadó aláírójaként ismert.

Ottaviani a 20. századi katolikus egyháztörténetben a római neoskolasztikus és antimodernista irány egyik legismertebb képviselője volt. Pályája a X. Piusz utáni antimodernista korszakban indult, majd XI. Piusz, XII. Piusz, XXIII. János és VI. Pál pápa idején is fontos kúriai feladatokat látott el. Felfogásának középpontjában a hitletétemény változatlansága, a pápai tanítóhivatal elsődlegessége, a katolikus tanítás fogalmi pontossága és a Római Szentszék jogi tekintélye állt. Ezt fejezte ki püspöki jelmondata is: Semper idem („mindig ugyanaz”).

Megítélése mindmáig vitatott. Támogatói szerint a hit ortodoxiájának, a katolikus hagyomány és a római teológiai iskola folytonosságának következetes védelmezője volt; kritikusai szerint túl szorosan kötődött a zsinat előtti kúriai gondolkodáshoz, és nehezen fogadta el a 20. századi katolikus teológia, liturgikus mozgalom és ökumenikus párbeszéd új hangsúlyait. II. János Pál pápa temetési homíliájában kiemelte Ottaviani „példás hűségét” az Egyházhoz és a Szentszékhez, valamint azt, hogy a hit helyességét az erkölcsi élet helyességének feltételeként tartotta számon.

Neve és történeti helye

Ottaviani neve elsősorban a 20. századi katolikus tanítóhivatali intézményrendszerrel kapcsolódott össze. A Szent Officium – mai nevén Hittani Dikasztérium – feladata a katolikus hit és erkölcs tanításának őrzése, a teológiai viták vizsgálata és szükség esetén az egyházi fegyelem alkalmazása volt. Ottaviani 1935-től kötődött ehhez az intézményhez, és több mint három évtizeden át az egyik legfontosabb alakja maradt.

A róla kialakult képben gyakran két szempont feszül egymásnak. Egyfelől a zsinat előtti római teológiai iskola és az állam-egyházjogi gondolkodás egyik jellegzetes képviselője volt; másfelől személyes életrajzában erős szociális érzékenység, római papi lelkület és a szegényebb városi rétegekhez való kötődés is megjelent. A történeti feldolgozások ezért nem pusztán „reformellenes” vagy „haladásellenes” figuraként, hanem egy olyan korszak képviselőjeként tárgyalják, amelyben a katolikus egyház egyszerre szembesült a modernizmus, a kommunizmus, a fasizmus, a háborúk utáni társadalmi átalakulás, az ökumenikus mozgalom és a biblikus-liturgikus megújulás kihívásaival.

Élete

Származása és tanulmányai

Alfredo Ottaviani Róma népi Trastevere városrészében született. Apja, Enrico Ottaviani pék volt, anyja Palmira Catalini; a családban tizenkét gyermek született, Alfredo közülük az utolsó előtti volt. Gyermekkorának világa a pápai Róma és az olasz egység utáni, gyakran antiklerikális közélet határán állt. Elemi tanulmányait a Keresztény Iskolatestvérek intézményeiben kezdte, majd a római Apollinare szemináriumban folytatta képzését.

Tanulmányai során filozófiából, teológiából és utroque iure, azaz kánonjogból és polgári jogból szerzett fokozatokat. A római iskola szellemében különösen a közjogi és egyházjogi kérdések érdekelték: hogyan viszonyul egymáshoz az Egyház, az állam, a jogrend és a közjó. 1916. március 18-án szentelték pappá Rómában. Röviddel ezután tanítani kezdett: egyházi közjogot adott elő az Apollinare jogi intézetében, filozófiát pedig a Propaganda Fide Urbanianum-intézményében.

Korai kúriai szolgálata

Ottaviani 1919-ben került először a Római Kúria szolgálatába, előbb a Propaganda Fide tisztviselőjeként, majd 1921-től a Vatikáni Államtitkársághoz kapcsolódó Rendkívüli Egyházi Ügyek Kongregációjában. 1926 és 1928 között a római Nepomucenum pápai kollégium rektora volt. XI. Piusz pápa idején 1928-ban a Rendkívüli Egyházi Ügyek Kongregációjának alsecretariusává, majd 1929-ben az Államtitkárság substitutusává nevezték ki.

Ezekben az években Ottaviani közvetlen közelből követte a lateráni egyezmények előkészítését és az olasz állammal való rendezés folyamatát. Ez a tapasztalat mélyen hatott későbbi állam-egyházjogi gondolkodására. A katolikus közjogi iskola klasszikus fogalmával az Egyházat societas perfecta-ként, vagyis saját céljához és működéséhez szükséges eszközökkel rendelkező, önálló és teljes társaságként fogta fel. Ez a nézet nem azt jelentette, hogy az Egyház minden világi ügyben közvetlen politikai hatalmat igényelne, hanem azt, hogy küldetését az államtól lényegileg független, isteni alapítású társaságként teljesíti.

1925-ben jelent meg Institutiones iuris publici ecclesiastici című egyházközjogi kézikönyvének első kiadása. A mű a római iskola egyik ismert tankönyve lett, és a katolikus állam, az Egyház jogi személyisége, a vallásszabadság, a konkordátumok és a pápai hatalom kérdéseit a zsinat előtti közjogi teológia nyelvén tárgyalta.

A Szent Officiumban

1935. december 19-én Ottavianit a Szent Officium assessorává nevezték ki. A Szent Officium, amelyet később Hittani Kongregációnak neveztek, a Római Kúria hittani és fegyelmi intézménye volt. Ottaviani e hivatallal azonosult leginkább, és innen vált a 20. századi katolikus tanítóhivatali politika egyik ismert alakjává.

A második világháború idején és után részt vett több fontos római döntés előkészítésében. A Szent Officium környezetében foglalkoztak a fajelmélettel, az eutanáziával, az új biblikus kutatással, a misztikus test teológiájával és a kommunista ideológia katolikus megítélésével. A Treccani életrajza szerint a háború alatt – más kúriai személyekhez hasonlóan – saját lakásán is menedéket nyújtott zsidóknak, akik a náci-fasiszta üldözés elől menekültek.

XII. Piusz pápa 1953. január 12-én bíborossá kreálta, a Santa Maria in Domnica diakóniát adva neki címtemplomul. Ugyanekkor a Szent Officium pro-secretariusává nevezték ki. 1954 és 1958 között a Bíborosi Kollégium camerlengója volt, majd ezt a tisztséget 1970 és 1973 között ismét betöltötte. XXIII. János pápa 1959 novemberében a Szent Officium titkárává nevezte ki. Mivel a pápa formálisan maga állt a Szent Officium élén, a titkár volt a dikasztérium tényleges napi vezetője.

1962. április 5-én Berrhoea címzetes érsekévé nevezték ki, majd április 19-én XXIII. János pápa szentelte püspökké. 1961 és 1967 között a bíborosi protodiakónus tisztségét viselte. Ebben a minőségében 1963. június 21-én ő jelentette be a pápaválasztás után VI. Pál pápa megválasztását a hagyományos Habemus papam formulával, majd ő helyezte a tiarát az új pápa fejére a koronázási szertartáson.

Teológiai és egyházjogi felfogása

Ottaviani gondolkodását a római neoskolasztikus iskola, a pápai primátus hangsúlya, a klasszikus természetjog és a katolikus közjogi hagyomány határozta meg. A laikus olvasó számára ennek lényege úgy foglalható össze, hogy Ottaviani a katolikus tanítást nem pusztán vallási vélemények gyűjteményének, hanem objektív, Istentől kinyilatkoztatott és az Egyház által őrzött igazságrendnek tekintette. Ezért a teológiai fogalmak pontosságát nem másodlagos szakmai kérdésnek tartotta, hanem a hit megőrzésének feltételének.

Egyház és állam

Egyházjogi műveiben a katolikus államról és az Egyház közjogi helyzetéről vallott klasszikus tanítást képviselte. A 19. századi és korai 20. századi pápai dokumentumok nyomán erősen óvta a katolikus társadalmi rend eszményét, és tartózkodott attól, hogy a modern vallásszabadság-fogalmat a régi katolikus államjogi fogalmakkal azonosnak tekintse. Doveri dello Stato cattolico verso la religione („A katolikus állam kötelességei a vallással szemben”) című munkája e gondolkodás egyik rövid összefoglalása volt.

E nézet a Dignitatis humanae zsinati nyilatkozat vitájában vált különösen jelentőssé. Ottaviani nem a személyes lelkiismeret erőszakos kényszerítését védte, hanem attól tartott, hogy a modern vallásszabadság jogi nyelve relativizálhatja a katolikus hit társadalmi igazságigényét és a korábbi pápai tanításokat. A zsinat végleges szövege ezzel szemben a vallásszabadságot elsősorban a külső kényszertől való mentességként, a személy méltóságából fakadó polgári jogként határozta meg, miközben fenntartotta az igaz vallás keresésének és elfogadásának erkölcsi kötelezettségét.

Antimodernizmus és római iskola

Ottaviani pályája az X. Piusz által meghatározott antimodernista légkör után bontakozott ki. A Pascendi dominici gregis és az antimodernista eskü korában a római teológiai képzés különös hangsúlyt helyezett arra, hogy a kinyilatkoztatott dogmák ne oldódjanak fel történeti, pszichológiai vagy szimbolikus magyarázatokban. Ottaviani e szemléletet vitte tovább: számára a hit változatlan tartalma és a korszakonként változó kifejtés között világos különbséget kellett tartani.

Ez magyarázza, hogy több teológiai irányzattal szemben gyanakvó volt. Fenntartásokkal figyelte a munkáspapok franciaországi kísérletét, Teilhard de Chardin írásait, a modern biblikus és történeti kutatás egyes irányait, valamint az ökumenikus mozgalom olyan formáit, amelyek szerinte a katolikus hit egyediségét elhomályosíthatták. Ugyanakkor nem minden esetben jelentett puszta elutasítást: a Szent Officium időszakában olyan dokumentumok is születtek, amelyek a katolikus biblikus kutatás vagy ökumenikus kapcsolatok óvatos nyitását készítették elő.

A második vatikáni zsinaton

Az előkészítésben betöltött szerepe

XXIII. János pápa 1959-ben bejelentette a Második vatikáni zsinat összehívását. Ottaviani a teológiai előkészítő bizottság elnökeként, valamint a Szent Officium vezetőjeként jelentős szerepet játszott az első szövegtervezetek elkészítésében. Munkatársai között kiemelkedő szerepe volt Sebastiaan Tromp jezsuita teológusnak, aki XII. Piusz több fontos dokumentumának előkészítésében is közreműködött.Ralph M. Wiltgen: A Rajna a Tiberisbe ömlött. A II. Vatikáni Zsinat története. Magyar fordításban terjedő kiadás.

Az előkészítő bizottság tervezetei a zsinat előtti római teológiai iskola nyelvét tükrözték. A De fontibus revelationis például a Szentírás és a szenthagyomány viszonyát erősen neoskolasztikus, „két forrás” jellegű fogalmazással tárgyalta. A zsinati atyák egy jelentős része azonban más teológiai stílust kívánt: biblikusabb, patrisztikusabb, kevésbé defenzív és ökumenikus szempontból alkalmasabb nyelvet. A vita végül oda vezetett, hogy XXIII. János külön bizottságra bízta a szöveg újrafogalmazását, Ottaviani és Augustin Bea bíboros közös elnökletével. Ennek távolabbi eredménye lett a Dei verbum dogmatikus konstitúció.

A konzervatív kisebbség egyik alakja

Ottaviani a zsinaton a konzervatív vagy tradicionalista kisebbség legismertebb alakjai közé tartozott. A „konzervatív” jelző itt nem egyszerű politikai kategória: olyan teológiai álláspontot jelölt, amely a zsinati szövegekben világosabb dogmatikai meghatározásokat, a korábbi pápai tanítások kifejezettebb megerősítését és a modernitással szembeni óvatosságot sürgette. A zsinat alatt és után nevét gyakran együtt említették Giuseppe Siri, Ernesto Ruffini, Michael Browne és a Coetus Internationalis Patrum környezetével, bár a Coetus nem egyszerűen „Ottaviani szervezete” volt, hanem több országból érkező püspökök és teológusok laza, zsinati kisebbségi csoportosulása.Roberto de Mattei: Il Concilio Vaticano II. Una storia mai scritta. Lindau, Torino, 2010.