A napóleoni háborúk Európa jelentős részére, illetve Észak-Afrika, Ázsia és az Atlanti-óceán bizonyos területeire kiterjedő, globális konfliktusok sorozata volt 1799 és 1815 között; a korszak „világháborújának” is nevezik. A harcokból a nagyhatalmak közül csak az Amerikai Egyesült Államok maradt ki, jóllehet az angolok lekötöttségét kihasználva területeket szerzett az Egyesült Királyságtól. A háború nevét I. Napóleonról, a franciák császáráról kapta.

Napóleon sorra verte le az ellene alakuló európai katonai koalíciók hadseregeit (1799, 1802, 1805, 1807, 1809). Elfoglalta Rómát (1809), Bécset (1805, 1809), Berlint (1806), Madridot (1808), Lisszabont (1807) és Moszkvát (1812). Egyedül a tengeren nem sikerült győzelmet aratnia (a francia flotta két alkalommal szenvedett vereséget az angoltól: 1799, 1805), emiatt az Egyesült Királyság elfoglalásának terve nem valósulhatott meg.

Napóleon számára a vereséget utolsó nagy hadjárata és annak következményei okozták: rá nem valló meggondolatlansággal megtámadta az Orosz Birodalmat. Az 1812-es oroszországi hadjáratban első ízben ugyan győzelmet aratott a cári seregek fölött és elfoglalta Moszkvát, azonban nem számolt az oroszok kitartásával és az ebből következő elhúzódó háborúval, aminek köszönhetően országuk zord időjárásával is szembe kellett néznie, így hadjárata katasztrofálisan végződött: közel 800 ezer fős hadserege szinte teljesen megsemmisült. A szövetségesek a császárt óriási oroszországi veresége után a lipcsei „népek csatájában” (1813) legyőzték és Elba szigetére száműzték (1814). Napóleon azonban a Földközi-tengeren cirkáló brit hadihajók ellenére megszökött, és száz napra visszatért (1815), de a szövetségesek a waterlooi csatában végérvényesen vereséget mértek rá (1815. június 18.), ezzel a közel két évtizedes háborúsorozat befejeződött. A győztes hatalmak Napóleont Szent Ilona szigetére száműzték, ahonnan már nem tért vissza: ott hunyt el 1821-ben.

A konzulátus

Az 1799. november 9-én végrehajtott katonai puccs nyomására az Ötszázak tanácsa a hatalmat ideiglenesen a három konzulra, valójában Napoléon Bonapartéra, a sikeres és híres tábornokra ruházta. Rövidesen új alkotmányt adtak ki, mely alig leplezte Napóleon egyeduralmát: korlátozás nélkül irányíthatta a végrehajtó hatalmat, s kisebb megszorításokkal a törvényhozást is. A társadalom jelentős erői, a polgárság és a parasztság jó része örömmel fogadta a változást, mivel a tekintélyuralmi rendszer megteremtette a belső nyugalmat és rendet. Napóleon ezt felismerve megbékélést hirdetett: aki hajlandó volt együttműködni vele – legyen az jakobinus vagy királypárti –, azt szolgálatába fogadta. Intézkedései biztosították a polgári rendszer megszilárdulását.

Napóleon törvényesítette a francia forradalom alatt végbement tulajdonváltást, a parasztság földtulajdonát. Polgári Törvénykönyve (Code Napoléon) hosszú távon alapozta meg a polgári jogrendet. Érvényre jutott a törvény előtti egyenlőség elve, a polgári szabadságjogok, a tulajdon szabad birtoklásának joga. A törvénykönyv szabályozta a polgári családjog rendjét is. Napóleon kialakította az egyetemek és középiskolák rendszerét.

Konkordátumot kötött VII. Piusz pápával: elválasztotta az egyházat az államtól, hogy visszafogja a vallásellenes mozgalmakat, és finanszírozza az egyház működését. A pápa viszont elismerte az egyházi javak kisajátítását.

Harc a koalíciókkal left|200px|thumb|Napoleon mint Itália királya (Appiani)

Bonaparte tábornok 1796-ban vette át a Habsburg Birodalom ellen Itáliában harcoló, lerongyolódott francia seregek irányítását. Gyors sikerei nyomán tekintélye egyre nőtt. Ferenc császár, magyar király haderejét békére kényszerítette (Campo Formió-i béke, 1797), ami az első koalíció széteséséhez vezetett. Anglia azonban továbbra is hadban állt Franciaországgal, s Napóleon zseniális, de kalandor vállalkozással próbálta megtörni a nagy ellenfél erejét. Egyiptomba indított hadjáratot (1798), hogy az Indiába vezető út fontos stratégiai pontját megszerezve csapást mérjen a britek erejét biztosító gyarmati kereskedelemre. Napóleon serege – kijátszva az angol flottát – eljutott Egyiptomba. Ott legyőzte a mamlúk seregeket, de miután Nelson ellentengernagy az abukiri csatában szétverte a francia flottát, Napóleon saját győzelmeinek foglyává vált. Ő maga – a reá vadászó brit hadihajókat mesteri módon kijátszva – rövidesen hazatért, hogy megdöntse a Direktóriumot, és létrehozza a Konzulátust, megnövelve saját személyi hatalmát. A Közel-Keleten rekedt seregének maradványai azonban csak évekkel később, fegyvert lerakva térhettek haza.

Bonaparte egyiptomi hadjárata után Anglia megszervezte a második koalíciót (1799), ezúttal Oroszországot és az Oszmán Birodalmat is bevonva. Ám a Habsburg–orosz ellentétek Napóleonnak kedveztek, így külön-külön szállhatott szembe ellenfeleivel. Az osztrákokat legyőzte Itáliában (marengói csata, 1800), majd Bécs felé előretörve békére kényszerítette őket, ami a második koalíció felbomlását eredményezte. A magára maradt, s az írek felkelése miatt belső gondokkal is küszködő Anglia békét kötött Napóleonnal (1802, amiens-i béke). Franciaországra néhány év nyugalom köszöntött.

A napóleoni hadvezetés thumb|300px| Jacques-Louis David festménye Napóleon koronázásáról Bonaparte Napóleon katonai sikereinek alapját a francia forradalom idején létrehozott tömeghadsereg képezte. A forradalmi időkhöz hasonlóan katonáit ő is a hadszíntérré tett és meghódított országok népével tartatta el. Napóleon katonai sikereiben jelentős része volt saját parancsnoki tehetségének. A gyors helyzetfelismerés, az állandóan mozgásban tartott hadsereg, a tüzérség fokozott alkalmazása és a fegyvernemek összhangja sokszor a túlerővel szemben is biztosította számára a fölényt, és így a győzelmet.

Napóleon nem pusztán pénzzel fogta meg katonáit. Jó szónok volt, tudott az érzelmeikre is hatni. El tudta hitetni a katonáival, hogy ő is csak egy közülük, a „kis káplár”, aki a sivatagban együtt gyalogol velük, a döntő pillanatban az élre áll, s zászlóval a kezében az első sorban tör előre. Kemény fegyelmet tartott, sok katonáját személyesen ismerte, s egy-egy emberi szóval legendákat tudott teremteni maga körül. Csakúgy mint a forradalmi időkben, a tehetséges katonák gyors előmenetelét ő is támogatta. Mindenki tarsolyában hordta a marsallbotot, eszével és bátorságával bárki kitűnhetett.

Napóleon, a császár 270px|thumb|left|Napóleon bevonul Berlinbe (Meynier festménye)

Napóleon 1804. december 2-án császárrá koronázta magát. A kiadott újabb alkotmányban szakított a konzulátus „köztársasági mázával”, nyíltan rendeleti úton kormányzott. Új címek adományozásával és fényűző pompával valódi uralkodó benyomását kívánta kelteni. A békés évek segítették Franciaország gazdasági fellendülését, ám a császár egyre vakmerőbb hódító célokat – melyek rendszere belső igazolást is szolgált – kívánt megvalósítani. A nemzeti dicsőség, a „gloire” egy ideig feledtette a franciákkal, hogy a háború felemészti országuk anyagi és emberi erőforrásait.

A fő ellenfél Nagy-Britannia volt. A brit gazdaság ereje lehetővé tette, hogy Anglia pénzzel támogassa a szárazföldi nagyhatalmakat. A brit–francia ellentét elsősorban hatalmi ellentét volt. A tét az európai és a gyarmati hegemónia volt. Napóleon a kontinensen rendre legyőzte ellenfeleit, Nagy-Britannia megtámadására azonban nem gondolhatott, mivel Nelson altengernagy a trafalgari csatában (1805) legyőzte az egyesített francia–spanyol flottát. A császár átrajzolta Európa térképét, uralkodóvá tette családtagjait, de a franciákkal szembeni ellenállást – mely mögött mindig ott álltak a britek – nem tudta felszámolni.

thumb|right|300px|A francia birodalom 1811-ben. Sötét- és világoszöld területek Franciaország területei, a sárga szín a Franciaország által megszállt területeket jelzi.

Miközben Napóleon a Nagy-Britannia elleni invázió gondolatával foglalkozott, William Pitt brit miniszterelnök létrehozta a harmadik koalíciót Oroszország és Ausztria bevonásával (1805). S mikor a brit flotta Trafalgarnál meghiúsította Napóleon inváziós terveit, seregével a szárazföldön vette föl ), 1805. december 2-án legyőzte az egyesített osztrák–orosz seregeket. A harmadik koalíció is felbomlott, Ausztria a pozsonyi békében kénytelen volt lemondani Velencéről.

Napóleon a meghódított területeken új csatlós államokat hozott létre (Itáliai Királyság, Holland Királyság, Rajnai Szövetség stb.). Ezzel megszűnt a Német-római Birodalom (1806), ami a poroszok ellenkezését váltotta ki. A poroszok mögé felsorakozott Nagy-Britannia, Oroszország és Svédország is, megalkotva a negyedik koalíciót. Napóleon azonban legyőzte Poroszországot (jénai csata, 1806), és bevonult Berlinbe. Itt hirdette ki a kontinentális zárlatot, amely Nagy-Britannia gazdasági térdre kényszerítése érdekében – az egész kontinens számára – megtiltott minden kapcsolatot a szigetországgal. Ezután a császár százezer halottat követelő véres csatában aratott győzelmeivel I. Sándor orosz cárt is békére kényszerítette (tilsiti béke, 1807). Felosztották a kontinenst, és Oroszország is csatlakozott a zárlathoz. A kontinentális zárlat biztosítása érdekében francia csapatok foglalták el Lisszabont (1807). Napóleon rövidesen Spanyolországot is hódoltatta – a félszigeti háborúban – de a spanyol nép ellenállt, gerillaháborúja a francia haderő jelentős részét lekötötte. A spanyol ellenállás eredményein felbuzdulva Nagy-Britannia és Ausztria ismét zászlót bontott (ötödik koalíció, 1809). A császár azonban ezúttal is győzött (wagrami és győri csata, 1809). A schönbrunni békében az Osztrák Császárság jelentős területeket veszített, és Napóleon rákényszerítette I. Ferenc császárt, hogy feleségül adja hozzá legidősebb leányát, Mária Ludovika főhercegnőt (Mária Lujza néven lett a franciák császárnéja). bélyeg|jobbra|250px|Madrid elhagyása (Antoine-Jean Gros festménye)

Napóleon bukása

Az 1810-es évek elején gazdasági válság sújtotta Európát. Napóleon ennek megoldását a kontinentális zárlat szigorításában látta, ami összeütközéshez vezetett Oroszországgal. A császár hadjáratot indított Oroszország ellen (1812). Az orosz csapatok visszavonulóban mindig kitértek a nagyobb összecsapás elől. Végül Kutuzov tábornok a cár parancsára kénytelen volt csatát vállalni Borogyino falu közelében, mivel a Grande Armée már Moszkvát fenyegette. A francia sereg a borogyinói csata folyamán ugyan nem vesztett, mivel az orosz csapatok visszavonultak, azonban nagy veszteségeket szenvedett és a kiürített és felégetett Moszkvában nem tudta seregének ellátását biztosítani. Az orosz télben nagy áldozatok árán tudott visszajutni, és csak seregeinek maradékával vergődött haza: indult, ebből volt a teljes veszteség (, , ), az orosz veszteség legalább rúgott. A vereség és a válság hatására spanyol és német földön is felerősödött az ellenállás. Orosz, angol, porosz, svéd részvétellel megalakult a hatodik koalíció, melyhez rövidesen a mozgósító Ausztria is csatlakozott. Napóleon megpróbálta újjászervezni hadseregét, de az orosz hadjáratban elesett gyakorlott katonáinak nagy része, s csak új, fiatal korosztályokkal tudta feltölteni hadseregét. A hatodik koalíció tapasztalt, milliós hadseregétől a főként újoncokból álló francia haderő vereséget szenvedett a lipcsei csatában (1813): a „népek csatájában” több mint maradt a csatatéren. A német csatlós államok a csata után elhagyták Napóleon szövetségét, a következő évben a koalíciós hadseregek bevonultak Párizsba (1814). A császár lemondott fia, II. Napóleon (a „Sasfiók”) javára, őt magát Elba szigetére száműzték. A győztesek helyreállították az 1792-ben elűzött Bourbon-ház uralmát.

thumb|300px|Térkép a waterlooi csata előzményeiről.