A spanyol polgárháború a második világháborút megelőző súlyos katonai konfliktus volt 1936. július 17. és 1939. április 1. között Spanyolországban. A polgárháború a második Spanyol Köztársaság elleni katonai puccskísérlet után tört ki, amelyet José Sanjurjo tábornok vezetett Manuel Azaña elnöklése idején. A lázadók puccskísérletét több konzervatív csoport is támogatta, mint például az Autonóm Jobboldal Spanyol Konföderációja (CEDA), de támogatták a monarchisták, a karlisták és a fasiszta Falange is.
A csak részben sikeres puccs után Spanyolország katonailag és politikailag is megosztottá vált. Ettől kezdve Francisco Franco tábornok elhúzódó harcot folytatott az ország irányításáért a köztársaság baloldali kormányzata ellen, annak lojalista hívei pedig fegyveresen ellenálltak. A nacionalistákat a Harmadik Birodalom, Benito Mussolini Olaszországa és Portugália támogatta fegyverekkel és katonákkal, míg a köztársaságiaknak Mexikó és a Szovjetunió küldött segítséget. A többi európai hatalom be nem avatkozó politikát követett.
A háborút véres tisztogatások kísérték mindkét oldalon: az elfoglalt területeken a baloldaliakkal végeztek, hogy megszilárdítsák Franco hatalmát, a köztársasági oldalon pedig a jobboldaliakat üldözték. A háború az általa kiváltott indulatról és politikai megosztottságról lett híres. Mindkét fél több tízezer embert végzett ki politikai vagy vallási nézetei miatt, és a háború 1939-es befejeződése után a vesztes köztársaságiakkal kapcsolatba hozható embereket ítélték el a győztes nacionalisták.
A konfliktus a nacionalisták győzelmével ért véget, amely a demokratikus Spanyol Köztársaság végét jelentette, és több tízezer baloldali spanyol menekült el az országból, jellemzően Dél-Franciaországba. Diktatúra jött létre Francisco Franco vezetésével, aki egészen haláláig, 1975-ig irányította az országot. Az összes jobboldali pártot beolvasztották az új kormányzat rendszerébe.
Előzmények Alkotmányos monarchia A polgárháborút megelőző évszázad a spanyol történelem mozgalmas időszaka volt, számos belső konfliktussal és lázadással a reformisták és a konzervatívok között, akik a hatalomért küzdöttek. Az először az 1812-es spanyol alkotmányban megjelenő liberális tradíció a monarchiát kísérelte megszüntetni, hogy helyette egy ideológiailag jobban összeegyeztethető államot hozzon létre. Az 1812 és a polgárháború közötti évszázadban a liberalizmus reformistái megpróbálták úgy átszervezni az államot, hogy az jobban tükrözze az ország társadalmi valóságát.
A liberalizmus erősödése különösen 1868 és 1874 között volt jelentős, amikor egy népi felkelés megbuktatta II. Izabella királynőt. Utódja, I. Amadé is hasonlóan járt, amikor 1873-ban lemondott a monarchiát érő egyre nagyobb politikai nyomás miatt. Hamarosan kikiáltották az első spanyol köztársaságot, de 1874 decemberében megtörtént a Bourbon restauráció, miközben a hadsereg elfojtotta a tiltakozásokat. Habár az általános férfi választójogot bevezették 1890-ben, a választásokat a helyi főnökök uralták. A karlisták, akik az általuk V. Károly királyként elismert Károly Mária Izidor és leszármazottjainak támogatói voltak, elleneztek minden liberális lépést, miközben az anarchizmus olyan szinten népszerű lett a munkások körében, mint sehol máshol Európában.
A 20. század első két évtizedében jelentősen megnőtt a munkások száma. Az ipar nagy része a baszk és katalán területen koncentrálódott, és az itt élő népesség körében egyre nőtt az elégedetlenség, mivel úgy érezték, hogy a kormány képtelen képviselni érdekeiket. A spanyolországi szocialista párt, a Spanyol Szocialista Munkáspárt és a hozzá társult szakszervezet, a Spanyol Munkások Általános Szövetsége egyre nagyobb támogatottságot élvezett. Az antiklerikalizmus is egyre jobban erősödött, olyan emberek befolyására, mint a republikánus Reformista Párt egyik alapítója, Alejandro Lerroux, aki szerint az egyház nem volt elválasztható a spanyolok által érzett módszeres elnyomástól.
A hadsereg igyekezett elkerülni az állam szétforgácsolódását, ezért elítélte a helyi nacionalizmust. A katasztrofális Rif háború tovább fokozta az indulatokat a hadsereggel szemben, ami végül 1909-ben, a tragikus hét eseményeiben csúcsosodott ki, amikor a munkások és a hadsereg összecsaptak Barcelona utcáin. A kormány és a hadsereg ellen irányuló gyűlölet életre hívta a Munka Nemzeti Konföderációja () nevű anarchista szakszervezetet. A Komintern 1919-es megalakulása után a kommunizmustól való félelem egyre inkább nőtt, és a kormány katonai úton fojtotta el az ideológiát. A szocialista PSOE több részre szakadt szét, és radikálisabb tagjai 1921-ben megalapították a Spanyol Kommunista Pártot.
1923-ban Miguel Primo de Rivera katonai puccsal megszerezte a hatalmat, és katonai diktátorként irányította Spanyolországot. Új politikába kezdett, például nagy lendületű közmunkaprogramokat szervezett, és megpróbálta megvédeni a mezőgazdasági-ipari monarchista koalíciót, amely az első világháború idején jött létre. A támogatottsága fokozatosan elenyészett, és 1930-ban lemondott. Ezután már nem volt jelentős igény a hatalomra kerülése előtti rendszerhez való visszatérésre, mivel a monarchia elvesztette demokratikus hitelességét a diktatúrának nyújtott korábbi támogatása miatt. Az 1931-es helyhatósági választást a nagyobb városokban az ellenzék nyerte meg, és az emberek Madrid utcáin kezdtek gyülekezni. XIII. Alfonz király lemondás nélkül elhagyta az országot, nehogy ő legyen az oka egy polgárháború kitörésének, és kikiáltották a második Spanyol Köztársaságot.
Második köztársaság bélyegkép|jobbra|250px|Madrid április 14-én, a második köztársaság kikiáltásakor page=7|bélyegkép|jobbra|150px|Az 1931-es köztársasági alkotmány bélyegkép|jobbra|150px|Niceto Alcalá-Zamora elnök 1931-ben
Az új köztársaság mindegyik társadalmi csoport támogatását élvezte. A köztársaságpárti Niceto Alcalá-Zamora lett a köztársaság első miniszterelnöke. Júniusban az alkotmányozó Cortes Generales választáson a köztársaságpártiak és szocialisták eltérő célokkal rendelkező koalíciója győzött. Az állam pénzügyi állapota rossz volt, és az ellenzék, amely az Asociación Católica de Propagandistashoz hasonló katolikus szervezetekből, monarchistákból, köztük karlistákból és a Renovación Españolából, és fasiszta szervezetekből állt, harcolt a republikánus és szocialista intézkedések ellen.
A CNT azon tagjait, akik hajlandóak lettek volna együttműködni a köztársasággal, kizárták, és a szervezet folytatta ellenzéki magatartását a kormánnyal szemben. Az ellenzéket támogatta a római katolikus egyház és a hadsereg, mely utóbbit a központi kormányzat által biztosított területi autonómia hidegített el, és direkt támadásként ítélte meg a kormánynak a hadsereg pénzügyi hatékonyságát növelni kívánó reformjait, például azt, hogy a Francisco Franco által vezetett zaragozai katonai akadémiát Manuel Azaña hadügyminiszter bezáratta.
1931. december 9-én kihirdették az új alkotmányt. A dokumentum reformista, liberális és demokratikus irányultságú volt, és a republikánus-szocialista koalíció üdvözölte azt. Az ellenzéket azonban, köztük főleg a földtulajdonosokat, gyáriparosokat, az egyházat és a tisztikart megrémítette. Az új alkotmány ugyanis az egyház különleges jogait megvonta, mivel készítői fontosnak érezték, hogy megtörjék azt a befolyást, amelyet az egyház élvezett a spanyol ügyekben. Az alkotmányban megjelenő erős antiklerikalizmus miatt Alcalá-Zamora még október 14-én lemondott. Ennek ellenére a Cortes december 11-én őt választotta meg a köztársaság első elnökévé.
1931. október 18-án Gil Robles, a parlamenti ellenzék vezérszónoka kereszteshadjáratra szólított fel a köztársaság ellen. Ugyanebben a hónapban a miniszterelnök és belügyminisztere, Miguel Maura is lemondott, a miniszterelnöki széket pedig Manuel Azaña foglalta el. A Reformista Párt alapítója, Alejandro Lerroux, aki szintén pályázott a pozícióra, pártjával együtt csatlakozott az ellenzékhez, az új miniszterelnököt így kizárólag a szocialisták támogatására utalva. 1931 végére a külföldre menekült XIII. Alfonz király abbahagyta arra tett kísérleteit, hogy megakadályozzon egy fegyveres monarchista felkelést Spanyolországban. Azaña pedig olyan kijelentést tett, miszerint Spanyolország megszűnt katolikus állam lenni, ami, bár statisztikailag alátámasztható volt, hiszen becslések szerint az emberek kétharmada nem gyakorolta aktívan vallását, politikailag oktalan lépés volt, mivel így a spanyol katolikusok az ellenzék mögött sorakoztak fel.
1932 augusztusában José Sanjurjo tábornok sikertelen felkelése hamar elbukott, és míg a szocialisták Azaña mellé álltak, a baloldal egyre inkább szétesett, miközben a jobboldal koalícióra lépett. Gil Robles egy új pártot hozott létre az 1933-as választásokra, az Autonóm Jobboldal Spanyol Konföderációját (CEDA), amely szimpatizált a fasizmussal. A választás a jobboldal számára nagy győzelmet hozott, a CEDA és a radikálisok együtt 219 helyet szereztek a törvényhozásban, ami jobb volt az egyedül kampányoló szocialisták eredményénél. Az 1934-et követő két évet a „két sötét év”-nek is nevezeték, a polgárháború kitörését megelőző növekvő feszültség és erőszak miatt. A radikálisok egyre agresszívabbá váltak, a konzervatívok pedig a félkatonai szervezetek és önbíráskodás felé fordultak. Eközben a szocialista ellenzék a forradalmi ideál propagálásába kezdett. Niceto Alcalá-Zamora elnök nem a CEDA elnökét, Gil Roblest bízta meg kormányalakítással, hanem a jobbközép Radikális Köztársasági Párt elnökét, Lerrouxot kérte fel. Az új kormány hozzálátott az árkorlátozás megszüntetéséhez, állami javakat és monopóliumokat eladva, és megszüntetve a földreformot, ami növekvő éhínséghez vezetett Dél-Spanyolországban.
Az első anarchista megmozdulásokra 1933. december 8-án került sor, amelyeket könnyedén felmorzsoltak egész Spanyolországban. Mind a karlisták, mind az alfonzisták felkészültek a harcra. Nyílt erőszakra került sor a spanyol városok utcáin. Lerroux 1934 áprilisában lemondott a miniszterelnökségről. Szeptemberben a CEDA bejelentette, hogy nem támogatja tovább a kisebbségben kormányzó radikálisokat, így azokat egy olyan radikális kabinet váltotta fel, amelyben három miniszteri széket a CEDA kapott. Egy nagyobbrészt sikertelen UGT sztrájkot követően hónapokig folyt a megtorlás, elnyomás és a politikai foglyok kínzása. Robles eközben még egyszer kormányválságot idézett elő, és Lerroux új kormányának öt tagja átlépett a CEDA-ba. A mezőgazdasági munkások fizetését a felére csökkentették, és a hadsereget megtisztították a köztársasági párt tagjaitól valamint megreformálták, míg a Robleshez hű katonákat előléptették, így lett Francisco Franco a hadsereg vezérkari főnöke.
1935-ben Azaña és Indalecio Prieto hozzáláttak a szétforgácsolódott baloldal egyesítéséhez, hatalmas népi felvonulásokat rendezve, amiből létrejött a Népfront. Lerroux kormánya két nagy botrány, köztük a Straperlo incidens hatására megbukott, ám Zamora nem adott lehetőséget a CEDA-nak a kormányalakításra, hanem inkább kiírta az 1936-os választást, amelyet szoros versenyben a Népfront nyert meg. A jobboldalon többen tervezni kezdték az új kormány megdöntését. A republikánusok egyedül voltak kénytelenek kormányozni, így Azaña egy kisebbségi kormány élére került. Az erőszak és a megtorlások egyre jobban elszaporodtak, és áprilisban a parlament döntése alapján Zamora helyére Azaña került, és ő lett az új köztársasági elnök.
A választási vereség után a CEDA átadta kampánykasszáját Emilio Mola tábornoknak, akit szervezési képességei jó tervezővé tettek. A fasiszta Falange jelentős növekedésnek indult, ami köszönhető volt annak is, hogy Prieto minden igyekezete ellenére, hogy a forradalmat elkerüljék, a kommunisták gyorsan átvették a hatalmat a szocialista szervezetekben, és ez riadalmat keltett a középosztályban. Több tábornok elhatározta, hogy a kormányt meg kell dönteni, ha azzal megakadályozható Spanyolország felbomlása. Az ő akcióik vezettek végül a spanyol polgárháború kitöréséhez.
Katonai puccs