Campania () régió Olaszország déli részén, amely elsősorban lenyűgöző természeti szépségeiről, például az Amalfi-partról, a Vezúvról és Capri szigetéről, valamint világhírű régészeti lelőhelyeiről, mint Pompeii és Herculaneum ismert. Emellett a gasztronómia terén is kiemelkedik, hiszen itt született a pizza, és innen származik a híres mozzarella di bufala és a limoncello. 13 595 km²-es területével Olaszország 12. legnagyobb régiója, ezzel az ország területének mintegy 7,5%-át fedi le. Közel 5,7 millió fős lakosságával pedig az ország második legnépesebb része, ezzel az Olaszország népességének 9,83%-ával rendelkezik. Népsűrűsége bőven az országos felett van.
Nyugatról Tirrén-tenger, északról Lazio és Molise, keletről Puglia, délről pedig Basilicata határolja. Székhelye és egyben Dél-Olaszország legjelentősebb városa "a napfény városának" is nevezett Nápoly, amely elsősorban gazdag történelmi és kulturális örökségéről, valamint élénk, sajátos hangulatú városi életéről nevezetes. Híres a pizza szülőhelyeként, a Vezúv közelségéről, valamint olyan világhírű látnivalóiról, mint Pompeii romjai, a Spaccanapoli utcája, a nagy katedrálisai, és művészeti gyűjteményei. De nevezetesebb települései közé tartozik Sorrento, festői fekvésével a Nápolyi-öböl partján, hangulatos utcáival és citromligeteivel vált a régió egyik legkedveltebb üdülőhelyévé, Amalfi, az egykori tengeri köztársaság, lenyűgöző sziklás partvidékével, dómjával és mediterrán hangulatával vonzza a látogatókat, Caserta pedig a monumentális királyi palotájáról híres, amely a barokk építészet egyik legkiemelkedőbb alkotása, pompás kertjeivel és szökőkútjaival méltán UNESCO Világörökségi helyszín.
Dél-Olaszországban, a Tirrén-tenger partján fekszik, változatos földrajzi adottságokkal. Területén megtalálhatók síkságok, dombságok és hegyvidékek, valamint vulkáni eredetű tájak is. A régió legjelentősebb hegye a Vezúv, Európa egyetlen aktív szárazföldi vulkánja. A Nápolyi-öböl, valamint az Amalfi- és Sorrentói-félsziget festői partvidéke kiemelkedő természeti látványosság. A belső területeken mezőgazdaság dominál, különösen a Campaniai-síkságon. A régióhoz tartozik több kisebb sziget is, köztük Capri és Ischia. Éghajlata mediterrán: forró, száraz nyarakkal és enyhe, csapadékos telekkel. Földrajzi elhelyezkedése miatt Campania mindig is fontos kereskedelmi és kulturális központ volt.
Története rendkívül gazdag és sokrétegű, már az ókorban is jelentős szerepet játszott. A területet eredetileg oszk és etruszk törzsek lakták, majd a görögök alapítottak itt városokat, például Neapolis-t (mai Nápoly). A római korban Campania virágzó tartománnyá vált, híres villáiról, városairól, köztük Pompejiről és Herculaneumról, amelyeket a Vezúv 79-es kitörése pusztított el. A Római Birodalom bukása után számos hódító – bizánciak, longobárdok, normannok – uralta a területet. A középkorban Nápoly különálló királyságként működött, később a Nápolyi Királyság része lett, majd a Szicíliai Királysággal egyesülve a Két Szicília Királyságát alkotta. 1861-ben Campania csatlakozott az egységes Olaszországhoz. Történelme során mindig is fontos kulturális, vallási és gazdasági központ volt Dél-Itáliában.
Nevének eredete Neve a latin „Campania felix” kifejezésből származik, amelynek jelentése „boldog, termékeny vidék”. A rómaiak ezzel a névvel utaltak a régió rendkívül termékeny földjeire, enyhe éghajlatára és bőséges mezőgazdasági terményeire. A név a latin campus („mező”, „síkság”) szóból ered, utalva a Campaniai-síkságra, amely a régió központi részét alkotja.bélyegkép|263px|Nápoly látképe
Földrajza Fekvése és geológiája Campania Dél-Olaszország egyik tartománya. Északnyugaton Lazio, északon Molise, északkeleten Puglia, keleten Basilicata régióval, nyugaton a Tirrén-tengerrel határos.
Lazio régióval a határ a Garigliano folyó mentén húzódik, többi három régióval pedig az Appenninek vonulatai mentén. A Tirrén-tenger négy öble határolja: északnyugaton a Gaetai-öböl; központi részén a Misenói-fok és a Campanella-fok között a Nápolyi-öböl, melynek része a Pozzuoli-öböl; délebbre a Campanella-fok és a Licosa-fok között a Salernói-öböl; Camerota és a Scalea-fok között (már Calabria régióhoz tartozik) pedig a Policastrói-öböl.
Északnyugat–délkelet irányban a Nápolyi-Appenninek gyűrődéses vonulata határolja, a régió teljes hosszában. A hegységek legrégebbi részei mezozoikumi metamorf kőzetekből épülnek fel, legfiatalabb részeire pedig harmadkori üledékes kőzetek a jellemzőek (konglomerátumok, mészkő, agyagrétegek stb.). Campania északi részét a Matese-hegység vonulata uralja, amely elfoglalja Avellino és Benevento megye területének nagy részét. Délkeleti irányban haladva, Avellino városától a Sele folyó völgyéig a Picentini-hegység vonulata húzódik. A régió déli részét, a Cilento és Vallo di Diano Nemzeti Park területén pedig az Alburni-hegység található. A Lattari-hegység, mely végig húzódik a Sorrentói-félszigeten az Appenninek egyik nyugati irányú nyúlványa. A félszigettől nyugatra fekszik Capri szigete, amely szintén mészkőrétegekből épül fel. A Lattari déli oldalát, mely meredeken lejt a Salernói-öbölbe rövid, hegyipatakok vizei által kialakított völgyek tagolják: ennek a partszakasznak a neve Amalfi-part. Szintén az Appenninek egyik nyúlványa, a régió déli csücskében, a Policastrói-öböl partján fekvő Bulgheria-hegység hegytömb. Az Alburni- és Bulgheria hegységek területén gyakoriak a különböző karsztjelenségek.
bélyegkép|balra|550px|A Lattari-hegység látképe Salerno városából
A régió nyugati, Tirrén-tengerrel határos oldalán húzódik a Campaniai vulkáni ív, amelynek kialakulása a kora pleisztocénben kezdődött. A vonulat legészakibb része a Roccamonfina hegység Teano település mellett. A Campi Flegrei vulkáni zóna a Pozzuoli-öböl környékén fekszik. Itt található a Monte Nuovo, a Solfatara és Astroni kráter, az Avernói-, Lucrinói-, Fusaro-krátertó. Ugyancsak ezen vulkanizmusnak köszönhetően alakult ki Ischia, Procida és Vivara szigete. A Nápolyi-öböl partján fekszik a Vezúv, mely egy napjainkban is aktív vulkán. Nápolytól a Garigliano folyóig húzódik a Campaniai-síkság, amely Campania legkiterjedtebb síkvidéke. A Vezúvtól keletre található a Nolai-síkság, mely tulajdonképpen a Campaniai-síkság része. A Salernói-öböl partján, a Sele folyó torkolatvidékén terül el a Salernói-síkság.
Vízrajza Campania legjelentősebb folyója a Volturno, ami a Matese-hegység vizeit gyűjti össze és átszeli a Campaniai-síkságot, mielőtt a Tirrén-tengerbe ömlik. Legnagyobb mellékfolyója a Calore Irpino. A Vezúvtól délre folyik a Sarno, amelyet Olaszország legszennyezettebb folyójaként tartanak számon. A Salernói-öbölbe ömlik a régió második legnagyobb folyója a Sele, mely Picentini- és Alburni-hegység vizeit gyűjti össze. Legfontosabb mellékfolyói a Tanagro és a Calore Lucano. Az Alburni-hegységből ered az Alento is.
A régió legnagyobb édesvízi tava a Matese-tó, amely a Matese-hegység vonulatai között fekszik.
Éghajlata A régiónak tipikus mediterrán éghajlata van: enyhe telekkel és forró nyarakkal. A legtöbb csapadék novemberben és decemberben, valamint március–áprilisban hullik. A hegyvidékekben a klíma temperáltabb, alacsonyabb átlaghőmérsékletekkel.
Tájegységei Avellino megyeBenevento megyeCaserta megyeNápoly megyeSalerno megyeHirpiniaAlto Tammaro-Alto FortoreCiampate del Diavolo Nocera-Sarno-síkság Nolai-síkság Flegrei-félsziget Sorrentói-félszigetNocera-Sarno-síkság Cilento Amalfi-part Policastrói-öböl
Történeleme Ókor bélyegkép|300px|Dél-Olaszország politikai térképe 1000-ben
Az ókorban rómaiak Campania felixnek nevezték a vidéket, melynek jelentése szerencsés vidék. A Campania név eredete – akárcsak a franciaországi Champagne régió esetében – a latin campusból származik (francia nyelven champ), amelynek jelentése vidék. Az tulajdonképpeni Campania felix az Appenninektől délre egészen a Sorrentói-félszigetig húzódott a szabinok és a picentinusok által lakott területek közé ékelődve. A vidék első lakosai az oszkok voltak, akiket az i. e. 5. században a szamniszok fokozatosan kiszorítottak. Az i. e. 8. században görög telepesek jelentek meg a Campaniában kereskedelmi gyarmatvárosokat alapítva (Neapolis, Cumae, Poseidonia stb.).
Legjelentősebb városa ebben az időben Capua volt, a második legnagyobb itáliai város Róma után. Az Appennini-félsziget déli részeinek meghódítására indított hadjáratok során Róma szövetségese volt, aminek következtében municipiumi rangot kapott. Lakosai civitas sine suffragio, azaz szavazati jog nélküli polgárok voltak. I. e. 312-ben elkészült a Via Appia, a Rómát Capuával összekötő út, mely az Itáliát behálózó római utak előfutára volt.
A második pun háború során (i. e. 216–203) Hannibál seregei kifosztották és elpusztították a campaniai települések nagy részét, ami jelentős népességcsökkenéshez vezetett. A helyzetet kihasználva több mint római veterán és római polgár törvénytelenül elfoglalta az ager publicushoz tartozó területeket. Tiberius Sempronius Gracchus (néptribunus) i. e. 133-ban célba vette ezeket a törvénysértéseket, ami a föld nem kis részének újraelosztásához vezetett.
I. e. 90-ben, a itáliai szövetségesháborúk során a Marius által vezetett felkelők elfoglalták Campania nagy részét, i. e. 89-ben azonban Sullának sikerült visszafoglalnia Nolában állomásozó hadseregének segítségével. I. e. 73–71 között a Spartacus vezette nagy rabszolgalázadás színtere volt, amelyet Marcus Licinius Crassusnak i. e. 71-ben sikerült levernie. Campania romanizációja az i. e. 1. században teljesedett ki. Campania felixben, tájainak és kellemes éghajlatának köszönhetően volt a tehetősebb római polgárok nyári rezidenciája.
Középkor A középkorban, a Nyugatrómai Birodalom bukása után, 475-ben Odoaker Itália királyának (Rex Italiae) kiáltotta ki magát, a tényleges hatalom azonban a bizánci császárok kezében maradt. A bizánciak hatalmát az 568-ban érkező longobárdok gyengítették, akik a következő évszázadok során számos kisebb-nagyobb önálló – vagy részben a bizánciaktól függő – hercegséget hoztak létre (Nápolyi Hercegség, Beneventói Hercegség, Capuai Hercegség, Salernói Hercegség, Amalfi Köztársaság).
882 és 915 között a szaracénok fokozatos támadásainak következtében a vidék lakossága megcsappant. Miután a normannoknak 1091-ben sikerült elfoglalniuk a 827 óta szaracén fennhatóság alatt állott Szicíliát, megszűnt Campania veszélyeztetettsége is. A normannok Szicíliából kiindulva, Palermo fővárossal, megalapították saját államukat, a Szicíliai Királyságot. Sorra meghódították a dél-itáliai városokat és hercegségeket.
1194-ben a Szicíliai Királyság VI. Henrik német-római császár birtokába került, ennek 1186-os házassága révén szicíliai Konstanciával, aki az utolsó normann király, III. Vilmos nagynénje és utóda volt. Henrik korai halála után a palermói trónra II. Frigyes került, mindössze kétévesen. Miután II. Frigyes egyben a Német-római Birodalom császára is volt, és ezáltal számos észak-itáliai területet is birtokolt, a pápa (IV. Kelemen) veszélyeztetve érezte hatalmát és befolyását Itáliában, ezért a francia Anjou Károlyt támogatta a szicíliai trónért folytatott küzdelemben. A Hohenstauffenek szicíliai uralkodása 1266-ban ért véget az Anjouk inváziójának és az utolsó király, Konradin, halálának következtében. A francia uralom és a nagy adóterhek ellen 1282-ben felkelés tört ki, amely szicíliai vecsernye néven vált ismertté. Ennek következtében III. (Aragóniai) Péter sikeres hadjáratának köszönhetően meghódította a királyságot. A felkelésnek 1302-ben a caltabellottai béke vetett véget, melynek következtében a királyság két részre szakadt, mindkettőnek neve hivatalosan Szicíliai Királyság lett. A Szicíliát magába foglaló királyságot Trinacria Királyságaként emlegették, míg a Dél-Itáliát (Mezzogiorno) magába foglaló kontinentális részt Nápolyi Királyságként. A palermói trónra II. Frigyes került, míg a nápolyira II. Károly.
Korai újkor bélyegkép|jobbra|300px|A Két Szicília Királysága 1815-ben