230px|bélyegkép|jobbra|Barabás Miklós festőművész Előkelő hölgy portréja című 1860-as munkája
A magyar nemesség vagy magyar arisztokrácia, a magyar történelem során a feudális előjogokkal rendelkező uralkodó nemesi társadalmi osztály volt a Magyar Királyságban. Története a honfoglalásig és az akkori társadalom törzsi, nemzetségi berendezkedéséig vezethető vissza, kiegészülve a későbbi betelepülőkkel és betelepítettekkel, valamint a társadalmi ranglétrán helyben felemelkedettekkel. Számuk a kora újkori magyar történelemtől folyamatosan nőtt, 1787-ben Magyarországban, Horvátországban és az Erdélyi Nagyfejedelemségben több mint 400 ezer nemesi rangú személy élt. A kiegyezést követően a 19. századra az Osztrák–Magyar Monarchiában (azon belül is a Magyar Szent Korona országaiban) már 700–800 ezer fő számított valamely nemesi rétegből valónak (köznemes vagy főnemes).Harmat Árpád Péter: A magyar nemesség története, tortenelemcikkek.hu A nemesi rangok és címek viselésének végleges megszüntetéséről és magyarországi használatuk megtiltásáról a jelenleg is hatályos 1947. évi IV. törvény rendelkezik.
A magyar nemesség rangjai és főnemesi címei bélyegkép|230px|Zicsi és vásonkeői gróf Zichy János (1868–1944) jogász, császári és királyi kamarás, valóságos belső titkos tanácsos, nagybirtokos, a Magyar Királyság kultuszminisztere, legitimista politikus
A magyar nemességen belül a 16. század második felétől rendszerezve létezik a főnemesi címek használat; Magyarországon fontossági sorrendben csak adományozták a bárói és grófi címeket, melynek az első alacsonyabb ranggal bír; a Magyar Király törvényei és szokásai szerint, ezzel a két címmel, az adományozott összes fia és leánya jogosult hasznalatára, valamint fiú gyermekeinek az egyenesági fiúági leszármazottjai is. Tehát egy grófi címmel rendelkező asszonytól a fia vagy leánya nem örökölhette anyja címét illetve nemességét se, csak az apja rangját illetve címét örökölte. Az egyetlenegy család, amely őrgrófi címmel él, az a Magyarországra költözött olasz származású őrgróf Pallavicini család, valamint házasság révén később, az körösszegi és adorjáni őrgróf Csáky-Pallavicini család is. Az őrgrófi cím felett rangban a hercegi cím a legmagasabb. Magyarországon általában primogenitúra érvényesül, azaz a legidősebb fiúgyermek viszi tovább - a családfő - a hercegi címet, majd halála után az ő legidősebb fiúgyermeke örökli. Miközben a családfő a hercegi címet viseli, gyermekei, testvérei, a család általánosan viselt grófi címét viselik; kivétel ebből a szempontból az Esterházy család, ahol a hercegi ágon minden családtag herceg illetve hercegnő (Esterházy Pál 1687-ben kapott személyre szólóan német birodalmi hercegi rangot először a családból, amit kiterjesztettek primogenitúrára 1712-ben, nemesítési és pénzverési jogokkal, majd végül a hercegi ág minden tagjára kiterjesztették 1783-ban).Marczibányi György lovag: Nemesség. Kézi könyv nemesi ügyekben, Franklin Társulat Magyar Irodalmi Intézet és Könyvnyomda, Budapest, 1886
jobbra|bélyegkép|230px|Idősebb kehidai Deák Ferencné szarvaskendi és óvári Sibrik Erzsébet (1768–1803), Deák Ferencnek, a Haza Bölcsének édesanyja
A főnemesi címek nélküli magyar középnemesség vagy köznemesség rétegei nagy vagyon és presztízs különbségekkel éltek. A vármegye közigazgatásának a vezetése, valamint igazságszolgáltatása a közép nemesség legvagyonosabb családok, azaz a jobb módú birtokos köznemesség (bene possessionati), kezében volt; a vármegyei alispáni-, főjegyzői-, és országgyűlési követségi tisztségeket töltötték be évszázadok során. A 18. században és a 19. század első felében gyakran előfordult az anyakönyvekben és más hivatalos iratokban a "főnemes" (latinul: praenobilis) megnevezés a vagyonosabb, tekintélyesebb főnemesi cím nélküli köznemeseknél is. Tehát például 1779-ben, amikor a zalamegyei köznemesi tubolyszeghi Tuboly László alszolgabíró feleségül vette boldogfai Farkas Erzsébetet, boldogfai Farkas Ferenc zalai alispánnak a lányát, a házasságkötésnél a kisasszony úgy szerepelt mint: "Praenobilis Virgine Elisabetha Farkas (de Boldogfa), azaz "a főnemesi boldogfai Farkas Erzsébet kisasszony", holott a tekintélyes zalai család nem rendelkezett sem bárói, sem grófi, sem más egyéb főnemesi címmel. Ez a szokás a köznemeseknél a 19. század második felében átalakult, és csak a főnemesi címekkel rendelkezőket nevezték főnemeseknek.
Presztízsüktől függve a köznemeseket táblabíróvá választotta meg a vármegye, szokás amely gyakoribb volt a 19. század első felében, azonban az 1848-as szabadságharc után megszűnt. Deák Ferenc „a haza bölcse” mind apai, mind anyai ágon előkelő dunántúli köznemesi családoknak a leszármazottja volt: apja, a kehidai Deák család sarja, anyja, szarvaskendi és óvári Sibrik leány, apai nagyanyja, a hertelendi és vindornyalaki Hertelendy család tagja volt. Ezek közül többen hosszú évszázadon során kormányozták a vármegyét alispánokként, illetve a járásokat szolgabirákként, valamint jelentősebb földbirtokkal rendelkeztek. A köznemesség alsó rétege gyakran gyógyszerészi-, ügyvédi-, postamesteri-, valamint főnemesi családoknál uradalmi gazdatiszti állásokat vállalt; ugyanakkor kisebb nemesi birtokokkal is rendelkezhetett. Kossuth Lajosnak apja, Kossuth László uradalmi ügyész volt Monokon az gróf Andrássy családnál.
A közép nemesség alatt a legalacsonyabb, néha vagyontalan illetve földbirtok nélküli is kurta- vagy kisnemesség helyezkedett el. A kisnemesség gyakran kispolgári foglalkozásokat űzött (kovács, szabó, kádár stb.), azonban jobbágyi szolgálatokra is kényszerülhetett.
bélyegkép|jobbra|230px|Két Zala vármegyei nemes asszony: nemesnépi Marton Józsefné verbói Szluha Rozália (1816–1883) és leánya, boldogfai Farkas Ferencné nemesnépi Marton Zsófia (1842–1900), nemesvitai Viosz Lajos özvegye jobbra|bélyegkép|230px|Fáradi Veres Pálné, született benici, micsinyei és pribóci Beniczky Hermin (1815–1895) a magyar nőnevelés úttörője, a 19. század iskolaalapító magyar nagyasszonya és alapítója az Országos Nőképző Egyesületnek is bélyegkép|230px|Báró vásárosnaményi Eötvös Józsefné barkóci Rosty Ágnes (1825–1913) báró Eötvös Loránd édesanyja. Than Mór alkotása
A magyar nemesség gyakran nemesi előnevet is használt a vezetékneve előtt; ezt az előnevet általában az ősbirtokuk után vették fel vagy kapták adományban. A gróf Zichy család a „zicsi és vázsonykői” előneveket használta, amelyek a család ősi birtokait tüntette fel. A nemesi előnevek szintén arra szolgálták, hogy a gyakori vezetékneveket lehessen megkülönböztetni más azonos nemesi-, vagy nem nemesi családokéitól. Előkelő és jelentős presztízzsel rendelkező köznemesi családok gyakori vezetéknévvel voltak: a galántai Balogh-, a boldogfai Farkas-, a kisbarnaki Farkas-, a szentgyörgyi Horváth-, a zalabéri Horváth-, az eleméri és ittebei Kiss-, a nemeskéri Kiss-, a felsőbüki Nagy-, a szalapatakai Nagy-, a lovászi és szentmargitai Sümeghy-, és a kisgeszényi Szabó családok, valamint sok más is. A családok általában egy nemesi előnevet használtak de előfordulhatott, hogy kettővel is szerepeltek. Ritka esetekben találkozhatunk olyan családokkal, amelyet 3 nemesi előnevet használtak: például a „benicei, micsinyei és pribóci” Beniczky család, azonban általában csak úgy szerepeltek mint „benicei és micsinyei” Beniczky. A nemesi előnév az adományozásakori helyesírással került fel a kutyabőrre, ma viszont a jelenlegi helyesírás szerint kell irni. Sok esetben a középkorban vagy török korszakban bizonyos határőri településeknek az összes lakosságát nemesítette az uralkodó, hogy cserében határőri szolgálatot teljesítsen; ekkoriban az összes család ugyanazt a nemesi előnevet használta. A Vas vármegyei alsó- és felsőőri települések egy jó példa erre: felsőőri Bertha-, a felsőőri Fábián-, a felsőőri Lakner-, a felsőőri Nagy-, a felsőőri Osvald- családok és több más is.
A honfoglalás és a kalandozások kora A honfoglaló magyarok a Kárpát-medencében valószínűleg törzsenként telepedtek le, de a háborús vonulás elmúltával valószínűleg a törzsek alatti nemzetségek váltak fontosabbá, mint kultusztközösségek, amelyek békésebb időben is funkcionálnak. A törzsfő maga is nemzetségfő volt, a katonai szerepet betöltő törzs vezető nemzetségének nemzetségfője. A törzseknek valószínűleg ezért nem lehet nyomát találni a későbbi államszervezetben, a vármegyerendszer viszont a honfoglalás kori sztyeppei nemzetségi szervezet leképezésének tűnik, amelyik méretében szerencsésen találkozott a karoling grófi szervezettel. Az ispán feladatköre lényegében megegyezett a frank gróféval (grafio, latinul comes).
A honfoglaló magyarok temetőinek régészeti feltárása alapján a társadalom háromrétegű tagolódása rajzolódik ki. A felső réteg, amelybe a – korabeli szóval úr – törzsfők és – korabeli szóval bő – nemzetségfők tartozhattak, magányos sírba temetkeztek, aranyveretes ruhában, aranyozott szablyával és edényekkel. A középréteget a gazdagabb tisztektől egyszerű vitézekig terjedő, ezüstveretes ruhában, íjjal, nyíllal, a toron elfogyasztott ló részeivel kis családi vagy az ezekhez hasonlító nagycsaládi temetőbe temetkezők között találjuk, akik mellé esetleg háziszolgákat és szegény rokonokat is temettek. A harmadik réteg a – korabeli szóval ín – közrendűeké, akiket a faluközösség nagy közös temetőjében találunk, ahol kevés a fegyverrel és lószerszámmal való temetkezés. Ez a réteg a még szabad emberektől a zsugorítva temetett vélhető rabszolgákig terjed. Az első és harmadik réteg helyzete közötti nagy különbséget érzékelteti bőség és ínség szavunk.
Az első két és a harmadik réteg arányát valamennyire érzékelteti, hogy Dzsajháni a fejedelemmel kivonuló 20 ezer lovasról beszél, míg becslések szerint a honfoglaló magyarok teljes létszáma 400 ezer lehetett.
Az államalapítás és a királyi vármegyerendszer kora Géza fejedelem és István király híveiből kialakult egy uralkodó réteg, amely földbirtokkal rendelkezett, amin termelő parasztok és szolgák dolgoztak, akik munkájukkal tartották el őket. A birtokosok mint fegyveres szabadok katonáskodni tartoztak a királynak. Ők két részre tagolódtak, akiket István király törvényei is megkülönböztetnek mint „nagyobbak” (maiores), illetve „kisebbek” (minores), az utóbbiak alkották a társadalom középrétegét.
A nagyobbakat „születésre és méltóságra nagyobbak” (maiores natu et dignitate) (I. 21. §), illetve comes (I. 9, 35. §) megjelöléssel is említi a törvény. Ők birtokuk nagyságával, szolgálóik számával és a közéletben betöltött szerepükkel emelkedtek a kisebbek fölé. Közülük kerültek ki a királyi tanács (consilium) tagjai és az országos gyűlések (commune concilium, senatus, conventus) hangadói és az ispánok (comes). Nekik saját fegyveres kíséretük is volt, és személyes fegyverzetükkel is kitűntek a középrétegek közül. Nehézfegyverzetük, sisakjuk, páncéljuk volt, a nyugati lovagoknak még a kísérete is többnyire nehézfegyverzetű volt.
Eredetüket tekintve ők a Gézának és Istvánnak meghódoló – magyar, kabar, besenyő – törzsfők és nemzetségfők, hódolt pannóniai és moráviai főemberek, valamint külföldi hercegnőkkel és főpapokkal érkezett lovagok utódai voltak, akik örökös birtokot kaptak, illetve azzal eleve rendelkeztek. István király II. törvénykönyvének 2. cikke a birtokolt javak (bona) két fajtáját említi, a sajátot (propria) és a királyi adományt (dona regalia). A saját birtokok eredete a nemzetségfők korábbi téli szállásai és körülhatárolt legelőterületei. A nem állandó jellegű nyári szállások nem rögzültek későbbi birtokká, bár nevükben gyakran megőrizték korábbi használójukat. A 11–12. században ezt a vezető réteget nevezték csak nemeseknek (nobiles).