A pacifista 1970-ben készült színes, olasz–francia–nyugatnémet filmdráma. Eredeti címe: La pacifista, de a korabeli magyar sajtóban és a hazai szakirodalomban Mindennapi félelem címmel is emlegették. Jancsó Miklós első olasz filmje hamar eltűnt a külföldi filmszínházak műsoráról, lényegében megbukott. A rendező szerint ennek egyik fő oka a női főszereplő, Monica Vitti volt, akit a közönség akkoriban kizárólag a sorozatban játszott vígjátéki szerepeivel azonosított, és más szerepkörben már nem akart elfogadni. Mind Jancsó, mind Vitti kellemetlen emlékeket őriz a közös munkáról. A pacifistát egyébként az eltelt évtizedek alatt számos kritikus „átértékelte”: véleményük szerint Jancsó hihetetlen éleslátással ismerte fel az olasz politikai erőviszonyokat és azok várható változásait, amelyek pár évvel később az Olaszországon, majd egész Nyugat-Európán végigsöprő terrorhullámhoz vezettek.
A cselekmény
A tévériporter Barbara egy munkástüntetésen magnófelvételeket készít. Ismeretlen férfiak elveszik a magnetofonját, sőt az autóját is felgyújtják. Később leütik az utcán. Amikor elmegy otthonról, észreveszi, hogy valaki követi. Bejelentést tesz a rendőrségen, de nem veszik komolyan. A barátai sem hisznek neki. Aztán mégiscsak behívják a rendőrségre, hogy azonosításon vegyen részt: vajon a rendőrök azt a férfit fogták-e el, aki követte őt? Barbara felismeri ugyan a férfit, ám mégis „nem”-mel felel a rendőröknek. A férfit ezért szabadon engedik, és ő megvárja Barbarát a kapitányság előtt. Arcon csókolja a nőt, majd távozik. Ekkor azonban két fiatalember ered a nyomába, és leütik. Barbara a férfi segítségére siet, a lakására viszi. A férfi bevallja, hogy csak azért követi őt, mert szerelmes belé. Elmondja azt is, hogy hamarosan végezni fognak vele, mert meg kellett volna ölnie valakit, ám nem tette meg. A pár együtt megy el egy képtárba, ahol valóban gyilkosság történik: az áldozat egy szakszervezeti vezető, Barbara barátja. A további események odáig vezetnek, hogy a pacifista Barbara végül kénytelen feladni kívülálló magatartását...
Háttér Az ötlettől a megvalósulásig A pacifista előzményei a botrányokkal tarkított, végül félbeszakadt 1968-as cannes-i filmfesztiválig vezethetők vissza. Monica Vitti zsűritag volt a fesztiválon, Jancsó aktuális filmje, a Csillagosok, katonák (1967) pedig a versenyprogramban szerepelt, és a fődíj egyik legnagyobb esélyesének számított. Vittinek nagyon tetszett Jancsó alkotása. Évekkel később azt nyilatkozta Máté Judit újságírónőnek, hogy heves vitákat folytatott a többi zsűritaggal azért, hogy a nagydíjat Jancsó filmje kapja. Kinyilvánította azt az óhaját is, hogy szívesen dolgozna a magyar rendezővel. Ehhez Vitti barátnője, a baloldali érzelmű Giovanna Gagliardo nyújtott segítséget. Giovanna 1968 őszén elutazott Budapestre, hogy találkozzon Jancsóval. Magával hozta a La pacifista című novelláját is. Jancsó véleményét kérte a történetről, és kilátásba helyezte, hogy jó barátnője, Vitti hajlandó lenne szerepelni a filmben a magyar rendező irányítása alatt.
Jancsó nem beszélt mellé, rávilágított a történet gyengeségeire, mindazonáltal nem utasította el a felkérést. Ragaszkodott viszont ahhoz, hogy a munkába vonják be Hernádi Gyulát is.Jancsó Zsugán Istvánnak adott egyik interjújában azt nyilatkozta, hogy a forgatókönyv átdolgozásában Bíró Yvette is részt vett: „Hernádival, Bíró Yvette-tel kézbe vettük és aktuális politikai filmmé formáltuk át az absztrakt rettegés közérzetét sugalló novellát.” Forrás: Hernádi azonban nem tudott a tőle megszokott módon részt venni a teljes produkcióban, mivel útlevele körül problémák támadtak, és csak megkésve nyílt lehetősége Jancsó után utazni Olaszországba. A forgatókönyv egyébként többszöri átdolgozáson esett át. A legnagyobb eltérés a történet végében van: az eredeti változat szerint a merénylet után a férfi és Barbara a nő házába mennek, ahová a terroristák is követik őket. Barbarát öngyilkosságra kényszerítik, a férfit meg arra akarják rávenni, hogy adja fel magát a rendőrségen, mint a múzeumi gyilkosság tettese. Útban a kapitányság felé azonban a terroristavezér meggondolja magát: parancsot ad a férfi megölésére, és ő megy el a rendőrségre, hogy vállalja a merényletet. Ott viszont nem törődnek vele, mivel van már gyanúsítottjuk, egy trockista fiatalember. Az anarchista vezér tehetetlen dühében rálő az őrizetesre. A filmet végül egy másik változat szerint fejezték be: ebben a terroristák Barbara házában agyonlövik a férfit, és a nőt küldik a rendőrségre azzal, hogy a terroristavezér találkozni akar a kapitánnyal. A kapitányságon a nőt nem veszik komolyan, rendőrorvosnak adják át. Közben fiatalok tüntetnek az épület előtt. A zűrzavart kihasználva Barbara fegyverhez jut, és az udvaron agyonlövi az Idegent.
Jancsó Miklós később azt állította, hogy Vitti miatt kellett megváltoztatni az utolsó snittet,„Annyira dühöngött, hogy a film utolsó snittjét meg is kellett miatta változtatni.” Forrás: ugyanakkor egy olasz kiadású könyvben arról beszélt, hogy lényegében sikerült az eredeti forgatókönyvet megvalósítania.„Igazi forgatókönyvet írtunk, s a film végén láttuk, hogy nagyjából hűségesen követtük azt. […] …meg akartam változtatni valamit a forgatáskor, de nem lehetett. Le kellett forgatnom, amit ki akartam hagyni, de az arra volt jó, hogy belássam: ha újabb filmeket akarok itt, Nyugaton csinálni, akkor még a forgatás előtt el kell döntenem, valóban szükségem van-e arra a jelenetre.” Forrás:
Monica Vitti Jancsóról A színésznő a róla írt könyvben így emlékezett vissza a magyar rendezőre:Máté Judit: Monica Vitti – szemtől szemben. Budapest, 1985, Gondolat Kiadó, 128–129. o.
„Nagy csalódás volt nekem Jancsó. Sajnos. Amikor a Csillagosok, katonákat láttam, igen-igen tiszteltem. A film cannes-i bemutatóján a zsűri elnökhelyettese voltam. Késhegyig menő harcot folytattam a többiekkel, hogy ez a film kapja a díjat, mert nagyon értékes művészi alkotásnak találtam. Arra gondoltam akkor: istenem, bárcsak megadatna nekem, hogy ezzel a rendezővel együtt dolgozhassam. Rómában meg is ismerkedtünk. Nagyon letörtnek látszott, elmondta, mennyi problémája van, s előállt az ötlettel, hogy van egy története a számomra. Mondogatta, milyen nagy szüksége van rám, a segítségemre. Mivel nagyon tiszteltem, igyekeztem megadni ezt a segítséget, és teljes bizalommal nekiálltam a forgatásnak úgy, hogy nem volt kész forgatókönyv, csak amolyan vázlatos, néhány oldalon. Holott én mindig közreműködöm a forgatókönyv írásában. A forgatás közben aztán néhány dolog megváltozott ahhoz képest, amit ő ígért nekem. Sajnos, nem olyan embernek ismertem meg Jancsót, mint amilyennek a filmje után a művészt elképzeltem. Így csak azt mondhatom, számomra nem volt boldog a találkozás.”
Vittinél jobban senki nem tudhatja, mit érzett Jancsó iránt a forgatás előtt és után, mitől változtak az érzelmei. Elhivatottságát se lehet kétségbe vonni, hiszen elfogadta a szerepet, és népszerű filmsztárként is hajlandó volt egy olyan produkcióban szerepelni, amely merőben másnak ígérkezett még a pár oldalas szinopszis alapján is, mint amilyen alkotásokkal akkortájt sikerei voltak: vagyis vállalta a kockázatot egy olyan filmért, amelyben hitt. Visszaemlékezésében ennek ellenére vannak vitatható pontok. Jancsó Miklós például képtelenségnek tartotta, hogy Vitti az ő filmjéért harcolni tudott volna a zsűritagokkal: szerinte ugyanis a zavargások miatt a Csillagosok, katonák bemutatóját követő napon félbeszakadt a fesztivál. Figyelembe véve, hogy a La pacifista ötlete Vitti barátnőjétől származott, kevéssé tűnik életszerűnek, hogy a színésznő Jancsótól hallott volna először a történetről, és lényegében váratlanul érte volna a felkérés. A félig kész forgatókönyvről szóló állítást cáfolja a korábban idézett Jancsó-szöveg, mely szerint „igazi forgatókönyv”-vel dolgoztak, amelyből még kihagyni sem lehetett semmit menet közben. Meglepő Vitti azon állítása is, miszerint ő közreműködik filmjei forgatókönyveinek megírásában. Ezt éppen az idézett életrajzi könyve cáfolja akaratlanul is több helyen: az egyik fejezetnek például egyenesen az a címe, hogy Találjatok ki nekem egy történetet! Az egész könyv lényegében azt ecseteli, hogy komikaként Vitti rendszeresen a képességeihez méltatlan feladatok elvállalására kényszerült. A forgatásokon valószínűleg elmondta ugyan az ötleteit, és azokat meg is hallgatták, ám ő maga panaszolja az említett fejezetben (id. mű, 116–118. o.) tipikus példaként, hogy nem vették figyelembe a javaslatait.
Jancsó Miklós Vittiről Jancsó Miklós hisztérikus sztárként emlékezett vissza Monica Vittire, és szinte sose mulasztotta el, hogy nyilatkozataiban a film korabeli kudarcáért javarészt ne a színésznőt hibáztassa. Szerinte Vitti egyrészt amiatt aggódott, hogy nem mutat elég jól a vásznon, másrészt azért, hogy ez a politizáló film esetleg tönkreteszi a karrierjét. A Vittiről szóló idézett önéletrajzi könyvben – nem A pacifista kapcsán – Vitti maga is elismeri, hogy valóban fontos számára, hogyan jelenik meg a filmvásznon, milyen fotókat publikálnak róla (id. mű, 157–158. o.). Ő azonban nem hiúsággal magyarázta mindezt, hanem arra hivatkozott, hogy a filmszakma könyörtelen világában muszáj mindig jól kinézni: egy előnytelen fotó miatt például akár egy jónak ígérkező filmszerep is elúszhat. Ugyanakkor aligha valószínű, hogy Vitti csak a forgatás közben jött volna rá arra, hogy ő tulajdonképpen egy politikailag erősen elkötelezett filmben szerepel. Ha ez azonban tényleg így történt, akkor viszont mégiscsak elgondolkodtató a színésznő fentebb idézett állítása, hogy csupán néhány oldalas, vázlatos forgatókönyv alapján, a Jancsó iránti tiszteletből látott munkához, a történet egészének ismerete nélkül.
A rendező egy ízben így emlékezett vissza Vittire:Hernádi Gyula: Jancsó Miklós szeretői. Budapest, 1988, Szabad Tér Kiadó, 78–79. o.
„Ami pedig Monica Vittit illeti, először is szerelmes volt belém, és én ezt a szerelmet nem viszonoztam. […] A meg nem hallgatott szerelem a legrosszabb tanácsadó. Másodszor, a művésznőt barátai és ismerősei elkezdték azzal ijesztgetni, hogy a film politikai állásfoglalása miatt a különböző politikai körök tönkreteszik a karrierjét. Harmadszor, az én filmkészítési módszerem valóban más, mint amit ő megszokott. Ő volt ugyan a főszereplő, de azért a történetnek, a gondolatnak némely fontos elemét mások is képviselték, és úgy látszik, egy »szegény magyar« rendező részéről ez a »merénylet« megbocsáthatatlan vétekként jelent meg a tudatában. Nem állítom, hogy tehetségtelen volna, de az kétségtelen, igazán értékes művészi teljesítményt csak Antonioni filmjeiben mutatott. Sajnálom, hogy nem hagyta magát elképzeléseim szerint rendezni, a La pacifista ugyanis még az ő mércéjével mérve is sikeres film lehetett volna, ha művészként, és nem hisztérikus sztárként dolgozik velem. Ennyit Monica Vittiről.”
Valószínűnek mondható, hogy mind Vitti, mind Jancsó a saját szemszögén át, érthető szubjektivitással, de nem teljesen pontosan idézte fel a közös munkát. Apró adalék mindehhez, hogy mind a Vitti-biográfiában, mind a Hernádi-könyvben a két érdekelt fél 1972-t emlegeti A pacifista készítési éveként, holott a művet valójában két évvel korábban forgatták.
Madaras József Vittiről A pacifista egyetlen magyar szereplője egészen másképp emlékezett vissza a női főszereplőre, mint a rendező:Máté Judit: Monica Vitti – szemtől szemben, 141. o.