A kagylósrákok (Ostracoda) az ízeltlábúak (Arthropoda) törzsének, ezen belül a rákok (Crustacea) altörzsének egyik jól elkülönült osztálya. Meszes alapanyagú kettős külső héjjal (teknő) rendelkeznek, amelyek kiválóan megkövesednek. A kagylósrákok teknői már a felső-kambriumból ismertek, manapság pedig a legközönségesebb élőlények közé tartoznak, hiszen gyakorlatilag mindennemű vízi környezetben előfordulnak.
A kagylósrákok helye az állatvilágban Az Ostracoda elnevezést Latreille használta először 1806-ban, ide sorolva a mai értelemben vett kagylósrákokat és ágascsápú rákokat (Cladocera). Először Strauss (1821) választotta szét a két csoportot és a kagylósrákokat az Ostrapoda rendbe sorolta. Nevezéktani szabályok szerint a Ostrapoda név elsőbbséget élvez, de mégis világszerte az Ostracoda név terjedt el. Klasszikus állattani tankönyvekben a kagylósrákok (Ostracoda) taxonómiai rangja rendszerint a rend, de a modernebb taxonómiai munkákban inkább alosztály vagy osztály rangot viselnek.
A kagylósrákokat különbözőképpen definiálták. Például:
Biológiai megközelítés: a testet teljesen bezárja a két teknő, melyek a hátoldalon kapcsolódnak össze. A teknő a fej (cephalon) utolsó szelvényéből kifejlődött bőrkettőzet (duplicatura), amelynek a külső lemezébe mész rakódik le. A fej teljesen a teknőn belül van. Öt pár végtagot visel. Leggyakrabban nauplius szemük van, olykor összetett szemük is lehet. A test fej utáni része a tor (thorax), a két testtáj határát a teknők összenövésének határa jelzi. A tor rövid, alig hosszabb a fejnél. A többi ízeltlábúhoz képest, maximum hét pár függelékkel rendelkeznek. Váltivarúak, lárvájuk az ún. cipriszlárva. Édesvízi és tengeri állatok, többségük vízinövényeken vagy vízfenéken él, kevés a planktonikus.
Morkhoven szerint: apró Crustaceák, szegmentáció nélküli testtel, gyengén differenciálódott fejjel és torral, a testet kétoldalról teljesen beburkoló teknőkkel. A teknők részben elmeszesedtek, két lemezből állnak: a külső teljesen és belső részlegesen meszesedett (őslénytani értelemben vett teknő). A teknők a háti oldalon záródnak. A teknők nem növekednek, hanem az állat fejlődése során levedli az idős teknőt és egy újabb, nagyobbat növeszt magának. A fejen négy pár függeléket találunk: antennulák, antennák, mandibulák és maxillák. A torhoz három pár rövid torláb kapcsolódik; egyeseknél megtaláljuk egy negyedik pár maradványait (kefeszerű szerv). A test furcában végződik, amelynek fejlettsége változik. A nemek mindig elkülönülnek, egyes esetekben a hímeket nem ismerjük.
Anatómiájuk
350px|thumb|Átlátszó teknőjű kagylósrák
A kagylósrákok legjellemzőbb tulajdonsága a kettős teknő (carapax), amelybe a lágytest teljes mértékben visszahúzódhat. Ez legjobban a puhatestűekhez teszi hasonlóvá őket, innen is kapták nevüket: „mussel schrimps” (angol), „Musselkrebse” (német) vagy „schaalkreeftjes” (holland).
A kettős teknő nem külső kiválasztású védőpajzs, mint a kagylóknál, hanem a hámrétegnek (epidermis) egységes kitines borítása.
A kagylósrák teste általában ovális, ovális-szerű és a teknőkhöz illeszkedik. A függelékeken kívül a testfelépítés nem mutat szoros hasonlóságot rokonaikkal, a magasabbrendű rákokkal (Malacostraca).
Nem létezik az ízeltlábúakhoz hasonló tulajdonképpeni szegmentáció, azonban egy kicsiny összehúzódás a test közepéhez közel segít elkülöníteni két fő részt: a fejet (cephalon) és a tort (thorax). A többi ízeltlábúnál megtalálható potroh (abdomen) kezdetleges és összenőtt a torral.
Általában hét pár függelékpárral (végtagok) rendelkeznek: –pre-orális (a fejhez illeszkednek): –antennulák –antennák –mandibulák –poszt-orális (a torhoz illeszkednek): –maxillapár (ez is a fejhez illeszkedik) –első pár torláb –második pár torláb –harmadik pár torláb
A test a kettős teknő hosszának középső kétharmadát foglalja el és a teknő háti tájékához kapcsolódik, mint egy megnyúlt kitines zacskó. A legmagasabb és legtompább az elülső részen. Egy pár furcában végződik, melyeket azonban nem sorolnak a test függelékei közé.
A kagylósrákok testét borító kettős külső fal (duplicatura) részei a külső lemez és a belső lemez (vagy lamella). A térrészt a két lemez között (vestibulum) a tulajdonképpeni kagylósrák-test oldalsó nyúlványaiként kell kezelni, hiszen nemegyszer fontos szerveket burkolnak (máj, petefészek, herék stb.). A külső lemez epidermális réteg és egy kemény, meszes réteget választ ki az egész felületén, amelyet egy kitines réteg burkol. A belső lemez külső része is elmeszesedhet. A duplicatura (meszes réteg és a kitines külső burok) alkotja a kagylósrák teknőjét. A jobb és bal teknő együttesen alkotja a carapaxot.
A két teknőt egy háti helyzetű zárosperem köti össze. Ez a szerkezet hasonlít a kagylóknál és pörgekarúaknál megtalálhatóra. Az egyik teknőn található zárosperem elemeknek a másik teknőn ezek kiegészítői vannak (pl. fog és fogmeder). A teknők peremének többi része nem kapcsolódik egymáshoz, így amikor a teknők nyitva vannak, az állat mindenféle nehézség nélkül vízhez juthat.
A belső lemez elmeszesedett része egészben vagy csak részben összenőhet a külső szilárd lemezzel. Az összenövési felületet peremi övnek nevezik. Ezt számos peremi póruscsatorna járja át, amelyekben érzékelő serték találhatók..
A carapax záródását/nyitását illetve egyes függelékek mozgását (mandibulák, antennák) a záróizmok végzik, amelyek a teknők belsejéhez tapadnak. Ezen tapadási felületek gyakran jól láthatók a meszes váz belsején: izomlenyomatoknak nevezik.
Szaporodás
A kagylósrákok ivarosan szaporodnak, de akad példa szűznemzésre is (partenogenezis). A nemek mindig különváltak, de a hím gyakorta hiányzik. Egyes fajok kizárólag szűznemzés során szaporodnak, mások kizárólag ivarosan, de mindkét szaporodási mód előfordulhat egyazon fajon belül is. Vannak formák, amelyek csak időlegesen szaporodnak szűznemzéssel.
Vedlés Akárcsak a többi ízeltlábú esetében, a kagylósrákok növekedése sem folytonos. A kagylóktól és csigáktól eltérően nem fokozatosan növelik teknőjüket. A kagylósrák, miután kinövi carapaxát, elhagyja azt és újat növeszt magának. Ezt a folyamatot nevezik vedlésnek. Minden vedlési stádium után az állat méreteiben növekedik. A régebbi függelékek átalakulhatnak méretben és funkcióban, illetve újak csatlakozhatnak a testhez, még mielőtt az új carapax kiválasztódna.
A legtöbb recens kagylósrák nyolc vedlési stádiumon megy keresztül felnőtté válása során. Ezeket a stádiumokat lárvaállapotoknak nevezzük. Az utolsó stádium a felnőtt vedlés, amely után az állat felnőttnek nevezhető.
Mielőtt vedlésre kerülne sor, már kialakulnak az új külső kitines borítás, a függelékek és a duplicatura. Vedléskor az állat fokozatosan elhagyja a kitines és meszes vázát. Az új meszes váznak a kiválasztása azonnal elkezdődik, amint az állat kikerült régi carapaxából.
Általában az antennulák, antennák és mandibulák már az első lárvaállapotban megtalálhatóak, és a harmadik kivételével minden stádiumban új függelékpár csatlakozik. A többi Crustaceához hasonlóan ez a folyamat elölről hátrafelé haladva megy végbe.
A furca korán megjelenik. A szaporítószervek már a hetedik lárvaállapotban megjelennek, de csak felnőttkorban fejlődnek ki teljesen.
Táplálkozás Nagyon nehéz meghatározni a különböző kagylósrák csoportok táplálkozási szokásait. Úgy tűnik a legtöbb faj növényekkel táplálkozik, főleg algákkal (Ulvaceae és diatomák). A Paradoxostominaek növények folyadékaival táplálkoznak. Más formák viszont mindenevők. Úgy parányi állatok, mint növények megtalálhatók a napi táplálékadagjukban. Általában dögevők.
Parazita életmódot folytató kagylósrákok nem ismertek. Az Entocytherét eredetileg annak tartották, azonban bebizonyosodott, hogy szimbiózisban él más rákokkal.
Az összes szimbionta forma édesvízi és az Entocytherinae alcsaládba tartozik: Entocythere (Észak-Amerika), Sphaeromicola (Európa), Aspidoconcha, Laocoon, és Redekra (Karib-tenger).
A kagylósrákok parazitái között megtaláljuk egyes fonálférgek, pántlikaférgek és evezőlábú rákok lárváit. A külső paraziták közül a csillóshasúak és algák a legfontosabbak.
Ökológia és paleoökológia thumb|350px|Permi kagylósrák fosszília A recens kagylósrákok gyakorlatilag az összes vízi környezetet benépesítik. Megtalálhatóak szinte az összes édesvízi környezetben, legyen az mély tó vagy időleges útmenti pocsolya. Vannak tipikusan brakkvízi fajok is. Más formák pedig a tengeri környezeteket kedvelik: a hullámverési zónától a 3000 méternél mélyebb zónákig. Számos faj nagy tűrőképességgel rendelkezik, ami a környezeti változásokat illeti. Számos csoport azonban csak jól meghatározott biotópokban képes megélni minimális környezeti változások nélkül.
A Myodocopidáktól eltekintve az összes többi kagylósrák meszes carapaxszal rendelkezik, amely kitűnően fosszilizálódik. Ezen bentonikus (aljzati) kagylósrákok lárváinak nincsenek pelágikus (nyílt tengeri) stádiumai és az ontegenézis (egyedfejlődés) egy jól meghatározott biotópra korlátozódik.
A kagylósrákok paleoökológiai jelentőségének vizsgálatát megkönnyíti a tény, hogy számos nemnek léteznek recens formái. A paleozoikumi kagylósrákok ökológiájáról keveset tudunk és a számos üres carapaxból legfeljebb a tanatocönózisra sikerül fényt deríteni.
Úgy az ökológiai, mint paleoökológiai tanulmányok alaptaxonja a faj, ugyanis ennek mindig jobban definiált biotópja van, mint a magasabb taxonómiai kategóriáknak. A paleoökológiában a faj sokkal többet mond, mint a genus (nem). A faj tanulmányozása viszont a kis földrajzi elterjedés miatt akadályozza meg regionális és interregionális kutatások beindítását.
A kagylósrákok nagyon ellenállóak a környezeti változásokkal szemben. Nagyon hamar képesek alkalmazkodni új környezetükhöz. A legfontosabb változások a sótartalomban, hőmérsékletben, mélységben és pH-változásban lépnek fel.
Fényérzékenység A nagy erősségű fényhatásnak kitett kagylósrákok árnyékos helyekre húzódnak vissza. Amennyiben sötétbe helyezzük őket, azonnal a világosság felé indulnak. Ebből kitűnik, hogy a kagylósrákok phototaxisa abnormálisan erős. Kísérletezéskor savas sorompót helyeztek az állatok elé, de a fényszükséglet annyira nagy volt számukra, hogy pusztulásba vitte őket. Az egyéni növekedés csökken a fény intenzitásának csökkenésével. Ugyanakkor kimutatták, hogy a lárvák leggyorsabban kék fényben növekednek, leglassabban pedig pirosban. A fényszükséglet fajonként változik. Számos barlanglakó kagylósrák faj is ismert, elsősorban Európából.
ph-tolerancia Klugh (1927) kísérletei kimutatták, hogy a Cypria és Cyprinotus 1-2 napot képes elélni pH=4 érték mellett, és akár egy hetet pH=10 mellett. Egyik faj sem pusztult el pH=6 és 8 között. Még nem tudni, léteznek-e olyan fajok, amelyek extrém pH-értékekhez szoktak volna.
Főbb környezeti feltételek Sótartalom A kagylósrákok a többi tengeri élőlényhez hasonlóan viselkednek: a fajok száma fokozatosan csökken a 10‰ értékig, majd hirtelen zuhanni kezd az alacsonyabb sótartalomban. Az édesvízi fajok száma nagyon gyorsan csökken, ha a sótartalom értéke eléri a 3‰-et. A meio-mezohalin (3-10‰ sótartalom) tartományban kevés fajjal találkozunk. Számos ezek közül azonban alkalmazkodni képes nagyobb változásokhoz. A mezohalin (5-18‰ sótartalom) környezeteket gyakran oligohalin (0.05-3‰ sótartalom), édesvízi és még gyakrabban tengeri fajok népesítik be.
A sótartalom változása a következő változásokat indukálja a kagylósrákok teknőjének szerkezetében: Édesvízi formák (édesvíz-oligohalin): általában sima felületű, vékony teknőjű egyedek. Gyakorlatilag mind Cyprididaek. A zárosperem általában adont, ritkábban merodont. A díszítőelemek hiányoznak, úgyszintén a caudális nyúlvány is. A szemfoltok sohasem fejlődnek ki teljesen.