Az igeidő (latinul tempus) alaktani kategória, amellyel a nyelvek a cselekvés, történés, állapot idejét fejezik ki a közlés idejéhez viszonyítva. Ha az esemény ideje megelőzi a közlés idejét, múlt időről, ha követi, jövő időről beszélünk, ha pedig az esemény a közlés időpontjában is folyamatban van, jelen időről beszélünk.
Bizonyos nyelvekben (elsősorban az izoláló nyelvek közt, például a kínaiban) az időt nem jelzik az igén, csak időhatározókkal fejezik ki, ha szükséges egyértelműsíteni.
Az igeidő és az időfogalom megkülönböztetése
Fontos megkülönböztetni az igeidőt a hétköznapi időfogalomtól, mivel e kettő gyakran eltér egymástól: PéldaIgeidőTényleges idő Holnap kirándulni megyünk.Megírom a levelet.jelenjövőHa holnap jöttél volna, már nem találtál volna itthon.múltjövőKörülnézek: egy házban találom magam.jelenmúltLáttam, hogy ott vagy.jelenmúlt További példák az angol nyelvből: PéldaIgeidőTényleges időI have done it.(Megcsináltam.)(befejezett) jelenmúltHe will have done it.(Már biztos megcsinálta.)(befejezett) jövőmúltWe would go to the river.(Eljárnánk a folyóhoz.)jelenmúlt
Az igeidő sajátosságai
Mint az utóbbi példa is mutatja, az igeidő gyakran összefügg az aspektussal, nem mindig lehet élesen elkülöníteni őket egymástól: csak a kettő együtt tudja kifejezni az esemény jelenhez való viszonyát. Igeidőnek nevezhetjük ilyen szempontból az igeidő és az aspektus valamely kombinációjából létrejövő szerkezetet (például az angol Future Perfect Continuous nevű igeidő nem csupán a jövő időre, hanem a jövőbeli időpontig folyamatosan zajló eseményre utal).
Szűkebb értelemben csak azt tekintik igeidőnek, amit nem összetétellel (segédigékkel), csupán tőváltozattal vagy ragokkal fejeznek ki. Ennek értelmében a magyarban nem tartják igeidőnek a menni fog szerkezetet, míg a megy és a ment egytagú alakokat, sőt a létige egyszerű jövő idejét (a lesz alakjait) az igeidők közt tartják számon. Hasonlóképpen az angolban is önálló igeidők az I go és a I went (egyszerű jelen és egyszerű múlt), viszont az I have gone, az I have been going vagy az I will go alakok nem azok.
A szláv nyelvekben gyakran az aspektus veszi át az igeidő szerepét, mivel a befejezett igealakok jelen időben a jövő időre utalnak (jövő idejű alakjuk nem használatos).
Az igealakokat az igeidő és az aspektus mellett az alábbiak jellemzik: igemód (kijelentő, feltételes, felszólító, kötőmód), igenem (cselekvő, szenvedő), valamint szám és személy. Ezeket a nyelvek részben ragozással (szintetikusan), részben segédigékkel (analitikusan) fejezik ki, illetve valamely tőváltozattal (l. flektáló nyelvek).
Az időt kifejező segédigék különféle egyéb jelentésű igékből fejlődtek ki. Számos indoeurópai nyelv a létigét (van) és a birtoklást kifejező igét (van neki, birtokol) használja leggyakrabban a múlt kifejezésére, szó szerinti fordításban például „én vagyok elmenve” (elmentem), „nekem van a lovam eladva”, ill. „birtoklom a lovam eladva” (eladtam a lovam). A továbbiak között említhetjük a magyar fog alakot (a „hozzáfog” igéből, jövő idő kifejezésére), az angol willt („akar”, jövő időhöz), a német werdent („valamivé válik”, jövőhöz), a svéd kommer alakot („jön”, jövőhöz), az olasz stare igét („áll”, folyamatos jelenhez), a spanyol ir-t („megy”, jövőhöz), a portugál ter alakot („tart”, múlthoz), valamint a francia aller-t („megy”, jövőhöz) és venir-t („jön”, múlthoz).
Az igeidők száma vitatható egyes nyelvekben, mivel az ige kifejezheti az információ bizonyosságát, az esemény gyakoriságát, hogy folyamatban van-e vagy lezárult már, vagy akár azt, hogy közvetlenül tapasztaltuk vagy hallomásból szereztünk róla tudomást. Egyes nyelvészek önálló igeidőknek tekintik ezeket, mások viszont nem. – A francia és a német nyelvben vannak olyan igeidők, amelyeket elsősorban az irodalmi nyelv használ, ezeknek a beszélt nyelvben más-más igeidők felelnek meg. Itt tehát az igeidő választásának stílusbeli jelentősége van.
Az igeidőket nem mindig lehet egymásnak könnyedén megfeleltetni. Noha minden nyelvben van olyan igeidő, amit jelen időnek vagy egyszerű jelennek neveznek, ennek az alaknak a tényleges jelentése számottevően eltérhet. A magyar vagy a spanyol például sima jelen időt használ az éppen történő eseményekre, ahol az angol a folyamatos alakot (be doing) részesíti előnyben; másfelől az angol sima jelen időt magyarra gyakran a szoktam alakkal fordíthatjuk. A japán nyelv jelen idejét nem-múlt időnek is nevezhetjük, mivel a jövő időre is ezt használják.
Az igeidő-egyeztetés
Az alárendelt mondatokban szereplő igeidők számos nyelvben kötelezően egyeznek a főmondat idejével. A magyarra azonban ez nem áll. Például azt a mondatot: „Látta, hogy ott van” a legtöbb idegen nyelven úgy kell kifejeznünk: „Látta, hogy ott volt” (szó szerinti fordításban), mert a főmondat múlt ideje megköveteli a mellékmondat múlt idejét. Ha a főmondat idejénél korábbi eseményre szeretnénk utalni (magyarul: „Látta, hogy ott volt”, tehát előzőleg), azt ezekben a nyelvekben az aspektussal fejezhetjük ki.
Igeidők a magyar nyelvben A mai magyar nyelvben két valódi igeidőt tartunk számon (jelen, múlt). A jövőidőt a jelen idejű igeragozással fejezzük ki. Ha a szövegkörnyezetből egyébként nem egyértelmű, akkor időhatározókkal pontosítjuk a cselekmény idejét. Másik elterjedt módja a fog segédige – ami a hozzáfog igéből ered. A segédige azonban elválasztja az igét az igekötőjétől, ezért nehézkessé, idegenessé teszi a fogalmazást. Ráadásul az ige főnévi igenévi alakba kerül, a segédige ragozódik, mégpedig a jelen idejű igeragozás szerint, mert jövő idejű igeragozás nincs. A beálló melléknévi igenév képzőjében (-andó/-endő) még megfigyelhetjük a mára már kiveszett egykori jövőidő jelét (-nd).
A kijelentő mód jelen és múlt időt, valamint a feltételes és felszólító mód jelen idejét (várok, vártam, várnék, várjak) egyszerű (szintetikus) alakkal, jelek segítségével képezzük. Összetett (analitikus) alakok jelzik másfelől a kijelentő mód jövő idejét és a feltételes mód múlt idejét (várni fogok, vártam volna). A jelen idő jele a magyarban mindig testetlen morféma (jele: Ø), például vár + Ø + ok. A múlt időé a -t/-tt, például vár + t + am. (Az egykori jövőidőt is hasonlóképpen lehetett kifejezni, például vár + and + ok, ül + end + ek vagy csinál + and + sz.)
A szabályosan (tehát nem segédigével) képzett jövőidő a legtöbb nyelvből hiányzik, részben mivel jelenidővel és egy időhatározóval egyszerűen ki lehet fejezni, például: az I am going to the cinema this evening. mondatban az angol a folyamatos jelen segítségével (am going) és a this evening (ma este) időhatározóval fejezi ki a jövő időt. A másik megoldás a segédige, amihez egy önállóan létező igét használ, ezáltal annak egy új jelentést tulajdonítva. Például angolban a will (akar) vagy a going to (megy), németben a werden (válik), francia aller (megy), spanyol haber (van valamije).
Régi magyar igeidők A magyar nyelv korábbi életében, már az ősmagyar kortól fogva jelen volt számos más igeidő, amelyek mostanra jóformán kihaltak. A régi magyar igeidők ismeretéhez fontos források A Magyar Tudományos Akadémiai Értesítő 1858-as, és a Nyelvtudományi Közlemények 1862-es évfolyamai, melyekben Fogarasi János nyelvtudós, a Magyar Tudományos Akadémia tagja fejti ki őket kimerítő részletességgel. Az alábbiakban egy rövid összefoglaló táblázat következik, a Fogarasi osztályozta összes magyar igeidővel.
I. Általános vagy alanyi idők „Ezek egyedül és egyszerűn a beszélő alany időpontjából, azon időpontból, melyben valaki valamit beszédben vagy írásban eléád, értendők, e három : jelen, múlt, és jövő (mind egyszerűen), még pedig mind a három határozatlan időben, azaz nem tartjuk szükségesnek a határozottságot kiemelni. Innen ezeket határozatlan időknek (…) is hívják.”
II.Tárgyilagos idők „Tárgyilagos idők, melyekben foglaltatik minden cselekvénynek vagy eseménynek és állapotnak önmagában bizonyos pontja vagy pedig kiterjedése (tartama), melyeknek különös körülményei: kezdő, tartós és bevégzett. Ezek leginkább a részesülők és határtalan mód által fejeztetnek ki (írandó, író vagy írva vagy írván és írt); de külön-külön mind a három időben előfordulhatnak, pl. írva van, írva volt, írva lesz, menendő vagyok, menendő voltam, menendő leszek.”
III.Viszonyos idők 1. Viszonyos jelenek jelen a jelenben -pl. „a mondó vagyok” – vagyok a jelenben aki azt mondom; menőben vagyok, készülőben vagyok jelen a múltban – „midőn meglátogattál, éppen hozzád menni szándékozám” jelen a jövőben – „valahová menendesz, megyek én is” (egyidejűség, a két menés egyszerre, egy időben történik a jövőben)
2. Viszonyos múltak múlt a jelenben – „éppen ma írék vala” (itt a ma még tart, de az írék vala már elmúlt) múlt a múltban – „én előbb látogattalak volt meg téged, mint te engem” múlt a jövőben – „midőn a nap fölkelend, már két mérföldet fogtam haladni” (mai magyar: mire a nap föl fog kelni, addigra már két mérföldet haladtam)
3. Viszonyos jövők jövő a jelenben – „figyelmezzetek, amit mondandó vagyok”, „elutazandó vagyok” (éppen most) jövő a múltban – „X.Y. már múlt hó végén Londonba vala (vagy volt) menendő”, „tegnap elutazandó vala” jövő a jövőben – „onnan lészen eljövendő ítélni”, „valahová menendesz, oda menni fogok” (előbb mész te valahová, utána megyek én is, az egyik menés megelőzi a másikat a jövőben)
„Ezek szerént van az elméletben 3 alanyi, 3 tárgyilagos és kétszer kilencz azaz 18 viszonyos, öszvesen tehát 24 igeidő, melyeknek igen nagy része több-kevesebb számmal minden ismeretes nyelvekben csak körülírással fejeztethetik ki.”Fogarasi János: SZABATOSSÁG AZ IGEIDŐKBEN. Nyelvtud. Közl. 1862, 331-332. old. Fogarasi az említett kiadványokban számos példát hoz minden egyes igeidőre, régi levelek, bibliafordítások, egyéb források alapján.
Példák fordításban, megfelelőik más nyelvekben Latin
"Non dubito fore plerosque, qui hoc genus scripturae leve (...)judicent, quum relatum legent."
Nem kétlem, hogy igen sokan lesznek, kik az efféle írást csekélynek tartják, midőn olvasandják annak előadását.
Non dubito (nem kétlem), beszélő jelen; fore (hogy lesznek), beszélő jövő; qui judicent (kik tartják), a következő jövőre ("midőn olvasandják") viszonyuló jelen, tehát: jelen a jövőben; cum legent (midőn olvasandják) a föntebbi jövőre lesznek vonatkozva, jövő a jövőben. Fogarasi szerint a leghívebben e fordítás adja vissza a latint: Nem kétlem, hogy igen sokan lesznek az efféle írást csekélynek tartók, midőn olvasandják annak előadatását.Fogarasi János: A magyar igeidőkről. Magyar Akadémiai Értesítő, 1858, 172. old.
"Tum Thraces eas regiones tenebant, cum quibus armis erat dimicandum."
Akkoron e vidékeket a trákok bírják vala, akikkel harcban kellendett megküzdeni.
Akkoron (akkoriban)= hosszabb időt feltételez; tenebant = bírják vala, sokáig, a múltban huzamosabb ideig; ha "éppen akkor" lenne az időhatározó, akkor bírák lenne helyette: "Éppen akkor a trákok bírák e területet." (A "bírák" jelen a múltban, ez a latin igeidőkkel kifejezhetetlen.) "Armis erat dimicandum" = harcban kellendett megküzdeni, múlt a jövőben.uo.173. old.
His consulentibus nominatim Pythia praecepit, ut Miltiadem sibi imperatorem sumerent; id si fecissent. incepta prospera futura.
E tanácskérőknek név szerint megparancsolta Pythia, hogy Miltiadest válasszák vezérökül; ha ezt teendik, vállalatuk (vállalásuk) sikerülni fog.
praecepit = megparancsolta, beszélő múlt; fecissent = teendik, beszélő jövő, főjövő; prospera futura = sikerülni fog, a tevés ("midőn ezt teendik") utánra vonatkozik. Fogarasi szerint a régi magyarban e mondat így hangozik vala: E tanácskérőknek név szerint megparancsolta Pythia Miltiadest választaniok vezérökül; ha ezt teendik, vállalatuk sikerülni fog.
Datis, etsi non aequum lucum videbat suis, tamen, fretus numero copiarum suaram, confligere cupiebat; eoque magis, quod, priusquam Lacedaemonii subsidio venirent; dimicare utile arbitrabatur.