Szent Ágoston tanítása a világ teremtéséről

bélyegkép|jobbra|250px|Sandro Botticelli: Szent Ágoston a dolgozószobájában Szent Ágoston tanítása a világ teremtéséről Hippói Szent Ágoston (354–430) bibliaértelmezésének, istentanának, kozmológiájának és antropológiájának egyik központi területe. Teremtéstanát nem egyetlen műben fejtette ki, hanem több mint három évtizeden át, eltérő műfajú és célú írásokban alakította. Legfontosabb forrásai a De Genesi contra Manichaeos (A Teremtés könyvéről a manicheusok ellen), a félbemaradt De Genesi ad litteram imperfectus liber, a Vallomások XI–XIII. könyve, a tizenkét könyvből álló De Genesi ad litteram (A Teremtés könyvének szó szerinti értelmezése), valamint a De civitate Dei (Isten városáról) XI–XIV. és XXII. könyve.

Ágoston szerint Isten szabad jóságából, a semmiből (creatio ex nihilo) és örök Igéje által teremtett minden szellemi és testi valóságot. A világ nem Isten lényegének része, nem valamely vele együtt örökké létező anyagból készült, és nem szükségszerű kiáradás eredménye. Isten az időt is a változó világgal együtt teremti; ezért nincs a teremtést megelőző időszak. Minden teremtmény amennyiben létezik jó, a rossz pedig nem önálló szubsztancia, hanem valamely teremtményi jó rendjének, mértékének vagy teljességének hiánya.

Érett teremtésmagyarázatában Ágoston a teremtett rend kezdeti, egyidejű megalapítását és a teremtményi formák időbeli kibontakozását egyszerre kívánta megőrizni. A rationes causales, rationes seminales vagy rationes primordiales néven említett kauzális, magokszerű elvek azt fejezik ki, hogy Isten a teremtményekbe valós képességeket és oksági lehetőségeket helyezett, amelyek meghatározott körülmények között, a gondviselés rendjében aktualizálódnak. Egyes modern szerzők ezt a természeti formák fokozatos megjelenésének korai elméleteként állították párhuzamba az evolúciós gondolkodással; Ágoston azonban nem dolgozott ki a modern biológiai evolúcióhoz hasonló elméletet, és fogalma nem tartalmazza a közös leszármazás, a természetes szelekció vagy a populációk öröklődő változásának tudományos modelljét.Schütz Antal: Dogmatika. Budapest: Szent István Társulat, a teremtésről és a fejlődéselméletről szóló fejezetek.

Ágoston nem tekintette a Teremtés könyvének szó szerinti értelmét istenkáromlásnak. A De Genesi ad litteram éppen a szöveg történeti és tulajdonképpeni értelmét kutatja, miközben elismeri a szellemi, prófétai és erkölcsi értelmezések jogosultságát is. Óvatosságra intett azokkal az értelmezésekkel szemben, amelyek bizonytalan természeti állításokat a keresztény hit kötelező tartalmaként adnak elő, és ezzel a Szentírás tekintélyét teszik nevetség tárgyává. A littera nála nem azonos a modern fundamentalista literalizmussal: a szöveg valódi teremtéstörténeti tárgyát jelöli, de nem zárja ki a képes beszédet, az alkalmazkodó bibliai nyelvezetet és a jelentések többszintűségét.

A teremtéstani művek és gondolkodásának fejlődése

Ágoston a Teremtés könyvéhez többször visszatért, és saját korábbi magyarázatait sem tekintette változtathatatlannak. Különböző művei nem egyetlen, minden részletében azonos kommentár fejezetei. Egyes kérdésekben álláspontja fejlődött, más kérdéseket több lehetséges értelmezéssel nyitva hagyott. A művek kronológiája ezért alapvető az egyes kijelentések megítéléséhez.

Mű Hozzávetőleges keletkezés Jelleg és fő témák De Genesi contra Manichaeos 388–389 Korai, kifejezetten anti-manicheus kommentár. A teremtés jóságát, Isten egyedüli elsődlegességét és a bibliai szöveg katolikus értelmezhetőségét védi. Jelentős teret ad a prófétai és allegorikus olvasatnak. De Genesi ad litteram imperfectus liber kb. 393 A Teremtés könyvének tulajdonképpeni értelmét kereső, félbehagyott kommentár. Ágoston később azért közölte, hogy bemutassa exegetikai fejlődését. Confessiones XI–XIII kb. 397–401 Imádságos és filozófiai-teológiai magyarázat az időről, az örökkévalóságról, a semmiből teremtésről, a formátlan anyagról és a teremtéstörténet szellemi értelmeiről. De Genesi ad litteram libri duodecim kb. 401–415 Ágoston legterjedelmesebb és legérettebb Genezis-kommentárja. A teremtési napok, az angyali megismerés, a kauzális elvek, az ember teremtése, a paradicsom és a bűnbeesés történeti-tárgyi értelmét vizsgálja. De civitate Dei XI–XIV kb. 417–420 A világ és az angyalok teremtése, a jó és rossz eredete, az ember eredeti állapota, a férfi és nő teremtése, a házasság, a nemiség és a bűnbeesés. De civitate Dei XXII kb. 425–426 A test feltámadása, a teremtett test jósága és az ember végső megdicsőülése. Retractationes kb. 426–427 Ágoston korábbi műveinek és megfogalmazásainak önkritikus áttekintése; jelzi, hogy korai kommentárjaiban több kérdést másként vagy kevésbé pontosan fejtett ki.

A De Genesi contra Manichaeos korai művében Ágoston nagyobb mértékben alkalmazott allegorikus magyarázatokat. Később úgy ítélte meg, hogy akkor még nem volt felkészülve a szöveg történeti-tárgyi értelmének részletes vizsgálatára. Ez nem jelenti, hogy a korai mű egészét visszavonta volna: anti-manicheus alaptételeit – egy Teremtő, a teremtmények jósága, a rossz hiányjellege és a Szentírás egysége – későbbi írásaiban is megőrizte. A változás elsősorban a magyarázat módszerét, az egyes részletek rangját és az ember eredeti állapotának értelmezését érintette.

Történeti és egyházi háttér

A bibliai és korai keresztény teremtéshit

Ágoston nem a semmiből alkotta meg a semmiből teremtés tanát. A Teremtés könyve, a zsoltárok, a prófétai iratok, a bölcsességi könyvek, János evangéliumának prológusa és Pál levelei olyan bibliai hagyományt alkottak, amely Istent minden látható és láthatatlan valóság szabad és szuverén Teremtőjeként vallotta. A 2Mak 7,28 görög szövege különösen világosan kapcsolja össze a világ létrejöttét azzal, hogy Isten nem már létező dolgokból alkotta azt. A korai keresztény szerzők a 2. századtól egyre határozottabban fogalmazták meg, hogy az anyag sem állhat Istennel együtt öröktől fogva.

A niceai–konstantinápolyi hitvallás Istent a „mennynek és földnek, minden láthatónak és láthatatlannak Teremtőjeként” vallja. Ágoston e hitvallási kereten belül dolgozott: a teremtés nem pusztán filozófiai világmagyarázat, hanem a katolikus hit első artikulusának része. A teremtéshit összekapcsolódik Isten egyedülálló istenségével, a Fiú örök Igéjével, a Szentlélek életadó működésével, a test jóságával, a megtestesülés lehetőségével és a test feltámadásának reményével.

A teremtés tana már Ágoston előtt is fejlődő teológiai hagyománnyal rendelkezett. Nem helyes egyetlen, egységes „pogány világmagyarázattal” szembeállítani. Platón, Arisztotelész, az epikureusok, a sztoikusok és az újplatonikusok eltérő kozmológiákat képviseltek; a zsidó és keresztény szerzők pedig többféle filozófiai fogalmat használtak fel a bibliai hit kifejtésére.

A manicheus dualizmus elleni polémia

Ágoston fiatal felnőttként körülbelül kilenc évig a manicheizmus hallgatója volt. A manicheus vallási rendszer két ősi és egymással szemben álló princípium, a világosság és a sötétség küzdelméből magyarázta a világ történetét. Az anyagi világ létrejötte e kozmikus konfliktushoz kapcsolódott, a rossz pedig valós, önálló természetnek tűnt. A manicheusok a Teremtés könyvének több részletét következetlennek, antropomorfnak vagy a jó Istenhez méltatlannak tartották.

Ágoston korai Genezis-kommentárja ennek a vitának a közegében született. Válasza szerint egyetlen abszolút első princípium van. Minden természet – szellemi és testi, magasabb és alacsonyabb – tőle kapja létét, ezért amennyiben létezik, jó. Az anyag nem az isteni világgal szemben álló rossz szubsztancia. A teremtményi különbség, változás és mulandóság nem önmagában erkölcsi rossz, hanem a véges világ rendjének része.

A manicheus háttér magyarázza, hogy Ágoston miért kapcsolja össze szorosan a teremtés jóságát és a rossz hiányelméletét. Ha a rossz önálló természet volna, vagy Isten teremtette volna mint rosszat, Isten jósága és egyedülálló elsődlegessége sérülne. Ha viszont a rossz a jó természet rendjének megromlása, akkor nem kíván külön teremtő elvet. A bűnben levő cselekvőképesség és lét jóként Istentől ered; a helyes irány és mérték hiánya a teremtményi akarat fogyatékossága.

Platón és az újplatonizmus

Ágoston sokat köszönhetett a platonikus és újplatonikus filozófiának. A „platonikusok könyvei” segítették hozzá a testetlen és nem térbeli valóság fogalmához, a változhatatlan igazság felismeréséhez, valamint ahhoz a belső felemelkedéshez, amely az érzékelhető világtól az értelemhez, majd az értelem forrásához vezet. A forma és anyag, a lét fokozatai, az örökkévalóság és idő, valamint az exempláris minták kérdésében is platonikus fogalmi örökséget használt.

Ezt az örökséget azonban keresztény módon alakította át. Platón Timaioszának démiurgosza egy adott rendezetlen állapotot rendez a minta szerint; a szöveg pontos kozmológiai értelmezése vitatott, de nem tanít világosan a keresztény értelemben vett semmiből teremtést. Plótinosznál a valóság az Egyből kiinduló hierarchikus eredési rendben bontakozik ki; az anyag a létrend alsó határa, nem pedig az Egy mellett álló, vele egyenrangú anyagi őselv. Ágoston mind a Teremtőtől független anyagi alapot, mind a világ szükségszerű emanációját elutasította.

A keresztény különbségek közé tartozik:

a teremtés Isten szabad akarati tette, nem természetének szükségszerű túláradása; a világ nem Istenből kiszakadt vagy alacsonyabb fokon isteni valóság; az anyag jó teremtmény, nem eleve rossz vagy az isteni világtól idegen; az időnek és a változó világnak valóságos kezdete van; az isteni ideák nem Istentől független formák, hanem az örök Igében fennálló minták; a teremtés célja nem Isten hiányának pótlása, hanem jóságának szabad közlése; az üdvösség nem a testiség elhagyása, hanem az egész ember, végső soron a test megdicsőülése is.

Philón, Órigenész és a sztoikus párhuzamok

Alexandriai Philón és Órigenész olyan zsidó és keresztény exegetikai hagyományhoz tartozott, amely a bibliai szöveget platonikus és sztoikus fogalmi eszközökkel is értelmezte. A látható és szellemi valóság megkülönböztetése, az isteni Ige szerepe, a teremtéstörténet többszintű jelentése és a magokszerű elvek gondolata e szélesebb hagyományban is megjelent.

Az Ágostonra gyakorolt közvetlen órigenészi hatás mértéke vitatott. Görögtudása korlátozott volt, ezért több görög gondolat latin közvetítőkön, különösen Milánói Szent Ambrus igehirdetésén és a latin platonikus hagyományon keresztül jutott el hozzá. Heidl György egyes korai teremtéstani és exegetikai elemeknél részletesen érvelt órigenészi hatás mellett, de a függés pontos útja nem minden esetben bizonyítható.

Ágoston nem fogadta el az emberi lelkek olyan preegzisztenciáját, amely szerint a testbe kerülés egy korábbi lelki bűn büntetése volna. Ugyancsak elutasította a világok örök körforgását és a teremtés szükségszerű ismétlődését. Órigenész későbbi egyházi megítélése sem tehető egyszerűen Ágoston közvetlen történeti hátterévé: az 553-as konstantinápolyi viták és anatémák Ágoston halála után következtek, és az „órigenizmus” különféle későbbi rendszereit érintették.

A rationes seminales szakkifejezésnek vannak sztoikus előzményei, különösen a logoi spermatikoi tana. Ágoston fogalma azonban nem egyszerű átvétel. A magokszerű okokat a semmiből teremtés, az isteni ideák, a gondviselés és a teremtményi okság keresztény rendszerébe helyezte.

A Szentírás értelmezésének elvei

A szó szerinti értelem és a modern literalizmus különbsége

Ágoston a De Genesi ad litteram címében és programjában kifejezetten a Teremtés könyvének ad litteram értelmét keresi. A latin kifejezés nem feltétlenül minden szó képszerűségének tagadását jelenti. A tulajdonképpeni vagy történeti-tárgyi értelem azt állítja, hogy a bibliai szöveg valóban a világ, az élőlények és az ember Isten általi teremtéséről beszél, nem csupán az Egyház vagy az erkölcsi élet allegóriája.