A Dán Királyság és a modern kori Dániához tartozó területek történelme.
Dánia az őskorban és az ókorban
A mai Dánia területén már több mint százezer éve élnek emberek, bár a legutóbbi jégkorszak idején a területet borító jégpáncél átmeneti elvándorlásra kényszerítette őket. Általános vélekedés szerint Dánia már az i. e. 12. évezred óta folyamatosan lakott terület. A mezőgazdaság i. e. 3000 körül jelent meg. A bronzkor idején Dánia területén olyan kultúra virágzott, mely halottait földi javaikkal együtt halomsírokba temette. Ebből az időszakból sok dolmen és sziklasír maradt fenn. A rengeteg bronzból készült lelet között találhatók vallási témájú műalkotások és hangszerek, valamint olyan tárgyak, melyek a társadalom rétegződésére utalnak.
A prerómai vaskor idején Dánia és Dél-Skandinávia éghajlata hidegebb és nedvesebb lett, ami nem kedvezett a mezőgazdaságnak, jelentős volt az elvándorlás. Ekkoriban a vasat a tőzeglápokban található vasércből kezdték kinyerni. Ebben az időben Dániát és Északnyugat-Európa más részeinek kultúráját erőteljes kelta hatás érte, mely a régebbi helységnevekben is megfigyelhető.
A Római Birodalom – bár nem hódította meg Dániát – élénk kereskedelmi kapcsolatot tartott fenn a terület lakosaival, melyre az itt talált római pénzérmék adnak bizonyítékot. A legkorábbi ismert rúnaírással készült felirat 200 körül keletkezett. A termőföldek kimerülése az i. e. 1. században egyre nagyobb mértékű migrációt okozott Észak-Európában, de ez volt az oka a teuton törzsek és a Galliában állomásozó rómaiak közötti ellenségeskedésnek is. Az 1. századból származó leletek nagy része római eredetű. Valószínűnek tűnik, hogy az előkelő dán harcosok egy része a római hadseregben szolgált.
Ebben az időben megesett, hogy az embereket megölték és a lápba dobták. Ezeket az embereket ma lápi múmiákként ismerjük. A holttestek a lápban nagyon jó minőségben konzerválódtak, így rengeteg értékes információval szolgálnak az akkoriban ott élő emberekről.
Germán vaskor Az 5. és 7. század közötti tömeges népvándorlás idejének észak-európai tárgyi kultúráját germán vaskornak nevezik. A korszak legismertebb leletei a tőzeglápokból előkerült, mumifikálódott holttestek. Ezek közül a két legismertebb a tollundi férfi és a haraldskæri nő.
A korai dán társadalomról szóló hézagos források közül a legfontosabbak Iordanes Getica című művében „Scandza” lakóiról szólva úgy írta le a dánokat, hogy ők űzték el a herulokat lakóhelyükről. Tours-i Szent Gergely azt jegyezte fel, hogy az 530-as években egy dán „király” a tengerről támadt Galliára, de I. Theuderik frank király fegyveresei legyőzték. A „dán” megnevezést azonban a kora középkori források általában Skandinávia egész népességére alkalmazták. Az azonban bizonyos, hogy a mai dánok ősei már a 6. században tengeri rablóportyákat szerveztek.
Azok a skandináv vezérek, akik e korai katonai akciókat vezették, csak egy-egy alkalmi fegyveres csoport, kisebb, a hadjáratokra alkalmas hajóval rendelkező sereg parancsnokai voltak, akiket a rúnafeliratokban leginkább „saekonunqr”, azaz „tengeri király” néven neveztek. A germán népeknél általában már néhány, vagy néhány tucat fő is jelenthetett sereget (herí, here, Heer). A területi hatalommal is rendelkező szakrális királyokat a népgyűlések, a thíngek választották, melyek az istenektől származtatott szokásjogok alapján álló, ugyancsak szakrális intézmények voltak.
A 13. században írásba foglalt dán szokásjogi gyűjteményekből levezethető, hogy valószínűleg már az ezt megelőző évszázadokban három nagyobb szokásjogi és ahhoz kapcsolódó dán törzsi térség létezett: Skåne, Sjælland és a többi sziget, valamint a Jylland-félsziget. Hålogalandi Ottar 9. századi ónorvég utazó, kereskedő Skandináviáról írt úti beszámolójában északi és déli dánokról írt: az előbbiek a szigeteken és a mai Délkelet-Norvégia, Délnyugat-Svédország földjén éltek, az utóbbiak pedig Jyllandon. De sem a szokásjogok szerinti tagolódás, sem pedig az Ottar-féle megkülönböztetés nem jelentett politikai szerveződéseket. Egyes írásos források, valamint főleg a nagyméretű építkezések, például a hatalmas Danevirke-sánc, amely dél felől oltalmazta a térséget, azonban arra utalnak, hogy Jyllandon már a 8. században a kiterjedt területi-politikai egység, központi hatalom létezett. A dán területek és törzsek további egységesülésében – aminek részletei nem ismeretesek – nagy szerepet játszott a frank fenyegetés, különösen Nagy Károly hódító politikája.
A korai dán uralkodók Más germán népekhez hasonlóan a dán királyok is az istenektől származtatták nemzetségüket; a dánok ősapjának, Humlinak a fiai, Frodi és Dan voltak a mitikus őskirályaik. A valóságban is gyakran előfordult, hogy fivérek közösen gyakorolták a királyi hatalmat, amint arról Saxo Grammaticus is megemlékezett. A Jyllandon a 9. század elején uralkodó Godfred királyról már számos más forrás is megemlékezik; többek között a dán király 808-ban a frízek elleni flottabázisként használta Hedeby kikötővárosát. Harcolt a Holstein keleti részén élő elbai szláv törzsek ellen is, akik Nagy Károllyal szövetkeztek. Dánia uralmát ki akarta terjeszteni a fríz területekre is, amelyek azonban a frank birodalom érdekszférájába tartoztak. Nagy Károly ezért ellenségként tekintett Godfred királyra, aki 810-ben 200 hajóból álló flottával támadást indított Frízföld ellen. A frankok által támogatott belső ellenfelei azonban meggyilkoltak Godfredet. Utóda unokaöccse, Hemming lett, aki 811-ben békét kötött a frankokkal és az Eider-folyónál állapították meg Dánia déli határait.
Dánia a középkorban
A legkorábbi irodalmi emlékek
A dán kultúra legkorábbi bemutatása a Widsith és a Beowulf költeményekhez, valamint későbbi skandináv szerzőkhöz, például Saxo Grammaticushoz köthető. Ezek legnagyobb része mítosz és legenda. Homéroszhoz hasonlóan egy korábbi világot próbáltak bemutatni, melynek viszonyai már akkor is rég megváltoztak. Ennek ellenére ezek a művek tartalmazhatnak néhány valós adatot.
A vikingek
A 8. és 11. század között Dánia nagy részét a később vikingekként ismert emberek lakták. Társadalmi berendezkedésük a terület korábbi lakosaiénál sokkal összetettebb volt. Észak-Európa számos települését kifosztották, a kontinens többi részével pedig élénk kereskedelmet folytattak.
A viking-korban Dánia a Jyllandra, Sjællandra és a mai Svédország déli részére kiterjedő nagyhatalom volt. A 11. században II. Knut majdnem harminc évig volt egyszerre dán és angol király.
Dánia egyesítése és a kereszténység
thumb|250px|right|A jellingi kő, melyet gyakran Dánia „anyakönyvi kivonata”-ként is emlegetnek, az ország egyesítésének állít emléket. thumb|250px|right|Skandinávia 1219-ben. A térképen Dánia, Svédország, Norvégia és a Kardtestvérek rendje látható A mai Dánia területén sokáig több kisebb királyság létezett. 980 körül Kékfogú Harald egyesítette ezeket a királyságokat. Ugyanebben az időben egy német misszionárius tett nála látogatást, aki – a legenda szerint – túlélte a tűzpróbát, így győzve meg a királyt, hogy térjen keresztény hitre. A régi skandináv mitológiát felváltó új vallás előnyös volt Harald számára. A keresztény hit felvétele a Német-római Birodalom támogatását is biztosította, emellett jó ürügyet adott arra, hogy Harald megszabaduljon ellenfeleitől, akik a régi hit szellemében éltek. Az egyház stabil közigazgatási rendszert is jelentett, melynek segítségével a király sokkal hatékonyabban kormányozhatta országát.
II. Knut 1035-ben bekövetkezett halála után Anglia kikerült a dán fennhatóság alól, Dániában pedig zűrzavaros időszak vette kezdetét. A vikingek Norvégiából többször megtámadták az országot. I. Knut unokaöccse, Svend Estridsen helyreállította a királyi hatalmat és jó kapcsolatot ápolt a brémai érsekkel, aki akkoriban egész Skandinávia érseke is volt.
A 12. század elején Dánia az önálló skandináv egyházkerület központja lett. Nem sokkal később Svédország és Norvégia is megalapította Dániától független érsekségeit. A század közepe nehéz időszak volt Dánia számára, az országban polgárháború dúlt. Végül Nagy Valdemár ragadta magához a hatalmat, megerősítette az országot és újjászervezte a közigazgatást. Absalonnal, roskilde püspökével tulajdonképpen újra felépítette Dániát. 1167-ben Absalon erődöt építtetett egy Havn nevű faluban, amit ekkortól kezdtek Koppenhágának hívni (dánul København). Valdemár és Absalon Dániát a Baltikum meghatározó országává tette, mely később kereskedelmi és területszerző háborúkat vívott a Hanza-szövetséggel, Holstein hercegeivel és a Német Lovagrenddel. Valdemár és utódai több „keresztes háborút” indítottak új területek reményében, például Észtország ellen. A legenda úgy tartja, hogy a dán zászló, a Dannebrog 1219. június 15-én, a lyndanissei csatában a mennyből hullt alá, erőt és reményt adva a vesztésre álló dán hadaknak, melyek végül megnyerték a csatát.
A középkorban erős szövetség alakult ki a korona és az egyház között. Az országban templomok ezrei épültek. A 12. században a gazdaság a nagy haszonnal járó hering-kereskedelemnek köszönhetően virágkorát élte, ám a 13. század rengeteg nehézséget hozott, a királyi hatalom átmenetileg összeomlott.
A királyok problémái
A dán királyok nehezen tartották fenn hatalmukat az ellenálló nemességgel és egyházzal szemben. Sokáig a pápa és a király között is feszült volt a viszony. A 13. század végére a királyi hatalom jelentősen meggyengült, a nemesség az uralkodót egy kiváltságlevél kiadására kényszerítette, amit ma az első dán alkotmányként tartanak számon. Az 1227-es bornhövedi csatát követően Dánia meggyengülése mind a Hanza-szövetségnek, mind Holsteinnek kedvezett. A holsteini hercegek a királytól kapott hűbérbirtokok révén az ország nagy részére kiterjesztették uralmukat, a királynak pedig pénzt adtak kiadásai fedezésére. Ennek következtében 1320-ra a király a Dánia nagy részét birtokló hercegek bábjává vált. Az 1330-as és 1340-es évekre az országot fel is osztották egymás között.
Skåne egy időre a svéd királyé lett. 1340-ben Valdemar Atterdag lett Dánia királya. Tehetséges politikus volt, a hercegeket egymás ellen fordította s így visszaállította Dánia régi egységét. Az országot ekkoriban elérő nagy pestisjárvány is a segítségére volt. 1360 utáni területszerző kísérletei a Hanza-szövetséggel való összetűzéshez vezettek. A szövetség súlyos vereséget szenvedett Gotland elvesztésével, mert Visby, egy fontos kereskedőváros is a szigeten volt. A Hanza-szövetség és Svédország Dánia elleni szövetsége kezdetben kudarcra volt ítélve, mert a dánok elfogtak egy Hanza-flottát és csak magas váltságdíj ellenében adták azt vissza. Ám a jyllandi nemesség fellázadt a balti területszerző háború költségeit fedező magas adók miatt, a király pedig 1370-ben száműzetésbe kényszerült. Ezután az Øresund erődei a Hanza-szövetség birtokába kerültek.
I. Margit és a kalmari unió
1375-ben Valdemar Atterdag lánya, I. Margit került a trónra. A dán és norvég korona egyesítésének reményében VI. Haakon norvég királyhoz adták feleségül. Mivel Haakon rokonságban állt a svéd királyi családdal, Svédország bevonását is tervezték. Eredetileg Margit fia, III. Olaf uralta volna a három királyságot, ám annak 1387-ben bekövetkezett halála miatt Margitra hárult ez a szerep. Az 1397-ben megalakult Kalmari unió keretében egyedül, de nagy szakértelemmel kormányozta Dániát, Norvégiát, Svédországot, Feröert, Izlandot, Grönlandot és a mai Finnország területét.