Az Apollo–13 az Egyesült Államok holdprogramja, az Apollo-program hetedik küldetése, egyben a harmadik leszállási kísérlet, amely azonban végül kudarcba fulladt, így a program egyetlen sikertelen küldetésévé is vált. A cél a Hold ismételt meghódítása volt, ezúttal egy új felszíni forma, a holdtengereknél idősebb felföldek meglátogatásával, azonban egy baleset alaposan megváltoztatta a küldetés menetét. A holdra szállás meghiúsult, a fő cél az űrhajósok megmentése lett.

A balesetet a kiszolgáló egység (SM) egyik oxigéntartálya elektromos rendszerének hibája okozta: egy zárlat miatt túlmelegedett a rendszer, ami végzetes nyomásnövekedéssel járt, és a tartály robbanásszerűen szabadult meg a túlnyomástól, amely egy sor további járulékos kárt okozott. Az űrhajó elvesztette oxigénkészletének jelentős részét, így nem termelődött víz és elektromos áram a berendezések működéséhez, emiatt az űrhajósok közvetlen életveszélybe kerültek. Ráadásul elveszett az űrhajó meghajtása is, miközben a hajó nem a biztonságos „szabad visszatérés pályáján” haladt. A probléma megoldását az egész holdraszállás-koncepció biztonsági tartalékának számító holdkomp készleteinek és képességeinek felhasználása jelentette.

Az Apollo–13 volt a NASA első komoly vészhelyzete, amelyben mozgósítani kellett az irányítás vészhelyzeti kapacitását. Mindez a világ közvéleményének legteljesebb nyilvánossága előtt történt.

Az expedíció legénysége Jim Lovell parancsnokból, Jack Swigert parancsnokimodul-pilótából és Fred Haise holdkomppilótából állt össze, többszöri személyzetcserét követően.

A személyzet

Tartalékszemélyzet

(2) Zárójelben a sikeres űrrepülések száma személyenként, beleértve ezt a missziót is.

Eredetileg Jack Swigert a tartaléklegénység parancsnokiegység-pilótája volt, ám az alaplegénységbe tartozó Thomas Mattinglyvel kapcsolatos egészségügyi megfontolások miatt (ld. lent) röviddel a start előtt átemelték a ténylegesen repülő legénységbe úgy, hogy helyette másik tartalékot már nem jelölt a NASA.

Támogató személyzet Vance Brand Jack Lousma A baleset időpontjában a CAPCOM; a Capsule Commandator szerepét töltötte be; hívójele: Houston Bill Pogue Joe Kerwin

Repülésigazgatók Gene Kranz (vezető) – White Team Glynn Lunney – Black Team Milt Windler – Maroon Team Gerry Griffin – Gold Team

Előzmények A leszállóhely kiválasztása Az Apollo–13-at a második H típusú küldetésnek szánta a NASA, azaz az űrhajósokat két, egyenként négyórás felszíni felderítésre küldhették, összesen 30 órányi holdfelszíni tartózkodási idővel. Miután az Apollo–12 bebizonyította, hogy a rendszer képes hajszálpontos leszállásokra, megkezdődhetett az igazi geológiai vizsgálati program, és a következő holdra szálláshoz a leszállóhely kiválasztásánál először kaptak főszerepet a tudományos szempontok. Egyetlen alapvető műveleti (repülésbiztonsági) szempont a holdi egyenlítő közelsége maradt.

Az Apollo–11 és Apollo–12 egyformán egy-egy mare – holdtenger – síkságon szállt le, és így gyakorlatilag azonos geológiai formációkról hozott mintákat. A geológiai kutatások soron következő célja valamilyen másfajta anyag beszerzése volt. A leszállóhelyet kiválasztó szakemberek a Fra Mauro formációt választották, amely a csillagászok szerint a Mare Imbriumot létrehozó becsapódáskor kilökődött kőzet alkotta nagyobb anyagcsomó. (A csillagászok a Mare Imbriumot kialakító becsapódást tartják az egyik legjelentősebb eseménynek a holdi fejlődéstörténetben.) A holdtenger kialakulásakor a becsapódó test mélyen kivájta a holdkérget, és akár tíz kilométer mélységből is hozhatott fel kőzetanyagot. Ez a mélységi kőzet szóródott szét a becsapódáskor, és ennek legnagyobb része alakította ki a Fra Mauro formációt. A leszállóhelyet kiválasztó bizottság egy fiatal krátert keresett ebben a térségben. Fiatal becsapódásnyomra azért volt szükség, mert az Imbrium-becsapódás óta eltelt nagyjából 3,85 milliárd év alatt a felszín elöregedett, erodálódott, és az esetleges régebbi kőzetek átalakultak. Egy fiatal, de nem túl nagy becsapódás felfedhette a por alól ezeket a kőzeteket. A megfelelő jelölt a Cone-kráter, egy kisebb, 360 méter átmérőjű, nagyon fiatal, úgy 25 millió éves becsapódásnyom lett. A Cone-kráter egy természetes mélyfúrás volt, nagyjából 4 milliárd éves kőzetek ígéretével. E kráter mellé kellett leszállnia az Apollo–13-nak.

A leszállóhely olyan fontos geológiai információkat ígért, hogy később, a leszállás elmaradása után a következő expedíciót is inkább ide küldték a számára már kijelölt új célpont helyett.

A legénység kiválasztása bélyegkép|balra|250px|Az eredeti legénység még Mattinglyvel Az Apollo–13 legénysége talán az egész Apollo-program legkalandosabb módon az űrbe jutott személyzete címre tarthat számot. Deke Slayton, a NASA személyzeti ügyeiért felelős vezetője (a teljes berepülőpilóta- és űrhajósállomány főnöke), még a Gemini-program kezdetekor lefektetett egy legénységjelölési sémát, egy sajátos rotációt, amelynek az volt a lényege, hogy az első repülésekre tapasztalt veteránokat jelölt, ezek mellé pedig tehetséges újoncokat, aztán ezeket körforgásszerűen jelölte az újabb repülésekre, a „tartalék jelölés – kettőt kihagysz – repülhetsz” vezérelv szerint. Ezt a rotációt az Apollo-programra is átültette Slayton, illetve az időközben helyettesévé – a NASA-n belül az űrhajós személyzetekért felelős Űrhajós Iroda vezetőjévé – kinevezett Alan Shepard. E szerint a szisztéma szerint a Gordon Cooper parancsnokból, Donn Eisele parancsnokiegység-pilótából és Edgar Mitchell holdkomppilótából felálló Apollo–10 tartalék legénység következett volna soron. bélyegkép|250px|A végleges legénység Swigerttel. Az Apollo-program egyetlen hivatalos legénységi fotója, amelyen nem szkafanderben jelennek meg az űrhajósok – egy ilyen beöltözött fotóra már nem volt idő. Slayton helyettese, Shepard az egyensúlyszervet megtámadó fülbetegsége miatt végzett csak irodai munkát, és közben mindent megtett a repülésre alkalmas státusza visszaszerzéséért, amely egy új műtéti technikával végzett beavatkozás nyomán meg is történt 1969 májusában. Shepard első dolga volt lemondani az Űrhajós Iroda vezetéséről, és beosztott űrhajósi státuszba helyeztette magát, hogy részt vehessen a holdprogramban, egyben önmagát jelölte a soron következő repülésre – az Apollo–13-ra – parancsnoknak. Slayton elfogadta ezt, elsősorban Gordon Cooper és Donn Eisele negatív publicitása okán (mindkét űrhajós életvitele eltért a NASA által az űrhajósokról kialakított médiaimázstól, a sorozatos botrányaik miatt negatív volt a megítélésük), és Shepardot jelölte meg Edgar Mitchell és az Eisele helyére beugró újonc, Stuart Allen Roosa mellett az Apollo–13 hivatalos repülő személyzetének. Azonban a NASA legfelső vezetése – egyetlenként az egész Gemini– és Apollo–program során – megvétózta Slayton döntését, és a három űrhajós felkészületlenségére hivatkozva nem hagyta jóvá a jelölést. A kényszerhelyzetet fokozta, hogy Cooper megsértődött az őt mellőzni akaró kivételezés miatt, és azonnal kilépett a NASA-ból. Az űrhivatal ezért úgy döntött, hogy az eggyel később következő Apollo–14 legénységét hozza előrébb.

Az Apollo–14 várományosai az Apollo–11 tartalékai voltak: Jim Lovell parancsnok, Fred Haise holdkomppilóta és a még az első holdra szállás előtt a NASA-tól távozó Bill Anders helyére beugró újonc parancsnoki pilóta, Ken Mattingly. Az idő tájt ez a hármas számított a NASA legképzettebb legénységének. Azonban még ez sem lehetett a végleges felállás egy betegség miatt. Charlie Duke, a tartalék holdkomppilóta, nem sokkal a start előtt kanyarófertőzést kapott az egyik rokonától, és mivel a tényleges és a tartalék legénység szoros együttműködésben dolgozott (egymást váltották a szimulátorokban, együtt tréningeztek stb.), a mindennapos érintkezés miatt bármelyik másik űrhajós is elkaphatta a fertőzést, aki nem volt immunis rá. Ez a kockázat egyedül Ken Mattinglynél merült fel. A parancsnoki egység pilótáját sorozatos vizsgálatoknak vetették alá, és bár a fertőzést nem tudták nála kimutatni, a repülőorvos mégis úgy döntött, hogy Mattinglyt le kell cserélni a tartalékra. Ez a tartalék volt Jack Swigert, aki egy héttel a repülés előtt lett a legénység hivatalos tagja. bélyegkép|balra|200px|Jim Lovell és Fred Haise Hawaiin, az új típusú geológiai kiképzésen

A geológiai kiképzés A NASA 1970. február 5-re hívta össze az első Holdtudományi Konferenciát Houstonba, a Manned Spacecraft Centerbe (ma Johnson Spaceflight Center), amelyben az Apollo-program tudományos tevékenységének javítását, a tudósok és az űrhajósok, valamint a NASA kiszolgáló személyzete közötti kapcsolatok fejlesztését tűzték napirendre. A tudósok ezen az ülésen felhívták a figyelmet, hogy ezeken a területeken komoly hiányosságok tapasztalhatók, ezért a további kutatási programot több tekintetben is hatékonyabbá lehetne tenni. Javasolták, hogy a repülésre készülő legénységek több időt kapjanak, hogy többet ismerkedhessenek az egyes feljuttatandó műszerekkel, azok működésével és a méréseik céljaival, valamint részletesebb geológiai ismerethez is juthassanak. Az Apollo–13 legénysége már ezen javaslatok szellemében folytathatta a felkészülését.

A tudományos felkészítés fejlesztése Lovellék esetében abban mutatkozott meg, hogy sokkal több időt tölthettek külső helyszíneken geológiai tréningekkel. Az Apollo–11 tartalékaiként a legénységnek a holdra szállás műveleteit nagyjából fél évvel korábban már alkalma volt teljesen begyakorolni. Ezt a rutint csak fel kellett frissíteni. Mivel ez nem vett igénybe olyan hosszú időt, több lehetőségük maradt a tudományos felkészülésre. Közben beérett a tudósközösség egy újítási javaslata is, akik azt találták ki, hogy a geológiai oktatás ne tantermekben, kőzetmetszetekkel folyjon, hanem vigyék ki az űrhajósokat terepre, és mint az egyetemi hallgatóknak, „gyakorlati oktatást” tartson számukra egy megfelelő tanár. A programba korábban beválogatott Jack Schmitt geológus-űrhajós megnyerte egykori geológiatanárát, Lee Silvert az ügynek, így Lovellék voltak az első legénység, akik a professzor szárnyai alatt ismerkedhettek a geológiával. A Lovell–Haise páros olyan hatalmas lökést kapott ettől a módszertől, hogy teljesen beleszeretvén a geológiába, az Ex Luna, Scientia (azaz Tudomány a Holdról) mottót választották küldetésük jelmondatául, amelyet a jelvényükben is megjelentettek.

Az expedíció jelképrendszere A parancsnoki modul és a holdkomp rádióhívójelét – a hagyomány szerint – Lovellék választhatták ki, ugyanúgy, ahogy a küldetés jelvényét is. A jelvény fő motívuma Apollo szekere – három remek paripa, hátukon a Nappal, a holdprogramnak nevet adó napisten jelképével –, amely a Földről a Holdra tart éppen, az Apollo XIII felirat és az „Ex Luna, Scientia” latin jelmondat mellett (nyilvánvalóan emiatt a latin áthallás miatt használták Lovellék a római számokat is az expedíció jelölésénél, hiszen a hivatalos Apollo jelölések arab számmal íródtak). Az „Ex Luna, Scientia” (Tudás a Holdról vagy Tudás a Hold által) mottó egyrészt azt jelképezte, hogy ez a repülés az első teljesen a tudománynak szentelt út, másrészt utalás arra a közegre – a Haditengerészetre –, ahonnan Lovell, Mattingly és félig-meddig Haise érkezett, mivel a szervezet jelmondata teljesen hasonló: „Ex trident, scientia” (Tudásból tengeri hatalom). Érdekesség, hogy ez volt a második olyan Apollo jelvény – az Apollo–11-é mellett –, amelyben nem szerepelt a legénység neve (némileg szerencsére, mivel a Mattingly–Swigert csere így nem okozott problémát). A jelvényt Lumen Winter festőművész tervezte egy korábbi freskója alapján, amelyet a New York-i St. Regis hotel részére festett, és amelynek a lovak voltak a fő motívumai. A festményt később Tom Hanks megvásárolta és Jim Lovellnek ajándékozta (ma egy chicagói étteremben látható, amelyet Lovell fia vezet).