A hagyományos fonetikában a kettőshangzó (idegen szóval diftongus) egyes szerzők szerint egy szótagban kiejtett két magánhangzó együttese. Ezek közül csak az egyik képezi a szótag magját, és csak ez hangsúlyozható, azaz szillabikus, a másik nem, azaz aszillabikus.Kattán-Ibarra 2003, XXI. o.A. Jászó 2007, 107–108. o.Treccani enciklopédia, dittongo szócikk (Hozzáférés: 2021. november .) Egy másik hagyományos meghatározás szerint a kettőshangzó aszillabikus része félhangzó.Bidu-Vrănceanu 1997, 169. o.Constantinescu-Dobridor 1998, diftong szócikk.
Újabb nézetben a diftongus egy sajátos, nem egyenletes hangzású magánhangzó, amelynek ejtését a képzőszervek folytonos helyzetváltoztatása jellemzi, tehát egy bizonyos magánhangzói minőség hallható az elején, és egy másik a végén. Ezzel szemben a monoftongus (szó szerint ’egyeshangzó’) esetében a képzőszervek viszonylag csekély mértékben változtatják a helyzetüket.Bolla 2006, 9. o.Bussmann 1998, 316. o.Dubois 2002, 149. o.Crystal 2008, 146. o.
A hagyományos nézetben eleinte csak fonetikai szempontból tekintették a kettőshangzót, de később fonológiai szempont is közrejátszott a kezelésében, ami főleg az újabb nézetben nyilvánul meg. Ugyanakkor véleménykülönbségek vannak az aszillabikus elem és maga a diftongus fonológiai státuszát illetően, azaz hogy ezek fonémák-e vagy sem. Ez azt is érinti, hogy mely hangcsoportokat tartanak diftongusoknak, és melyeket nem. Részletek erről az alábbi, egyes nyelvekről szóló szakaszokban találhatók.
Általában emelkedő és eső diftongusokat különböztetnek meg. A hagyományos nézetben emelkedő diftongus az, amely félhangzó kezdetű, például a spanyol nyelvben a [je] a bien ’jól’ szóban, eső pedig az [ej] a ley ’törvény’-ben.Kattán-Ibarra 2003, 6. o. Abban a nézetben, hogy a kettőshangzó egyfajta magánhangzó, az emelkedőben a vége, az esőben pedig az eleje hangsúlyos. Más terminusokkal ezek megfelelője a nyitódó, illetve a záródó diftongus. Megint más terminusokkal ezek erősödő nyomatékúak, illetve gyengülő nyomatékúak.
A diftongusok fonetikai írása nem egységes, még a nemzetközi fonetikai ábécében (rövidítve IPA) sem. A szillabikus magánhangzóra általában ennek IPA-jelét használják. Az aszillabikus rész írása történhet csak a megfelelő magánhangzó IPA-jelével vagy ennek a félkarikával (◌̯) ellátott változatával, pl. [i̯], [u̯], [y̯] (a magyar ü-nek megfelelő), [e̯], [o̯] stb. Ha az első hármat approximánsoknak (közelítőhangoknak) nevezett mássalhangzóknak tekintik, akkor a [j], [w],Zöngés labiális-veláris approximáns, mint az angol w a Washington szóban. illetve [ɥ] IPA-jeleket használják helyettük. Erről is részletek olvashatók az alábbi szakaszokban.
A magyar nyelvben
Az ómagyar kor végéig (16. század) voltak diftongusok, de mindegyikük monoftongus lett, mégpedig hosszú magánhangzó lett belőlük.Korompai 2006, 254. o.
A mai magyar sztenderd nyelvváltozatban előfordul ugyan /j/ és magánhangzó csoportja, de a /j/ mássalhangzó fonémának számít, következésképpen az ilyen együttesek nem számítanak kettőshangzóknak. Ebben a nézetben csak egy diftongus van a sztenderd magyarban, az [ɒu̯], olyan viszonylag nem régi jövevényszavakban, mint az autó vagy a trauma.Kenesei 1998, 385. o.Szokásos írásuk a példákban félkövér betűkkel.
A magyar nyelvészetben szó van nemcsak emelkedő és eső diftongusokról, hanem lebegő nyomatékúakról is, amelyekben nem változik a nyomaték. Ezek részeit a ͜ jellel kötik össze.
A mai magyar nyelvjárásokban vannak diftongusok. Már 19. századbeli feljegyzésekből kitűnik, hogy több régióban az ó, az ő és az é hosszú magánhangzók diftongusokká váltak.Laczkó 2006, 292. o. Olyan szavak is vannak, amelyek különböző nyelvjárásokban különböző felépítésűek. A. Jászó 2007 lebegőkként jelöli őket szokásosan írt magánhangzókkal, kivéve az ë-t.Középső nyelvállású illabiális (ajakréses) palatális rövid magánhangzó. Példák: jég (sztenderd) vs. jë͜ig; kéz vs. ki͜ëz; jó vs. ju͜o vs. jo͜u; föld vs. főd (előbb csak az l elhagyásával és az ö megnyúlásával), majd vs. fü͜öd vs. fö͜üd.
Az angol nyelvben
Az angol nyelvészetben nem egységes a diftongusok megítélése.
Például Rogers 2013 szerint a sztenderd brit angolban nyolc olyan eső diftongus van, amelyek fonémák, és a [j], [w] és [ə]Középen képzett, közepes nyelvállású magánhangzó, mint az a az angol Tina keresztnévben szimbólumokat használja az aszillabikus részük jelölésére:Rogers 2013, 72. o. /ej/ a say [sej] ’mond’ szóban; /əw/: tone [təwn] ’tónus’; /aj/: dine [dajn] ’vacsorázik’; /aw/: down [dawn] ’lent’; /ɔj/: coin [kɔjn] ’érme’; /ɪə/: idea [ajˈdɪə] ’ötlet’; /ɛə/: Sarah [ˈsɛə.rə]; /ʊə/: jury [ˈd͡ʒʊə.ri] ’zsűri’.
Ugyanakkor szerinte elvileg akármelyik magánhangzó aszillabikus résszé válhat, és emelkedő diftongusok is keletkeznek így (pl. [ja], [wɛ] és [ɛw]), de csak a fenti nyolcat tartja fonémáknak.Rogers 2013, 184–185. o.
Ezzel szemben Zsiga 2013 két kategóriát állapít meg, és az aszillabikus részeket a megfelelő magánhangzók IPA-szimbólumaival írja (|ɪ]Félig zárt, elöl képzett ajakkerekítés nélküli magánhangzó, mint az i az angol bit ’darab’ szóban. és [ʊ]Félig zárt, hátul képzett ajakkerekítéses magánhangzó, mint az oo az angol hook ’kampó’ szóban.):Zsiga 2013, 67–68. o. valódi diftongusok: [aɪ] (pl. a hide ’bújik, bújtat’ szóban), [aʊ] (crowd ’embertömeg’) és [ɔɪ] (void ’űr, üresség’); diftongussá váló magánhangzók, például [eɪ] vagy [oʊ].
A diftongusokat nem nevezi fonémáknak, hanem fonológiai szempontból azt jegyzi meg, hogy akkor tekinti őket valódiaknak, ha az aszillabikus részük hiánya jelentésmegkülönböztető, minimális párok keletkezését idézve elő, például:Zsiga 2013, 27. o. find [faɪnd] ’talál’ vs. fond [fɒnd] ’vkit/vmit szerető’; found [faʊnd] ’(meg)talált’ vs. fond; soy [sɔɪ] ’szójabab’ vs. saw [sɔː] ’fűrész’.
Ha viszont egy [eɪ]-t vagy [oʊ]-t tartalmazó szóból hiányzik az [ɪ], illetve az [ʊ], ezzel nem keletkezik más szó, és ezért nem tartja őket valódi diftongusoknak. Diftongussá válás jellemző példája Zsiga 2013 szerint az, ahogyan angol ajkúak a francia magánhangzókat ejtenek ki, pl. a café au lait ’tejeskávé’-t [kæfeɪ oʊ leɪ]-nek ejtik [kafe o lɛ] helyett.
A francia nyelvben
Az ófrancia nyelvben 16 kettőshangzó volt, 11 orális és 5 nazális, amelyek kiejtését sokszor adja vissza az illető szavak mai írása. Ezek a diftongusok magánhangzók lettek a középfranciában, például:Tranel 1987, 39–40. o. eux ’ők’ (hímnem) – ófrancia [ews] > mai francia [ø]; foi ’hit’ – [fɔj] > [fwa]; aube ’hajnal’ – [aw.bə] > [oːb]; pleine ’tele’ (nőnem) – [plɛ̃j.nə] > [plɛn].
Francia szerzők által írt, a mai franciára vonatkozó írásokban általában nincs szó diftongusról, csak egy szótagban egymást követő félhangzóról és magánhangzóról, vagy fordítva. Szerintük három félhangzó – [j], [w] és [ɥ] – van:Zöngés labiális-palatális approximáns. Az alábbi példákban szó belsejében, ugyanabban a szótagban magánhangzó követi őket. Ezt a kiejtési módot szinerézisnek nevezik. Példák:Grevisse – Goosse 2007, 43. o. [j]: lion [ljɔ̃] ’oroszlán’; [w]: louer [lwe] ’(ki)bérelni’; [ɥ]: buée [bɥe] ’pára’.
Ezek a félhangzók az /i/, az /u/, illetve az /y/ (magyar ü) magánhangzóknak felelnek meg. A fenti példákban a félhangzó + magánhangzó külön szótagokban, tehát hangűrrel kiejtett két magánhangzóvá válhat; ezt a kiejtésmódot dierézisnek nevezik: [li.ɔ̃], [lu.e], illetve [by.e]. A szinerézisnek és a dierézisnek területi eloszlása van, de mindkettőt elfogadja a sztenderd. Párizsban és Nyugat-Franciaországban a szinerézis a gyakoribb, északon (beleértve Belgiumot), keleten és délen pedig a dierézis. Ez utóbbi egyéni is lehet, még olyan régiókban is, ahol a szinerézis a gyakoribb.
Angolul írt munkákban mégis megtalálható az a nézet, hogy a mai franciában is vannak kettőshangzók. Tranel 1987 úgy véli, hogy nincsenek eső diftongusok, de legalább a [wa]-t, pl. az oiseau [waˈzo] ’madár’ szóban, emelkedő diftongusnak lehet tekinteni. Chițoran 2002 a románnal kapcsolatban állított nézetével összhangban három diftongust lát a franciában:Chițoran 2002, 24. o. [wa]: trois [tʁwa] ’három’; [ɥi]: truite [tʁɥit] ’pisztráng’; [wɛ̃]: groin [gʁwɛ̃] ’disznóorr’.
Francia területi nyelvváltozatokban vannak egyhangúlag diftongusoknak elfogadott hangcsoportok. Ilyen a québec-i francia, amelyben a sztenderd francia hangsúlyos magánhangzóknak eső diftongusok felelnek meg. Példák: mère ’anya’ – québec-i francia [mɛjr] vs. sztenderd francia [mɛːr]; pâle ’sápadt’ – [pɑwl] vs. [pɑːl]; curieuse ’kíváncsi’ (nőnem) – [kyˈrjœɥz] vs. [kyˈrjœːz].
A spanyol nyelvben
A spanyol nyelvészetben hagyományosan úgy tartják, hogy a kettőshangzó egyazon szótagban kiejtett két magánhangzó.DLE 2020, diptongo szócikk. A szillabikus elemeket Kattán-Ibarra 2003 erős magánhangzóknak, az aszillabikusokat pedig gyenge magánhangzóknak nevezi, de ez utóbbiakat [j]-vel és [w]-vel írja át. Egyes szerzők semiconsonantes, szó szerint ’félmássalhangzók’-nak nevezik ezeket, amikor diftongus első részei,DLE 2020, semiconsonante szócikk. és semivocales, szó szerint ’félmagánhangzók’-nak, amikor zárják a diftongust.DLE 2020, semivocal szócikk. Kattán-Ibarra 2003 szerint a spanyol diftongusok az alábbiak: emelkedő diftongusok: [ja]: enviar ’küldeni’; [je]: bien ’jól’; [jo]: serio ’komoly’; [ju]: viudo ’özvegy’; [wa]: Guatemala; [we]: bueno ’jó’; [wu]: ruido ’zaj’; eső diftongusok: [aj]: aire ’levegő’; [aw]: áureo ’aranyból való’; [ej]: ley ’törvény’; [ew]: Europa; [oj]: hoy ’ma’.
Nem tekintik kettőshangzónak a [j] + magánhangzót szó elején.
Az olasz nyelvben
Az olasz nyelvészet hagyományos nézetében is a diftongus egyazon szótagban kiejtett két magánhangzóból állónak tekintendő. A Treccani enciklopédia az egyiket szillabikus magánhangzónak nevezi, a másik pedig szerinte vagy valódi magánhangzó, de aszillabikus, vagy semiconsonante ’fél-mássalhangzó’. Az alábbi diftongusokat veszik számba:Bertinetto – Loporcaro 2005, 138–139. o. emelkedők: [j] + magánhangzó: [ja]: chiave ’kulcs’; [je]: pieno ’tele’; [jɛ]: soffietto ’fújtató’; [jo]: fiore ’virág’; [jɔ]: chiodo ’szög’; [ju]: piuma ’toll’; [w] + magánhangzó: [wa]: guado ’gázló’; [we]: quello ’az’ (mutató névmás); [wɛ]: quercia ’tölgy’; [wi]: guida ’útmutató’; [wo]: acquoso ’vizes’; [wɔ]: quota ’kvóta’; esők: magánhangzó + [j]: [aj]: baita ’kunyhó’; [ej]: potei ’tudtam, bírtam’ (passato remoto idő); [ɛj]: sei ’hat’ (számnév); [oj]: voi ’ti’; [ɔj]: poi ’aztán’; [uj]: lui ’ő’ (hímnem); magánhangzó + [w]: [aw]: auto ’autó’; [ew]: pleurite ’mellhártyagyulladás’; [ɛw]: neutro ’semleges’;
A magánhangzó + [j] szóvégi diftongus általában csak akkor valósul meg, ha a szót nem követi szünet. Ha szünet követi, akkor mássalhangzó + i-ként hangzik, pl. poi [pɔːi], lui [luːi].
A gyors beszéd alkalmi diftongusokat okoz ott, ahol a lassú beszédben hangűr van: szó belsejében: biennale [bieˈnːaːle] → [bjeˈnːaːle] ’kétévente történő’; szavak közötti határon: buoni amici [ˈbwɔːni aˈmit͡ʃi] → [ˈbwɔːnjaˈmit͡ʃi] ’jó barátok’.
Újabb nézetben a /j/ és a /w/ nem félhangzók, hanem mássalhangzók, különbözőek azoktól az aszillabikus [i], illetve [u] magánhangzóktól, amelyeket egy szótagban ejtenek ki az őket megelőző szillabikus magánhangzókkal. Következésképpen csak a fenti esőknek nevezettek lennének diftongusok, miközben az emelkedőknek nevezettek csak egyazon szótagbeli mássalhangzó + magánhangzó kombinációk.Maturi 2014, 54. és 82. o.
A román nyelvben
A román nyelvészetben is hagyományosan egy szótagban kiejtett félhangzónak és magánhangzónak tekintik a kettőshangzót, és ez szó elején, szón belül vagy szó végén is található.
Hagyományosan négy félhangzót tartanak számon ([i̯], [u̯], [e̯] és [o̯]). Amikor igény jelent meg arra, hogy fonológiai szempontból is kezeljék ezeket, egyes szerzők mind a négyet a nekik megfelelő magánhangzó-fonémák allofónjainak tekintették.Bidu-Vrănceanu 1997, 441. o., szerzők említése nélkül.
Bidu-Vrănceanu 1997 szerint a román nyelvben 23 diftongus van:Példák a DOOM 2-ből. kilenc emelkedő: