A hagyományos fonetikában a hármashangzó (idegen szóval triftongus) egyes szerzők szerint három, egyazon szótagban kiejtett magánhangzó,DLE 2020, triptongo szócikk. amelyek közül csak az egyik képezi a szótag magját, azaz szillabikus, a többiek nem, azaz aszillabikusok.

Egyes szerzők ehhez hozzáteszik, hogy az aszillabikus magánhangzók félhangzókká válnak ebben a helyzetben.Treccani, trittongo szócikk (Hozzáférés: 2021. december 1.).Da Silva – Pereira Tresmontant 1998, 14. o.

Más szerzők az aszillabikus elemeket csak félhangzóknak nevezik.Bidu-Vrănceanu 1997, 525. o.Constantinescu-Dobridor 1998, triftong szócikk.

Újabb nézetben a triftongus egyetlen olyan sajátos magánhangzó, amely változik kiejtése közben, azaz egymás után három magánhangzói minőség hallatszik a kiejtése elejétől a végéig.Dubois 2002, 496. o.Crystal 2008, 496-497. o. Ez azért van, mert a hangot képező szervek helyzete folytonosan változik. A kettőshangzóval (diftongussal) ellentétben, amelynek két képzési szakasza van, a triftongus három szakaszon megy át. Mindkettő különbözik a monoftongustól (az ún. tiszta magánhangzótól) abban, hogy ennek esetében a képzőszervek viszonylag csekély mértékben változtatják a helyzetüket.Bolla 2006, 59–60. o.

Hagyományosan kétféle hármashangzót vesznek számításba: emelkedőket, amelyekben az aszillabikus részek megelőzik a szillabikus magánhangzót, és emelkedő-esőket, amelyekben a szillabikus rész a két aszillabikus között van.

A triftongusok írása nem egységes. Egyes szerzők szokásos betűket használnak.Például Santi – Viale 2012. Mások a nemzetközi fonetikai ábécé (rövidítve IPA) jeleivel írják őket. Ezek szótagmagját a megfelelő magánhangzó szimbólumával írják. Az aszillabikus részekre közülük egyesek a megfelelő magánhangzók félkarikával (◌̯) ellátott jeleit használják (pl. [i̯], [u̯]).Például Constantinescu-Dobridor 1998 Mások az [i̯]-t és az [u̯]-t a approximánsok (közelítőhangok) IPA-jeleivel helyettesítik: a [j]-vel, illetve a [w]-vel.Zöngés labiális-veláris approximáns, mint az angol w a Washington szóban.Például Bertinetto – Loporcaro 2005.

Vannak olyan nyelvek, mint a magyar, amelyekben nincsenek triftongusok. Más nyelvek esetében egyes szerzők szerint vannak, de mások, akik fonológiai szempontból is kezelik a kérdést, úgy vélik, hogy nincsenek. A triftongusok száma nyelvek szerint különbözik, attól is függően, hogy mit tekintenek triftongusnak. Részletek erről az alábbi szakaszokban.

Az olasz nyelvben

Az olasz nyelv hagyományos fonetikájában az a nézet uralkodik, hogy a triftongus három magánhangzó együttese, melyek közül kettő félhangzóvá válik. Az olaszban hagyományosan az alábbi triftongusokat veszik számba, melyeket a forrásokban szokásos betűkkel írnak:Santi – Viale 2012, 825. o., kivéve a külön jelzett forrásból származó információkat. emelkedő-eső triftongusok: miei ’-(j)aim/-(j)eim’; scambiai ’elcseréltem’ (passato remoto idő); ioide ’nyelvcsont’;Il nuovo De Mauro, ioide szócikk. Kiejtése nemcsak triftongus lehet, hanem magánhangzó + diftongus is: [iˈojde]. guai ’bajok’; quei ’azok’ (hímnem);Il nuovo De Mauro, quei szócikk. suoi ’-(j)ai/-(j)ei’. egy emelkedő triftongus: aiuola ’virágágyás’.

Bertinetto – Loporcaro 2005 szerint, aki IPA jeleket használ, egyéb emelkedő triftongusok vannak még olyan szavakban, mint continuiamo [kontinɥjamo] ’folytatunk’ vagy acquiescenza [akːwjeʃːɛnt͡sa] ’beleegyezés’. Alkalmi triftongusok is keletkeznek a gyors beszédben, pl. quiete [kwiˈɛːte] → [ˈkwjɛːte] ’nyugalom’.Bertinetto – Loporcaro 2005, 139. o.

Újabb nézetben a /j/ és a /w/ nem félhangzók, hanem mássalhangzó-fonémák, különbözőek azoktól az aszillabikus [i], illetve [u] magánhangzóktól, amelyeket egy szótagban ejtenek ki az őket megelőző szillabikus magánhangzókkal. Következésképpen csak ezek vesznek részt diftongusokban, triftongusok pedig nincsenek, mivel a hagyományosan annak tekintettek mind /j/-vel vagy /w/-el kezdődnek, amelyek csak mássalhangzó + diftongust képeznek egy szótagban.Maturi 2014, 54. és 82. o.

A spanyol nyelvben

A spanyol nyelv fonetikájában a hármashangzót hagyományosan három magánhangzó kombinációjának tekintik. A két aszillabikust gyengéknek (débiles) vagy zártaknak (cerradas) nevezik, a szillabikust pedig erősnek (fuerte) vagy nyíltnak (abierta). Mindegyik triftongus emelkedő-eső. A forrásokban szokásos betűkkel írják: buey ’ökör’; averiguáis ’kideríttek’; huyáis ’fussatok el’; cambiéis ’változtassatok’.

A román nyelvben

A román nyelv fonetikáját a triftongusról való hagyományos nézet uralja, az, hogy ezt egy magánhangzó és két félhangzó alkotja. Négy félhangzót vesznek számba: [i̯], [u̯], [e̯] és [o̯]. Ezek az [a], az [ə],Közepes, középen képzett, ajakkerekítés nélküli magánhangzó, mint az angol a a Tina keresztnévben. az [e] és az [o] magánhangzókkal képezhetnek triftongusokat különféle helyzetekben: szó elején, végén vagy belsejében, valamint egyes szavak is egy triftongusból állnak. Ezért úgy vélik, hogy a románban viszonylag sok triftongus van.

A legtöbb triftongus emelkedő-eső:Példák a DOOM 2-ből. [e̯ai̯]: spuneai ’mondtad’ (folyamatos múlt idő); [e̯au̯]: beau ’iszom’; [i̯ai̯]: tăiai ’vágtál’ (folyamatos múlt); [i̯au̯]: iau ’veszek’; [i̯ei̯]: miei ’bárányok’; [i̯eu̯] eu ’én’; [i̯ou̯]: maiou ’trikó’; [u̯ai̯]: înșeuai ’nyergeltél’ (folyamatos múlt); [u̯au̯]: înșeuau ’(ők) nyergeltek’ (folyamatos múlt); [u̯əi̯]: rouăi ’a harmat (valamije)’ (birtokos eset); [o̯ai̯]: leoaică ’nőstény oroszlán’.

Két emelkedő hármashangzó is van: [e̯o̯a]: pleoapă ’szemhéj’; [i̯o̯a]: creioane ’ceruzák’.

Triftongusok keletkeznek egyes személyes névmások végső mássalhangzójából és segédigék diftongusból álló alakjaiból, pl. ne-ai trimis ’küldtél nekünk’, le-au spus ’mondtak nekik’, mi-ai dat ’adtál nekem’. Az egyik triftongus csak ilyen jellegű: [i̯oi̯], pl. i-oi da ’adni fogok neki’.

A fentiekkel szemben Ioana Chițoran román nyelvész, akinek munkáit a fonológiai szempont uralja, számba vesz diftongusokat ebben a nyelvben, de triftongusokat nem.Chițoran 2002.

Jegyzetek

Források

Bertinetto, Pier Marco – Loporcaro, Michele: The sound pattern of Standard Italian, as compared with the varieties spoken in Florence, Milan and Rome (A sztenderd olasz hangrendszer összehasonlításban a Firenzében, Milánóban és Rómában beszélt változatokkal). In Journal of the International Phonetic Association, 35. évfolyam, 2. sz. (2005. december), 131–151. o. (Hozzáférés: 2021. december 1.) Bidu-Vrănceanu, Angela et al.: Dicționar general de științe. Științe ale limbii (Tudományok általános szótára. Nyelvtudományok). Bukarest, Editura științifică, 1997. (Hozzáférés: 2021. december 1.) Bolla Kálmán. Magyar fonetikai kislexikon. 2006. www.bollakalman.hu (Hozzáférés: 2023. május 18.) Chițoran, Ioana: The Phonology of Romanian: A Constraint-based Approach (A román nyelv fonológiája: korlátozás-alapú megközelítés). Berlin – New York: Mouton de Gruyter. 2002. (Hozzáférés: december 1.) Constantinescu-Dobridor, Gheorghe: Dicționar de termeni lingvistici (Nyelvészeti terminusok szótára). Bukarest, Teora, 1998; az interneten: Dexonline (DTL) (Hozzáférés: 2021. december 1.) Crystal, David: A Dictionary of Linguistics and Phonetics (Nyelvészeti és hangtani szótár). 6. kiadás. Blackwell Publishing, 2008. (Hozzáférés: 2021. december 1.) Da Silva, Monique – Pereira-Tresmontant, Carmen: La grammaire espagnole (Spanyol grammatika). Párizs: Hatier, 1998. De Mauro, Tullio: Il dizionario della lingua italiana per il terzo millennio (A harmadik évezredi olasz nyelv szótára). Torino: Paravia, 2000. ; az interneten: Il nuovo De Mauro (A új De Mauro). Internazionale (Hozzáférés: 2023. május 18.) Dicționar ortografic, ortoepic și morfologic al limbii române (A román nyelv helyesírási, helyes kiejtési és alaktani szótára). 2. kiadás. Bukarest: Univers Enciclopedic, 2005; az interneten: Dexonline (DOOM 2) (Hozzáférés: 2021. december 1.) Dubois, Jean et al. Dictionnaire de linguistique (Nyelvészeti szótár). Párizs: Larousse-Bordas/VUEF. 2002 (Hozzáférés: 2023. május 18.) Grevisse, Maurice – Goosse, André. Le bon usage. Grammaire française (A jó nyelvhasználat. Francia grammatika). 14. kiadás. Bruxelles: De Boeck Université. 2007. (Hozzáférés: 2023. május 18.) Maturi, Pietro: I suoni delle lingue, i suoni dell'italiano. Nuova introduzione alla fonetica (A nyelvek hangjai, az olasz nyelv hangjai. Új bevezetés a fonetikába). Bologna: Il Mulino, 3. kiadás, 2014. Real Academia Española: Diccionario de la lengua española (A spanyol nyelv szótára) (DLE). 2020-as frissítés (Hozzáférés: 2021. december 1.) Santi, Flavio – Viale, Matteo: La grammatica italiana (Olasz grammatika). Istituto della Enciclopedia Italiana fondata da Giovanni Treccani, epub kiadás, 2012.

Kapcsolódó szócikkek

Félhangzó Kettőshangzó Magánhangzó Szótag

Kategória:Fonetika Kategória:Fonológia