II. Miklós vagy II. Nyikolaj (), teljes nevén Nyikolaj Alekszandrovics Romanov (; Szentpétervár, 1868. május 8. – Jekatyerinburg, 1918. július 17.), a Holstein–Gottorp–Romanov-házból származó orosz nagyherceg, aki 1894 és 1917 között az Orosz Birodalom utolsó cárja, hivatalos uralkodói címe szerint egész Oroszország császára (Императоръ Всероссійскій - Imperator Vszerosszijszkij), valamint lengyel király és finn nagyherceg. A februári forradalom hatására 1917-ben lemondott a trónról, és ezzel Oroszországban megszűnt a monarchia. 1918-ban a bolsevikok kivégezték családjával együtt Jekatyerinburgban. 2000. augusztus 14-én az orosz ortodox egyház szentté avatta őt és családját.

Családja és fiatalkora

II. Miklós édesapja III. Sándor, édesanyja Marija Fjodorovna cárné (eredetileg Dagmar dán királyi hercegnő) volt. Édesanyja révén szoros rokonságban állt az angol királyi családdal (Marija Fjodorovna nővére, Alexandra angol királyné lett, fia, V. György így Miklós unokatestvére volt, innen az óriási hasonlóság kettejük között).

„Isten fiúval ajándékozott meg minket, akinek a Nyikolaj nevet adtuk a keresztségben. Az örömünk leírhatatlan.”Charlotte Zeepvat: Ablak egy elveszett világra - A Romanov-család fotóalbuma; Magyar Könyvklub Rt., Budapest, 2006; 247. oldal – emlékezett III. Sándor fia születésére. Amikor Miklós világra jött, édesapja még csak trónörökös volt, így nagybátyjainak nem kellett felesküdniük rá, mivel ez az eskütétel csak a cárevicsek kiváltsága volt.

Miklós félénk, visszahúzódó ember volt, aki utálta a nyilvánosságot. Cárevicsként kötelességtudóan részt vett a minisztertanács ülésein és elnökölt az éhínség megszüntetésére létrehozott bizottságban, de legszívesebben a szabadban barkácsolt. 1890 és 1891 között európai és kelet-ázsiai körútja során egy elmebeteg japán rendőr merényletet kísérelt meg ellene; emiatt erős ellenszenv ébredt benne a japánok iránt.

A nagyherceg egyik tanítómestere Pobedonoszcev, a Szent Szinódus egyik főügyésze volt. A nevelő (ahogy Miklós is) azon a véleményen volt, hogy az egyeduralom Isten elrendelése, és csak ezzel lehet működőképes egy akkora birodalom, mint Oroszország. Miklós katonai képzése 1884-ben kezdődött meg, amikor a cári testőrséghez küldték. Később a Preobrazsenszkij gárda, valamint a huszártestőrség tagja lett.

Miklósnak a szülei Ilona orléans-i hercegnőt akarták feleségként, ámde Miklós nem őt, hanem Alix hesseni hercegnőt szerette. Bár Miklós szülei ellenezték a házasságot, III. Sándor fia boldogságára való tekintettel beleegyezett a frigybe.

Uralkodása bélyegkép|balra|300px|Miklós és Alekszandra Fjodorovna koronázása a Kremlben, 1896-ban Miklós 1896. május 26-ai koronázását szörnyű tragédia árnyékolta be. A Moszkva melletti Hodinka-mezőn az ajándékokra váró sok ezer ember halálra taposta egymást.

A cár mindennap lelkiismeretesen kihallgatta a minisztereit, és nemegyszer saját kezűleg írta meg a leveleit. Legtöbb minisztere udvariasnak, ámde nagyon határozatlannak tartotta őt.

Az uralkodó a szláv kultúra híve volt, elítélte a nyugatiasodást. Szentpétervár helyett sokkal jobban szerette Moszkvát, mert szerinte a főváros a bürokraták és az árulásra hajlamosak fészke volt.

A cár 1897-ben elrendelte az első népszámlálást Oroszországban, 1898-ban kiadta a „Békehatározatot”, amely egy nemzetközi megegyezés révén megvalósuló fegyverleszerelési indítvány volt. A közvélemény hangos tetszésnyilvánítással fogadta az ötletet, de az 1899-es, illetve 1907-es hágai békekonferencián az országok vezetőinek nem sikerült megállapodásra jutniuk.

Miklós pénzügyminisztere, Szergej Juljevics Witte az ipar fejlődését sürgette. Nagy erőfeszítéseket tett a rubel árfolyamának megerősítésére és a külföldi befektetők becsalogatására az országba. Támogatta a transzszibériai vasútvonal továbbépítését is.

A századforduló környékén az orosz gazdaság válsága miatt tömeges munkanélküliség volt jellemző. A nyomorgások hatására alakult meg 1898-ban az „Oroszországi Szociáldemokrata Munkáspárt”, az OSZDMP, 1901-ben pedig a parasztforradalom hívői fogtak össze. Az OSZDMP 1903-ban két részre szakadt: a bolsevikokra és a mensevikekre.

1895-ben Miklós kinyilvánította azt a szándékát, hogy nem akarja megosztani egyeduralmát, válaszul arra, hogy a „Felszabadulás Szövetsége” nevű mozgalom egy politikai hatalommal felruházandó szervezet, a „duma” (parlament) megalakítására tett javaslatot.

Orosz–japán háború

Miklós megpróbált jó kapcsolatot teremteni unokafivérével, II. Vilmos német császárral, aki távol-keleti terjeszkedésre biztatta a cárt. Az 1890-es években az orosz seregek fokozatosan behatoltak Mandzsúriába és a Liaotung-félszigetre, már Korea elfoglalását is fontolgatták. Ezek a terjeszkedések nem tetszettek Japánnak, a két ország viszonya mind ellenségesebbé vált.

Japán felajánlotta, hogy Mandzsúriát osszák meg, de ezt az ajánlatot Miklós elutasította, így elkerülhetetlenné vált a háború. 1904. február 8-án és 9-én a japánok meglepetésszerűen megtámadták a csendes-óceáni orosz hadiflottát, súlyos veszteséget okozva az oroszoknak.

1904 októberében a cár utasította a Balti-tengeren állomásozó flottát, hogy vonuljon a Csendes-óceánra. A hajók hét hónappal később, 1905. május 27-én érkeztek meg a Japánt és Koreát elválasztó Csuzimai-szoroshoz. Az orosz flotta a rövid csatában teljesen megsemmisült. A vereség hatására az orosz kormány kénytelen volt tárgyalni a japánokkal. A szeptember 5-én aláírt megállapodás szerint Oroszországnak ki kellett vonnia seregeit Mandzsúriából, Port Arthurból és Szahalin déli részéből, továbbá szabad kezet kellett adnia a japánoknak Koreában.

Az 1905-ös forradalom

A háború csak tovább rontott Oroszország amúgy is gyenge gazdasági helyzetén. Általánossá vált a munkanélküliség, az éhínség, a szegényes lakásviszonyok. A munkásmozgalmak visszaszorítása céljából szakszervezeteket hoztak létre. Szentpéterváron egy ilyen szakszervezet vezetésével egy pópát, Gapon atyát bízták meg. 1905. január 9-én a munkások a Téli Palota elé vonultak, hogy békésen kérjék a cárt a munkások nyomorának enyhítésére. A rendőrség és a katonaság azonban a tömegbe lőtt, fegyvertelen emberek százait ölve meg. Bár a cár nem tartózkodott akkor a fővárosban, így nem lehetett felelőssé tenni a történtekért, a legtöbben mégis neki tulajdonítják a „szentpétervári véres vasárnap” eseményeit.

Az idő előrehaladtával egyre szaporodtak a lázadások, a tüntetések és a sztrájkok. A Patyomkin páncéloshajó legénységének lázadása meggyőzte a hatóságokat arról, hogy a zavargások leveréséhez katonai erőre van szükség. A Pavel Miljukov elnökletével megalakult „Szövetségek Szövetsége”, a szakmai szervezetek képviselőinek gyűlése egyre hangosabban követelte a parlamentet. Miklós 1905. augusztus 6-án felajánlotta, hogy felállít egy „tisztán tanácskozó dumát”, de a szövetség ezt elutasította alkalmatlanságra hivatkozva.

Októberben az ipart és a vasúti közlekedést is általános sztrájk bénította meg. Szentpéterváron a munkások tüntetésének vezetésére szovjet (tanács) alakult. Witte megmondta Miklósnak, hogy vagy alkotmányos engedményeket vezet be, vagy katonai diktatúrát. A cár unokafivére, Nyikolaj nagyherceg tanácsára az előbbit választotta.

Miklós szabad kezet adott Wittének a miniszterek választására, majd kiadta az októberi kiáltványt, amelyben egy választott törvényhozó duma összehívását ígérte. A parlament kilátásba helyezése véget vetett a zavargásoknak.

A dumák thumb|left|210px|Miklós és Alekszandra hagyományos orosz ruhában 1903-ban, a híres Kosztümös Bál alkalmával Az 1906. április 23-án elfogadott alaptörvények értelmében a cár joga volt a hadüzenet küldése, a békekötés és a duma feloszlatása. Ezenkívül ő nevezhette ki a minisztereket, akik csak neki tartoztak felelősséggel. A duma hatalma csökkent azáltal, hogy létrehozták az Államtanácsot, egy vétójoggal rendelkező felsőházat, melynek tagjait többségükben szintúgy a cár választotta. És a legfontosabb jog, az alaptörvények megváltoztatásának joga is az uralkodót illette meg.

1906 áprilisában Miklós menesztette tisztségéből Wittét, és helyére az idős Ivan Goremikint állította. Goremikin erősen monarchista ember volt, aki ellenállt az I. duma követelésének, amelyben szép számmal voltak az alkotmányos monarchia hívei.

Az I. dumát két hónappal a megalakulása után, 1906 júliusában már fel is oszlatták. A II. duma sem bizonyult hosszabb életűnek: ez 1907 júniusában oszlott fel. A II. duma feloszlása után megváltoztatták a választási törvényeket: a parasztok és a munkások szavazatainak súlya csökkent, helyette a földbirtokosoké nőtt meg. A III. dumában így a konzervatívok jutottak nagy szerephez, és ez a parlament már az egész ciklust (1907–1912) kitölthette. Az 1912-ben megválasztott IV. duma összetétele hasonló volt.

Reformok

1906 júliusában új miniszterelnök került a kormány élére, Pjotr Arkagyjevics Sztolipin, korábbi belügyminiszter személyében. Sztolipin az 1905-ös forradalmak alatt tanúsított kemény fellépéséről volt híres, olyannyira, hogy a hóhér kötelét „Sztolipin-nyakkendőnek” nevezték.

Sztolipin úgy gondolta, a monarchia fennmaradásának záloga a társadalmi és gazdasági fejlődés. Wittével ellentétben ő nem az ipar, hanem az élelmiszer-ellátás fejlődését tartotta fontosnak. A magas adók szerinte akadályozták a mezőgazdaság modernizálását, így eltörölte a megváltási díjat, amit a parasztoknak kellett fizetniük, ha magángazdaságként akarták művelni a földjüket. Sztolipin úgy képzelte, hogy az ily módon jómódba jutott parasztságnak érdeke lesz a rendszert támogatni.

Maga a cár és a nemesség nem értett egyet Sztolipin nyugatosító elképzeléseivel, így a miniszterelnök 1911-re teljesen elszigetelődött. Sztolipint 1911-ben, egy színházi előadás során, a cár jelenlétében meggyilkolták. A merényletet a legmagasabb körökből rendelhették meg, ugyanis a gyilkos, a magát egy kétnapos eszer párttagsági könyvvel igazoló Bogrov (amúgy egy gazdag kijevi zsidó fia, és addig inkább mint aranyifjú, sem mint forradalmár volt híres) a színházi belépőjét Kuljabkijtól, a helyi Ohrana parancsnokától kapta. Ezt a tényt bizonyíthatja az is, hogy Sztolipin halála után a miniszterelnök hatalmát jelentősen korlátozták.

1913-ban a cár elnökölt a Romanov-ház 300 éves jubileumi ünnepségein. A tömegek lelkesedése és fogadtatása megerősítette Miklóst abban a hitében, hogy a monarchia még mindig nagy népszerűségnek örvend a legtöbb orosznál.

Raszputyin hatalma thumb|right|180px|Orosz bélyeg a cárról és a családjáról 1998-ból 1905 októberében a cárnak és a cárnének bemutattak egy sztarecet (szent embert): Grigorij Raszputyint. Azt állították, hogy meg tudja gyógyítani Alekszejt, a vérzékenységben szenvedő trónörököst. Miklós és a felesége benne látta megtestesülni az orosz paraszti erényeket: a feltétlen istenhitet, és a cár iránti hűséget. Raszputyint az oroszok nem szerették, mert egy közönséges, hatalomvágyó csalónak tartották. Raszputyin elsősorban a cárné fölött rendelkezett jelentős hatalommal, egyetlen szavára akár egyházi személyeket is elbocsátottak a hivatalukból. A történészek ugyan szeretik eltúlozni Raszputyin politikai befolyását a cári párra, azonban hatalma Miklós és a cárné fölött széles körben ismertté vált, és aláásta az uralkodó hitelét.

Az első világháború

A Japán elleni háború és az angolokkal kötött 1907-es egyezmény eredményeként Oroszország nem terjeszkedhetett tovább Közép-Ázsia felé. Az egyetlen esélyt a nagyhatalmi pozícióra a Balkán jelentette. Amikor 1914. június 28-án, Szarajevóban meggyilkolták Habsburg–Lotaringiai Ferenc Ferdinánd osztrák–magyar trónörököst és a feleségét, Miklós úgy vélte, elveszti a népe bizalmát, ha nem veti meg a lábát a Balkánon, így Szerbia mellé állt. Nem törődött azok véleményével (Raszputyint is beleértve), akik azt jósolták, hogy a háború véget vethet a Romanov-dinasztia uralmának. A Szerbia megsegítése miatt elrendelt mozgósításra válaszként 1914. augusztus 1-jén Németország hadat üzent Oroszországnak.