A cimbalom két verővel ütve megszólaltatott húros hangszer, a citerafélék családjába tartozik. Vízszintes helyzetű, trapéz formájú, dobozszerű hangszerteste van, melyen teljes szélességben diatonikus vagy kromatikus hangolású húrok sorakoznak.
Régi, népi változata a kiscimbalom, ez magyar nyelvterületen már ritkaság, de az alpesi országokban, Kelet-Európában, a Balkánon ma is használatos. Továbbfejlesztett változata a nagyobb, hangtompító pedállal ellátott, lábakon álló pedálcimbalom, melyet Schunda Vencel József budapesti hangszergyáros alkotott meg a 19. század vége felé, majd a 20. században idősebb és ifjabb Bohák Lajos fejlesztett tovább.
A hangszer neve bélyegkép|150px|Antik görög kümbalon
A kümbalon (κύμβαλονGreek-English Lexicon – κύμβαλον a κύμβηGreek-English Lexicon – κύμβη ’fazék, tál’ + βάλλεινGreek-English Lexicon – βάλλω ’dob, üt’ szavakból) ókori idiofon hangszer. Kétféle típusa ismert, az egyik párosával egymáshoz ütött tányér- vagy harangszerű eszköz, a másik kétágú villás nyélre szerelt tányérokból áll (többes számban kümbala).
Az Ószövetségben ilyen jellegű hangszerek a meciltajim (מְצִלְתַּיִם) és a celcelim (צֶלְצְלִם). A Vulgata e hangszerneveket a görög kümbalon latinosításával egyformán a cymbalum szóval fordítja. A középkortól kezdve a harangjátékot nevezik így, majd a szó több hangszernév ihletője is lett, mint például a francia cymbales (cintányér), az olasz cembalo (csembaló) vagy a magyar cimbalom. (Kümbala, Cymbala).
Felépítése A cimbalom egyenlő szárú trapéz körvonalú citeraféle hangszer. Húrjai a hangszer teljes szélességében, a trapéz szárai mentén elhelyezett tőkék között futnak sajátos, csak erre a hangszertípusra jellemző elrendezésben. Régebbi, kisebb, lábak nélküli változatát ma kiscimbalomnak nevezzük, megkülönböztetésül a modernizált, lábakon álló pedálcimbalomtól.
Kiscimbalom bélyegkép|balra|250px|Kiscimbalom
A kiscimbalom a magyar nyelvterületről napjainkra már szinte teljesen eltűnt, Magyarországtól nyugatra népi hangszerként még előfordul Tirolban és Svájcban, használják még délszlávok, románok, szlovákok, fehéroroszok, ukránok.
A magyarországi kiscimbalmokat legtöbbször házilag, ritkábban erre szakosodott műhelyekben, változatos méretek alapján készítették. A legkisebb cimbalmok hangszertestének párhuzamos oldalai közül a hosszabbik 80 cm, a rövidebb 60 cm, a szárak 40 cm körüliek, a hangdoboz magassága 8–9 cm. A hangszernek nem csak a teteje, de a háta és oldalai is fenyőből készültek, a kétoldalt elhelyezett tőkék, melyeken a húrtartó és a hangolószegek vannak, gyakran a keményebb jávorfából. Belső fém merevítést nemigen alkalmaztak, emiatt a hangszertest a sok húr feszítőerejétől az idők során gyakran deformálódott, teteje behorpadt. Hangkészlete a 19. század elején jobbára diatonikus volt, hangterjedelme két oktáv körüli, például g–g''.
A kiscimbalmot zenéléshez asztalra vagy felállított üres hordóra tették, ha ilyen nem volt, a játékos az ölébe helyezte.
A hangszert a 19. század során gyakran kritizálták a műveltebb zenészek. A kiscimbalom komoly hiányossága, hogy az erősen megütött húrok gyakran a szükségesnél tovább zengenek, a kézzel való tompítás pedig a játék folytonosságát nehezíti.
Pedálcimbalom A nagyméretű pedálcimbalom az 1870-es években született meg a budapesti Schunda Vencel József hangszergyárában. Méretei megnövekedtek: a hangdoboz párhuzamos oldalai 140, illetve 95 cm hosszúak, szárai 74 cm-esek, magassága 15 cm. Hangsora C-től e'''-ig terjed, a legalsó néhány hang kivételével temperált, kromatikus lett. A hangszer lábakat is kapott, majd 1874-ben hangtompító pedállal is felszerelték, amivel a régi cimbalmok egyik legkellemetlenebb hiányosságát sikerült kiküszöbölni. Az új hangszerváltozat a kiscimbalmot néhány évtized alatt a perifériára szorította.
bélyegkép|250px|Bohák-cimbalom és verők
A cimbalmot a 20. század során többek között idősebb és ifjabb Bohák Lajos fejlesztette tovább. A Schunda- és a Bohák-cimbalmok között a fő különbség, hogy az előbbinél a hangszertetőn találhatóak a hangnyílások, és legalsó három húrja általában E, D, C, míg az utóbbin kétoldalt van a hangnyílás, és basszushúrjai végig kromatikusak: E, Esz, D, Desz, C. A Bohák-rendszerű cimbalmok mérete és hangereje nagyobb a Schunda-féléknél.
A modern cimbalom húrjainak feszültsége összesen 100 000 N (10 tonnasúly) körüli, a hidakra gyakorolt nyomóerejük pedig nagyjából 10 000 N (1 tonnasúly). Hogy a hangszer teste e hatalmas erőknek ellenálljon, a rétegelt anyagból készült tőkék, a különlegesen erős keret és a hangszertest belsejében a húrok irányában fekvő két vasgerenda elengedhetetlenek. A 3–9 mm vastagságú fenyő rezonánstetőt a rostokra merőlegesen futó, majd az ezekre újra merőlegesen ragasztott gerendák erősítik. A tető és a 4 cm körüli vastagságú fenéklemez közé 17–23 db, a hegedű lélekfájához hasonló fenyőfa rudacska ékelődik.
A pedálcimbalom hangereje a zongoráéval vetekszik. A dinamikai árnyalás lehetőségei talán még jobbak is, mint a zongorán, hiszen itt a zenész és hangszere közötti kapcsolat közvetlenebb. A zongorától eltérően a zenész a hang színezetét is befolyásolhatja a verő fajtájának megválasztásával.
Húrozása A cimbalom acélhúrokkal van felszerelve. A mai cimbalmokon egy-egy hanghoz a basszusban maximum három, feljebb négy azonosan hangolt húr tartozik, ezeket a húrcsoportokat húrkórus-nak nevezik. A húrok fisz-ig sodrottak, ezek hármasával, vagy legalul kettesével, egyesével vannak felrakva. Felfelé g-től már sima acélhúrok vannak, ezek négyes kórusokat alkotnak. A húrok a hangszer bal oldali tőkéjébe vert húrtartó vagy akasztószögektől a jobb oldali tőkéhez csatlakozó hangolószögekig futnak.
bélyegkép|250px|Egy kiscimbalom húrkórusai, átvezetésük a hídon, a híd furatain, jobbra lent a hangoló szögek
A húrok furatokkal ellátott hidak által, vagy húrkórusonként egy-egy sakkfigurára hasonlító baba révén adják át rezgésüket a hangszertetőnek. Ezek a hidak, babák húrlábként funkcionálnak, de nem csak akusztikai szerepet látnak el. Azáltal, hogy a húrok nagyon tompa szögben megtörnek rajtuk, a hidak megfelelő elrendezésével – úgy, hogy az egyik híd fölött futó húr a másik nyílásán halad át és fordítva – elérhető, hogy az egymás utáni húrkórusok egymáshoz képest eltérő síkban legyenek. Így a húrok a hidak közelében, a megütés helyén kiemelkednek környezetükből, csökkentve annak kockázatát, hogy megütésükkor véletlenül egy szomszédos, nem kívánt hang is megszólal.
A hidak alkalmazása lehetővé teszi a húrkórusok hosszának megosztását is, tehát hogy egy húrkórus két különböző hangot adhasson ki attól függően, hogy a megosztás helyétől balra, vagy jobbra ütik meg. A cimbalmon a fisztől felfelé minden második húrkórusnál 2:3 arányú megosztást alkalmaznak; az adott húrkóruson ennek megfelelően az így létrejövő hangok egymással kvint hangközt alkotnak: g'–c', a'–d', h'–e' és így tovább. A legmagasabb hangoknál a húrkórusokat háromfelé osztják. Ezekkel az eszközökkel elérhető, hogy a cimbalom tetőlapjának nem túl nagy felületére viszonylag sok hang férjen.
Mind a kiscimbalomnak, mind a pedálcimbalomnak kétféle hangolása, húrelrendezése lehet: az általánosan elterjedt „magyar” és az egyre ritkább „zsidó” hangolás. A „zsidó hangolás” elnevezés a zenészek szerint onnan ered, hogy az ilyen hangszeren az f alatti hangoknál a jobb és bal oldalon megszólaltatott hangok fel vannak cserélve, ahogy a héber írás is a latinhoz képest fordított irányban halad. Az ilyen hangolás főleg a Dunántúl nyugati részén volt elterjedt.
Megszólaltatása A cimbalom megszólaltatására két darab dió- vagy akácfából készült verőt használnak. A verő hosszúsága 34 cm, vastagsága változó, a legvékonyabb részén 5 mm körüli. Fogantyúrészének hossza 8 cm, a legegyszerűbb esetben laposra van faragva, háromujjas fogáshoz a felső részén a mutatóujj számára kis mélyedés található. A „puha” verő kissé felfelé ívelt formájú, 5–8 cm hosszú fejrésze vattapólyával van betekerve. A „kemény” verő feje csupasz, vagy ütőfelületén filc- vagy bőrcsík van.
A hangszín variálása céljából a zenészek megfordíthatják a verőt, annak kemény fogantyúrészével ütve a húrokat. Nagy ritkán pizzicatót is alkalmaznak: nem verővel ütik a húrokat, hanem a hüvelyk- és mutatóujj (vagy középső ujj) körmével csipkedik egy-egy húrkórus szélső húrjait.
A kortárs zeneszerzők cimbalomra írt műveikben néha egyéb verőféleségeket is előírnak, sőt a preparált zongora mintájára a preparált cimbalom sem ismeretlen fogalom.Például Nagy Ákos zeneszerző In memoriam Vékony Ildikó című művében a hegedű szordínójára hasonlító preparátumokat (eredetileg a preparált zongora mintájára csipeszeket) ír elő, amit Nagy Ákos cimbalomkészítővel közösen alkotott meg, a cimbalom f és aisz húrjaira. Mint műismertetőjében írjaː „Szerettem volna olyan harangszerű hangokat darabomban hallani, amely a lélekharang funkcióját látja el. A lélekharangét, amely a templomokban egy lélek e világból való távozásának hírüladását szolgálja.” Ezenfelül puha, filcfejű nagydobverőt is előír.
A verő hagyományos „háromujjas” tartásakor a zenész a fogantyút behajlított mutató- és középső ujja közé szorítja, hüvelykujjal pedig felülről megtámasztja. A fogantyú vége a tenyérbe simul. Rácz Aladár cimbalomművész a verő tartásának új módját vezette be: a háromujjas, laza tartás helyett marokra fogta. Az ilyen játéktechnikához készült verő nyele négyzetes hasáb alakú, a kényelem érdekében puha bőrrel van bevonva. A cigányzenészek ilyen verőt nem használnak.
Zenei használata A cimbalmot elsősorban cigányzenekarokban használják. Szólóhangszerként is megállja a helyét, de szerepe főleg a dallamkíséret, a hangzás töltése, díszítése, akkordok megszólaltatása. Legfontosabb, legsajátabb kifejezőeszközei az akkordfelbontások, arpeggiók, futamok, tremolók.
A cigány muzsikusok a cimbalmozást hagyományosan egymástól ellesve, öröklött mesterségként sajátítják el, de már a 19. század óta több-kevesebb szerepet kapott a zeneiskolai tanulás is. Szinte minden cigányzenész cimbalmos tud kottát olvasni, a cigányzenekarok által általában előadott dúr-moll dallamokat pedig hallás után azonnal, kotta nélkül is képesek harmonizálni, lekísérni.
A falusi parasztbandák amatőr vagy félhivatásos cimbalmosai ezzel szemben a hangszert szinte kizárólag dallamjátékra használták, használják. A harmóniai kíséret legfeljebb a domináns–tonika váltás jelzéséig terjed. Kocsmákban, borkimérésekben, lakodalmakban a cimbalmos régebben szívességből, vagy csekély juttatásért egymaga szolgáltatta a zenét. A 19–20. század fordulóján a cimbalom „nemzeti” hangszerként műkedvelő polgári körökben is népszerű volt; klasszikus és romantikus szerzők viszonylag egyszerűen játszható műveiből, népszerű operákból, operettekből, népies dalokból, divatos tánczenéből készült átiratokat adtak elő rajta.
Története bélyegkép|230px|A Hackbrett Sebastian Virdung 1511-ben kiadott Musica getutscht című könyvéből
Több szerző a cimbalmot egy perzsa húros hangszer leszármazottjának tekinti. szerint pl. Curt Sachs: The history of Musical Instruments, 1940. 25. o. Habár még mindig találhatóak olyan vélekedések, miszerint a perzsa szantúr nevű hangszer az ókori asszír időszakból eredeztethető, az ókori asszír ábrázolásokban nincs nyoma ilyen hangszertípusnak, és egy szöghárfa-típust vélnek a szantúr korai ábrázolásának. Ez a II. Assur-nászir-apli asszír király (Kr. e. 883 – Kr. e. 859) kalhui (nimrudi) palotájában látható domborművön ábrázolt szöghárfa-típus azonban a vertikális tartásmód miatt nem tekinthető a cimbalommal analóg hangszertípusnak.