Resicabánya, az 1900-as évekig Resica (, hagyományos helyi ejtés szerint Recița, vagy Reschitza, , ) municípium Romániában, a Bánátban. Krassó-Szörény megye székhelye.
Fekvése Temesvártól 106 km-re délkeletre, a Berzava mentén tizenöt kilométer hosszan és annak mellékvölgyeiben fekszik. A felszínrajzi viszonyok, nyugatról a Dognácskai-hegységhez, délkeleten a Szemenik-hegységhez tartozó hegyek több részre osztják. A város körbeveszi a Kereszthegyet (Kreuzberg, Dealul Crucii), amelynek északi oldali sziklafala egy korábbi kőfejtő maradványa.
Nevének eredete Neve a 'folyócska' jelentésű délszláv rečica szóból ered. Először egy 1554-ben felvett defter említi, (modern török átírásban) Rıčiča alakban. Ezután 1569-ben Recsica, 1673-ban Reszinitza, 1690-ben Resicza, 1779-ben Oláh Resicza, 1799-ben Olah Repsicza, 1828-ban Valach Resitza. A külön közigazgatású falu ezután a Románresica, majd 1909-től egy-két évig a Resicafalu nevet is viselte. A mellette létrejött ipartelep először 1771-ben Retsiza, 1799-ben Német Repsicza és 1828-ban German Resitza. A Resicabánya nevet még Románresicával való egyesítése előtt vette fel.
Története 240px|thumb|right|Resicabánya a 20. század elején 210px|bélyegkép|jobbra|A németresicai Istenanya Elszenderülése ortodox templom, kéményekkel 240px|bélyegkép|jobbra|A Berzava, jobboldalt a Koch-villával bélyegkép|240px|jobbra|A Hegyi Bánát Múzeuma bélyegkép|210px|jobbra|A zsinagóga bélyegkép|240px|jobbra|A Muncitoresc ('Munkás') városrész az egykori Németresicán bélyegkép|240px|jobbra|A Morásza negyed bélyegkép|240px|jobbra|Govondár, a város északi része
bélyegkép|jobbra|200px|A drótkötélpálya Valószínűleg határában állott az először 1370-ben említett Borzafő vára, amely a 15. században kiváltságolt román kerület székhelye, 1429–35-ben a Német Lovagrend birtoka volt. Morásza negyed fölött, az egykori Ogășele határrészben 14–16. századi templom és torony alapfalait ásták ki.
A Török hódoltság után, 1717-ben a mai városközpont helyén fekvő későbbi Románresica (Kameral-Reschitz) 62 házból állt. A kormányzat 1718 és 1723 között elkezdte a rézbányászat és -kohászat fejlesztését, ekkoriban a tiroli Schwaz és Kitzbühel környékéről, Szomolnokról, Selmecbányáról, Besztercebányáról és Möllersdorfból érkezett bányászok, kohászok és mesteremberek dolgoztak itt. Az 1738-as török háborúban elpusztult.
1757-ben húsz románresicai családot telepítettek a mai gyár területére, akik a bogsáni üzemnek égettek faszenet. Itt, Románresica fölött a kamara 1769–71-ben megalapította Resicabányát (Németresicát). Első lakói Salzkammergutból, a stájerországi Aussee vidékéről és Bogsánból érkeztek, ők kezdték meg az üzem építését. Hozzájuk 170–180 környékbeli román férfi, majd 1776-ban 71 ausztriai német család csatlakozott. Első két, hét m³-es vasolvasztóját, a Franciscust és a Josephust 1771-ben helyezték üzembe, és a Berzava vizét elvezetve három és fél kilométer hosszú ipari csatornát építettek. (Ma ez a Schmelzgrabennek nevezett csatorna teljes egészében le van fedve, csupán beömlése látható.) Az új telep katolikus lakóit 1785-ig a ferencesek gondozták. 1776-ban szervezték római katolikus plébániáját és iskoláját. Üzemeit ugyanekkor az oravicai bányaigazgatóság felügyelete alá helyezték. 1779-ben, az úrbéri rendezéskor 490-en lakták.
Az üzemeket 1781-ben, a fűtőanyag-ellátás biztosítására harmincezer hektárnyi erdőbirtokkal látták el. 1785 és 1803 között a Berzaván úsztatták, majd Ferencfalváról tengelyen szállították a fát. 1783-ban évi két országos vásár tartására kapott szabadalmat. 1789-ben a törökök által kifosztott Oravicáról ide helyezték át a bányásziskolát. A Nápolyi Királyság 1793-ban húszezer gránátot rendelt a resicai üzemektől, amelyek ettől kezdve folyamatosan foglalkoztak hadianyaggyártással.
1793–98-ban sok olténiai román költözött be, akiket a korábbi lakosok țărannak neveztek el. A vaskohászathoz kötődő szénégetéssel, favágással és fuvarozással foglalkoztak. A románresicaiakkal állandó háborúságban élő resicabányai románoknak a bányakincstár 1800-ban külön ortodox egyházat szervezett, ám templomuk csupán 1818-ban épült fel.
1805 és 1816 között három nagyolvasztót építettek. 1828-ban 1098 fő lakta, jogállás szerint 209 házas zsellér, 180 jobbágy, 22 szolga, 17 házatlan zsellér és 16 kézműves családfő. 1837-ben görögkatolikus parókiát alapítottak Románresicán, amelynek 1839-re épült fel a temploma.
Az üzemeket 1846-ban korszerűsítették és átállították a dománi és székuli szén használatára. A magyar korona országaiban először itt gyártottak ekkor gőzgépeket, az olvasztók fúvóberendezéseihez. Ugyanekkor lóvontatású üzemi vasút is épült. 1846–47-ben kétszáz (160 római katolikus és 40 evangélikus) szlovák családot telepítettek be főként Szepes és Liptó vármegyéből, házaikat a krassócseri dombok lejtőire építették fel.
1848 tavaszán a németresicaiak megalapították a nemzetőrséget („Bürger-Garde”). Az üzemet Szlávy József, Graenzenstein Gusztáv és Zsigmondy Vilmos teljes egészében a forradalmi csapatok hadianyag-ellátására alakították át. November elején, a határőralakulatok ellen körülárkolták a várost. November 15-én a Dodg százados vezette szerb határőrök támadást indítottak, de a helyőrség visszaverte őket. 17-én védelmi bizottsága már az ellenségessé vált tirnovai románok ellen kért segítséget, majd a 19-én ideérkező honvédszázaddal együtt megtámadták és felprédálták a falut. December 18-án a karánsebesi román határőrök Traian Doda vezetésével megadásra szólították fel. A vagyonosabb resicaiak hajlottak volna a megadásra, azonban a védekezés mellett kitartók (köztük Gheorghe Pocrean ortodox pap) kerültek többségbe. Az első támadást vissza is verték, de a 24-én ismét támadó sereg immár nemcsak hatalmas túlerőt képviselt (állítólag tíz-tizenkétezer főt számlált), de nagy helyismerettel is bírt, ugyanis egyik vezetője a városi nemzetőrség egykori kiképzője, Martin Rain volt. A határőrök másnap bevették a várost, az üzemeket felgyújtották, a védők részben Dognácskára, részben a krassován falvakba menekültek. A harcokban elesett Georg Herglotz nemzetőrparancsnok, a székuli szénbánya tulajdonosa. A 189 házból 143 leégett, és a rövidesen kitörő kolerában meghaltakon kívül 70 és 80 közötti halálos áldozatot számoltak össze.Nicolae Magiar – Eduard Magiar: Monografia municipiului Reșița. Cluj-Napoca: Grinta, 2015, 49. o.
Az üzemek helyreállításuk után 1851-től vasúti síneket is gyártottak. 1853-ban üzembe helyezték a Ferenc József altárnát, ezzel határában kezdetét vette a szénbányászat. Ugyanekkor ipari vasutat építettek Moravicára, 1856-ban Székulra. 1855-ben a bánsági iparvidék 1300 km²-es területével együtt az akkor megalakult StEG (1883-tól Osztrák–Magyar Államvasút-Társaság) kapta kilencven évre koncesszióba, amely Resicát szemelte ki bánya- és kohóművei központjává. A gyár továbbra is gyártott hadianyagot, egyben elkezdték újabb korszerűsítését. 1850-ben Cseh- és Morvaországból kb. száz családot, az osztrák tartományokból szénégetőket, 1857-ben a csehországi Rokycanyból 72 szénbányászcsaládot, az 1850-es–60-as években olasz kőfaragókat és kőbányászokat és francia hengergyári munkásokat költöztettek be. Resicabányát (Németresicát) 1858-ban a gyártól független községgé szervezték, első jegyzője a magyar Bíró Béla volt.
1859-ben üzembe lépett a tűzálló (samott-) téglagyár. 1860-ban létesült első gyógyszertára. 1862-ben kaszinót alapítottak benne. A szénszállítás céljára Domán felé 1864-ben kifúrták a 2772 méteres Ferenc József-alagutat, amelyen előbb ló, 1876-tól gőzmozdony vontatta szerelvények haladtak át. Resicai bejárata a mai mozdonygyárnál volt. (Ma már nem lehet végighaladni rajta, mert 1960-ban lezárták.) 1864-ben újrakezdődött a faúsztatás a Berzaván. Ferencfalvától délre indultak útnak a fatörzsek, amelyekből faszenet állítottak elő. Ekkor már öt, tizenhárom méter magas olvasztókemencéje működött. 1866-ban a StEG saját üzemi távíróvonalat épített ki Resica és Bécs között.
1868-ban itt adták át az első Bessemer-konvertert Magyarországon. 1869-ben jelent meg a Die Berzava című, német nyelvű hetilap első száma, amely egészen 1904-ig adtak ki. 1870-ben kezdődött meg Resicabányán az acél vasúti hidak gyártása, az első hidat a StEG Brünn–Stadlau-vonala számára készítették. 1871-től az acélsín-hengerműben vasúti síneket is gyártottak. 1874-ben itt készültek a Turnu Severin–Bukarest vasútvonal sínei.
1861-ben munkás önsegélyező egylet alakult benne. A helyi születésű Farkas Károly 1868-ban létrehozta a lassalle-iánus Allgemeiner Arbeitersverein helyi szervezetét. 1876-ban a Párizst megjárt Brodnyánszky János műbútorasztalos vezetésével megalakult az Arbeiter-Bildungsverein/Resicai Munkásönképző Egylet, amely alapszabályában is hangsúlyozta soknemzetiségű voltát.Vajda Lajos: Erdélyi bányák, kohók, emberek, századok. Bukarest, 1981, 386. o. A hatóságok rövid úton betiltották az önképzőkört.
1872-ben itt gyártottak Magyarországon először gőzmozdonyt. A Resica belső használatra, keskeny nyomtávra készült, és a következő évben még két másik követte, a Bogsán és a Hungária. Ugyancsak 1872-ben alakult meg az egyesült evangélikus–református egyház, amelyből majd 1889-ben válnak ki és emelnek saját templomot a reformátusok. 1873-ban iparvasút épült Bogsánon át Vaskőig. A vasércet Vaskőn kívül még Delinyestről, Ohábicáról és Tirnováról szállítottak ide. 1875-ben 72 cseh család települt be. 1875–78-ban volt hivatalban Németresicán az első román bíró, Gheorghe Jianu.
1876-ban felépült az akkori Magyarország első Siemens–Martin-kemencéje és az ahhoz kapcsolódó hengermű, amely vasúti kerékabroncsokat gyártott. 1881-ben hatszáz munkás részvételével sztrájk zajlott le.Uo., 393. o. 1882-ben kezdődött meg a vasúti hidak mellett a közúti hidak gyártása. Elsőként a szegedi Tisza-híd készült el, amely sajnos mára elpusztult. 1883–85-ben, kísérleti jelleggel megindult a villamosenergia-termelés. 1886-ban újraszervezték a kohászati iskolát, amelyet 1894-ben magyar nyelvűvé tettek, 1900-ban pedig új épületbe költöztettek (a mai Str. Furnalelor 13/b). Ugyancsak 1886-ban jelent meg először, majd az 1940-es évekig folyamatosan újabb lapja, a Resiczaer (később Reschitzaer) Zeitung. Ekkor már három nyomda működött Resicán (a Wunder, Stein és Weiß cégek). 1887-ben megalakult a helyi Magyarnyelv-terjesztő Egyesület. 1899 és 1918 között Resicai Lapok címmel magyar nyelvű hetilapja is megjelent.
Az 1890-es években a vas- és acélkohászati művek új nagyolvasztókat épített a négy régi helyett. A századvégen a gyár évi 45 ezer tonna nyersvasat termelt. 1896-ban Resicabánya (Németresica) határa 10 562 holdra terjedt ki, amelynek 86%-a volt erdő (főként bükkösök), 5%-a rét és 4%-a legelő. Majdnem a teljes terület a StEG tulajdonát képezte. Románresica 3976 holdas határának 27%-a volt legelő, 26%-a erdő, 21%-a rét és 11%-a szántó. Mivel a városnak nem volt földművelése és állattenyésztése, az élelmiszert a környező falvakból kellett beszereznie. 1897-ben létrejött a Resicai Első Takarékpénztár, majd 1899-ben a Resicai Népbank. 1900-ban rövid ideig hivatalosan jóváhagyott szakszervezet is működött Resicán (Reschitzaer Allgemeiner Arbeiter Gewerkverein, Tokárszky Bálint vezetésével), a rákövetkező évben azonban egy sztrájk ürügyén a hatóságok ezt feloszlatták, vagyonát elkobozták. 1905-ben felépült első nem nehézipari üzeme, a faszeszgyár (lepárló). 1907-ben Románresicán létrehozták a vasbetonépítési szakiskolát.