Félhangzó

A fonetikában és a fonológiában a félhangzó terminus olyan beszédhangot nevez meg, amely átmeneti a mássalhangzó és a magánhangzó között, mivel egyes vonások révén az egyikre, mások révén a másikra hasonlít.Dubois 2002, 427. o.Crystal 2008, 432. o.Bidu-Vrănceanu 1997, 440. o. Másként fogalmazva a félhangzók „nem tekinthetők karakteresen sem magánhangzóknak, sem mássalhangzóknak”.Bolla 2006, 52. o. Egy másik meghatározás is megállapítja ezt a jellegzetességet, de azt is állítja, hogy a félhangzó olyan magánhangzó, amelyet csak együtt lehet kiejteni egy másik magánhangzóval ugyanabban a szótagban.Constantinescu-Dobridor 1998, semivocală ’félmagánhangzó’ szócikk.

A magyar nyelv fonetikája nem tart számon félhangzókat. A magyarban megvan ugyan a [j] hang, amelyet egyéb nyelvek fonetikájában félhangzónak vagy annak is tartanak, de a magyarban egyszerűen mássalhangzónak számít. Az egyetlen félhangzónak tekinthető az az [u] hang, amely a sztenderd nyelvváltozatban az egyedüli kettőshangzónak (diftongusnak) tekinthető csoportban van jelen olyan szavakban, mint autó vagy trauma.Kenesei 1998, 385. o.

A fenti általános definíción kívül a félhangzónak nevezett hangot különféleképpen kezelik attól függően, hogy hogyan tekintik: csak fonetikai szempontból vagy fonológiaiból is. Az egyes nyelvek nyelvészetei abban a tekintetben is kezelik, hogy milyen fonológiai szerepei vannak vagy nincsenek az adott nyelvben.

E hangtípus hagyományos kezelése inkább a fonetikai oldalát veszi figyelembe, mint a fonológiait. Újabb nézetben a fonológiai szempont fontos. Ebben egyes szerzők szerint a félhangzó terminus pontatlan és elavult, és inkább az angol glide szóval nevezik meg.Dubois 2002, 425. o. Az angol köznyelvben ez ’siklás’-t jelent,Collins glide szócikk. a fonetikában pedig olyan átmeneti hangot nevez meg, amelyet a képzőszervek produkálnak akkor, amikor megközelítik egy másik hang képzését vagy eltávolodnak a képzésétől.Crystal 2008, 212. o. Megjegyzendő azonban, hogy az angol nyelv fonetikájában egyes szerzők nemcsak a hagyományosan félhangzónak nevezettre értik a glide terminust, hanem a diftongus terminus szinonimájának is tartják, amelyet úgy határoznak meg, hogy ez olyan magánhangzó, amelynek képzése egy bizonyos magánhangzó képzéséből egy másik képzésébe siklik.Például Rogers 2013 (184–185 o.).

Fonetikai megközelítés

A félhangzóknak nevezett hangoknak egyrészt a magánhangzókkal, másrészt a mássalhangzókkal vannak közös képzési vonásaik. Akusztikai (hangzási) szerkezetük a nekik megfelelő magánhangzókéihoz hasonló. Például a francia nyelvben ezek az [i], az [u] és az [y] (magyar ü). Egyes helyzetekben vagy félhangzókként, vagy a nekik megfelelő magánhangzókként ejthetők, pl. louer ’bérelni’ gyors beszédben [lwe], de lassú beszédben [luˈe].Dubois 2002, 11. o. A szájüreg nyílásának foka képzésükkor átmeneti a legnyíltabb mássalhangzóké és a legzártabb magánhangzóké között. Ez akusztikai téren tisztán nem meghatározott formánsszerkezetet„Formánsnak nevezzük azokat a felharmonikus nyalábokat, amelyek a toldalékcső rezonanciatulajdonságainak megfelelően nagyobb intenzitásukkal kiemelkednek a kvázi-periodikus rezgéseket tartalmazó hangok hangszínképében.” (Bolla 2006, 38. o.). eredményez, ami megkülönbözteti a félhangzókat a magánhangzóktól. Ugyanakkor ez a szájüregnyílási fok akadály hiányát idézi elő a kiáramló levegő útjában, viszonylag nagyméretű energiakoncentrációt idézve elő, ami megkülönbözteti őket a mássalhangzóktól. Egy másik jellegzetessége a félhangzónak, amely a mássalhangzóé is az, hogy aszillabikus, azaz nem lehet szótag magja, és következésképpen nem hangsúlyozható.Dubois 2002, 460. o.

Mivel e hangtípus részben magánhangzószerű, részben mássalhangzószerű, van olyan elnevezése, amely ’félmagánhangzó’ jelentésű (spanyolul semivocal), és olyan, amely ’félmássalhangzó’-t jelent (spanyolul semiconsonante). Egyes szerzők ezeket szinonimáknak tekintik.Constantinescu-Dobridor, semiconsoană szócikk.

Vannak olyan szerzők is, akik megkülönböztetik a kettőt,Vö. Dubois 2002, 425. o., szerzők megnevezése nélkül. például az olasz nyelv fonetikájábanSanti – Viale 2012, 745. o. vagy a spanyoléban. Eszerint ugyanaz a hang lehet különböző természetű különböző helyzetekben. Ha a hang megelőzi a szillabikus magánhangzót (a szótagmagot), akkor félmássalhangzó lenne, pl. i a piedra ’kő’ szóban,DLE 2020, semiconsonante szócikk. és félmagánhangzó, ha a szótagmag után van, pl. i az aire ’levegő’ szóban.DLE 2020, semivocal szócikk.

Más szerzők a félhangzóknak nevezett hangokat a mássalhangzók közé sorolják, mégpedig a közelítőhangok (approximánsok) közé.Zsiga 2013, 43. o. Ilyen például a magyar nyelvben meglévő [j] is.

Az egyes nyelvek nyelvészeteitől és szerzőktől függően megvan az a nézet, hogy legalább egyes félhangzóból és magánhangzóból képzett, egy szótagban kiejtett csoportok kettőshangzók, és ha ilyenekhez még egy félhangzó csatlakozik, akkor hármashangzók (triftongusok). Ez a hangtípus ilyen hangcsoportok aszillabikus részét/részeit képezi. Részletek erről lentebb, az egyes nyelvekről szóló szakaszokban.

A félhangzóknak nevezett hangok fonetikai írása sem egységes. A francia nyelv fonetikájában úgy írják őket, mint az approximánsokat (közelítőhangokat) a nemzetközi fonetikai ábécében: [j], [w]Zöngés labiális-veláris approximáns, mint az angol w a Washington szóban. és [ɥ].Zöngés labiális-palatális approximáns, mint az u a francia huit ’nyolc’ szóban. Az angol nyelv fonetikájában több írásmód van. Egyes szerzők a [j] és a [w] jeleket használják diftongusokon kívül, amikor mássalhangzóknak tekintik őket, de diftongusokban is, az olyanokat pedig, amelyek nem lehetnek mássalhangzók, a nekik megfelelő magánhangzók jeleivel írják (pl. [ə]Középen képzett, közepes nyelvállású magánhangzó, mint az a az angol Tina keresztnévben.).Például Rogers 2013. Mások a [j]-t és a [w]-t csak diftonguson kívül használják, diftongusokban pedig a nekik megfelelő magánhangzók jeleit: az [ɪ]-tFélig zárt, elöl képzett ajakkerekítés nélküli magánhangzó, mint az i az angol bit ’darab’ szóban. a [j] helyett és az [ʊ]-tFélig zárt, hátul képzett ajakkerekítéses magánhangzó, mint az oo az angol hook ’kampó’ szóban. a [w] helyett.Például Zsiga 2013. Megint mások a [j]-t és a [w]-t használják diftonguson kívül és félkarikával (◌̯) ellátott magánhangzók jeleit diftongusban: [ɪ̯], [ʊ̯].Vö. Rogers 2013, 185. o., szerzők megnevezése nélkül. Ezt az írásmódot alkalmazzák általában a román nyelvészetben, amelyben ilyen hangok az [i̯], az [u̯], az [e̯] és az [o̯].

Fonológiai megközelítés

Egyes szerzők szerint a félhangzóknak nevezett hangok csak fonetikai szempontból alkotnak külön hangosztályt, fonológiailag mássalhangzók, mivel funkciójuk a szótagban ugyanaz, mint a vitathatatlanul mássalhangzóknak tekintetteké, azaz nem képezhetik a szótag magját és nem hangsúlyozhatók.Bussmann 1998, 1058. o.Crystal 2008, 103. o.

E hangtípust illetően többek között felvetődik az a kérdés, hogy melyek sohasem fonémák, hanem csak allofónok (fonémák megvalósulási változatai), és az, hogy mely helyzetekben nem fonemikusak azok, amelyek fonémák. Ez a kérdés azzal a kérdéssel függ össze, hogy egy ilyen hangból és egy magánhangzóból álló csoport egyazon szótagban diftongus-e vagy sem, és ha diftongus, fonéma-e vagy sem. Részletek ezekről is az alábbi szakaszokban.

A félhangzóknak nevezettek néhány nyelvben

Az angolban

Ennek a nyelvnek a nyelvészetében különféle nézetek vannak ezekről a hangokról.

Például Rogers 2003 a /j/-t (pl. a yes ’igen’ szóban) és a /w/-t (az anyway ’akárhogy’ szóban) mássalhangzó-fonémáknak tekinti szótag elején.Rogers 2013, 22–23. o. Ezeket ugyanúgy ejtik ki öt diftongus aszillabikus részeként a sztenderd brit angol nyelvben. Ebben a helyzetben nem tartja őket fonemikusnak, hanem szerinte maguk ezek a diftongusok magánhangzó-fonémák: /ej/ (say ’mond’), /əw/ (tone ’tónus’), /aj/ (dine ’vacsorázik’), /aw/ (down ’lent’) és /ɔj/ (coin ’érme’). Ezekhez hozzáad még három fonémának tekintett diftongust, amelyek aszillabikus része [ə]: /ɪə/ (idea ’ötlet’), /ɛə/ (Sarah) és /ʊə/ (jury ’zsűri’).Rogers 2013, 72. o. Ugyanakkor úgy véli, hogy elvben akármelyik mássalhangzó aszillabikus résszé válhat diftongusban (pl. [ja], [wɛ], [ɛw]), de csak az előbbi nyolcat tartja fonémának. Egyébként glide-nak nevezi a diftongusok aszillabikus részét, de ezt a terminust a „diftongus” szinonimájaként is használja.Rogers 2013, 184–185. o.

Szintén a sztenderd brit angolt illetően Zsiga 2013 glide-nak nevezi a /j/-t és a /w/-t, fonémáknak tekintve őket olyan szavakban, mint you ’te, ti’ és well ’jól’.Zsiga 2013, 25–26. Ezek aszillabikus részek is szillabikus magánhangzókkal egyazon szótagban. Fonológiai szempontból e szerző szerint az aszillabikus rész olykor jelentésmegkülönböztető, máskor nem az. Akkor jelentésmegkülönböztető, tehát fonemikus, amikor szemben áll magánhangzóval, és maga különbözteti meg szavak jelentését, azaz minimális párok létrejöttéhez járul hozzá. Példák:Zsiga 2013, 27. find [faɪnd] ’talál’ vs. fond [fɒnd] ’vkit/vmit szerető’; found [faʊnd] ’(meg)talált’ vs. fond; soy [sɔɪ] ’szója’ vs. saw [sɔː] ’fűrész’.

Az aszillabikus rész nem fonemikus, ha nem vesz részt minimális pár létrejöttében. Következésképpen Zsiga 2013 szerint csak az [aɪ], [aʊ] és [ɔɪ] valódi diftongusok, anélkül, hogy fonémáknak nevezné őket. Egyéb magánhangzó + glide csoportokat csak diftongussá váló magánhangzóknak tekint.

A franciában

A francia nyelvészetben három hangot vesznek számba félhangzókként, amelyeket a mássalhangzók közé sorolnak: [j] (pl. a lion [ljɔ̃] ’oroszlán’ szóban), [w] (louer [lwe] ’bérelni’) és [ɥ] (buée [bɥe] ’pára’). Általában úgy tekintik, hogy a [w] és a [ɥ] az /u/ és az /y/ magánhangzó-fonémák allofónjai. Ugyanakkor elterjedt vélemény az, hogy a franciában nincsenek sem diftongusok, sem triftongusok. Ezt az az érv támasztja alá, hogy mássalhangzó után, mint az előbbi példákban, a félhangzóknak megfelelő magánhangzókat lehet kiejteni külön szótagokban, tehát ezek a szavak [liˈɔ̃]-, [luˈe]-, illetve [byˈe]-ként is hangozhatnak.Grevisse – Goosse 2007, 43. o.

Az olaszban

E nyelv hagyományos fonetikájában úgy tekintik, hogy az i és az u mássalhangzók félmássalhangzókká válnak, amikor hangsúlytalanok és magánhangzó követi őket, azaz emelkedő kettőshangzóban, pl. a piede ’lábfej’ és a guerra ’háború’ szavakban. Ezzel szemben félmagánhangzókká válnak, szintén hangsúlytalanul, magánhangzó után: mai ’soha’, auto.

Dubois 2002 szerint az olasz nyelvben a /j/ fonéma szótag elején áll, mivel van olyan minimális pár, mint iato ’hiátus’ vs. lato ’oldal’, viszont az /i/ magánhangzó allofónja szótag végén, pl. mai ’soha’. Ebben a szóban kiejthető [j]-ként, az [aj] diftongusban véve részt, amikor nem követi szünet (a gyors tempójú beszédben), vagy [i]-ként, külön szótagban, szünet előtt (lassú beszédben).Bertinetto – Loporcaro 2005, 138–139. o.

A spanyolban

Narumov 2001 fonológiai szempontból közelíti meg a félmássalhangzó és a félmagánhangzó közötti különbséget a spanyol nyelvben. Szerinte két olyan fonéma van, amely olykor félmássalhangzóként, máskor félmagánhangzóként valósul meg.Narumov 2001, 423. o. nyomán szerkesztett szakasz.

A /j/ fonéma: [j] félmássalhangzó szó belsejében, magánhangzók között vagy mássalhangzó után: suyo [ˈsujo] ’az övé’, viene [ˈvjene] ’jön’; [i̯] félmagánhangzó magánhangzó után: soy [soi̯] ’vagyok’, veinte [ˈbei̯nte] ’húsz’.

Ez a fonéma előfordul még zöngés palatális affrikáta mássalhangzóként ([ɟ͡ʝ]) [ɲ]Zöngés nazális palatális mássalhangzó, mint a magyar ny. és [ʎ]Zöngés palatális laterális approximáns, a magyar ly régi kiejtésében. után: enjugar [eɲɟ͡ʝuˈgar] ’törölni’, el hielo [eʎˈɟ͡ʝelo] ’a jég’.

A /w/ fonéma: [w] félmássalhangzó szó elején és szó belsejében, magánhangzó előtt: huevo [ˈweβo] ’tojás’, ahuecar [aweˈkar] ’kivájni’; [u̯] félmagánhangzó magánhangzó után: deuda [ˈdeu̯da] ’adósság’.

A románban