Marosi István az első és egyben mártírsorsú református lelkész Bánhidán.
A tatai egyházmegye megalakulása A 18. században Komárom vármegye dunántúli része a teljes elpusztultság után lassanként ismét benépesedett, a többnyire református lakosságból a tatai egyházmegyét szervezték meg. Így Tatabánya egyik elődközségében, Bánhidán 1622-ben telepedtek le református magyarok. Itt a hódoltság peremén a népesség száma nem nőtt jelentős mértékben, sőt időnként csökkent, de azért 1650-től már volt a bánhidaiaknak is egyházuk. A református hit elterjesztésében nagy szerepe lehetett Tzene(Czene Péter)nek, aki Érsekújvárban és Somorjában „paposkodott”. Neki tulajdonítja a „szapi igen régi matricula” Pozsony, Győr és Komárom vármegyék „nyomósabb” reformációját: „aki olyan ékesen és pontosan tudott beszélni, hogy második Kálvinnak hívatták” Ez a terület akkor Samarjai Máté Jánoshoz, Halászi mezőváros (ma falu a Szigetközben, Mosonmagyaróvártól kb. 4 km-re) felsődunamelléki szuperintendense alá tartozott. Pataki Márton barsi esperes Szilágyi Istvánhoz írott levelében felsorolta a gyülekezeteket, e szerint a komáromi-mátyusföldi egyházmegyétől hamarosan levált az önálló tatai egyházmegye, 1652-től már Bánhidát is ebben találjuk. 1674-ben Marosi István volt a lelkészük, aki a gályarabper jegyzőkönyve szerint Maruty István néven szerepel.
Hány Marosi István is volt? Ebben az időben három Marosi István is működött a környéken, a bánhidai lelkészen kívül az egyik Kisbéren , a másik Únyon. Hogy melyik lehetett közülük az, aki 1656-ban Pápán tanított, arról sincs adatunk, vagy esetleg volt-e még egy negyedik Marosi István is. Sőt, egy későbbi összeírásban (Győr)Szemerén szerepel egy Marosi István..., nem is beszélve Marosi P. Istvánról, aki költőként is jelentős Egrespatakon. Szóval ezek után megállapíthatjuk, hogy a Marosi István név a 17. századi református lelkészek között egyáltalán nem mondható ritkának...
Az 1674-es per Szelepcsényi három ágostai evangélikus szuperintendenst és Liptó, Turóc és Zólyom vármegyék lelkészeit Pozsonyba a saját vezetésű bírósága elé rendelte 1673. szeptember 25-re. Összesen 32 lutheránus, s egy evangélikus református papot idézett meg s a legtöbb meg is jelent. A művelet azzal kezdődött, hogy minden beidézettet azonnal lecsuktak. A legsúlyosabb koholt vádakkal vádolták meg őket; azt állították, hogy fellázadtak a király ellen, összejátszottak a bujdosókkal, sértették a katolikus egyházat, visszaéltek papi hivatalukkal. Igazolni ezeket a vádakat meg sem próbálták, s csak két levelet vettek elő „bizonyítékul”, amelyeket Vitnyédy István még 1669-ben és 1670-ben Keczer Menyhérthez, s Bethlen Miklóshoz intézett. Ezek semmiképpen sem lehettek a vádlottak bűnösségének bizonyítékai, hiszen ha Vitnyédy meg is írta a leveleket, azokhoz a vádlottaknak semmi közük sem volt. Nem nekik írták őket és tartalmukról csak a per során értesültek. Hiába állították ezt a foglyok; a bíróság a legborzasztóbb büntetésekkel fenyegette őket, hogy önként beismerjék bűnösségüket. Tulajdonképpen csak azért fogták őket perbe, hogy önkéntes vallomást csikarjanak ki tőlük, mely alapon aztán egyszerűen száműzni akarták őket, ha ugyan át nem térnek.
A kezdeti kísérlet számukra pompás „gyümölcse” arra sarkallta Szelepcsényit és Kollonich Lipótot (Leopold Kollonitsch, a magyar kamara elnöke), hogy most már nemcsak a szomszédos vármegyék, hanem a királyi, sőt török területen levő minden protestáns lelkészt és tanítót is új vészbíróság elé idézzen. Hatalmas cselszövésről volt itt szó, ekkor a protestáns lelkészek számát korabeli becslések alapján 2600-ra tehetjük. Ezek alapján jelenthette ki Széchenyi György kalocsai érsek, hogy immár az összes magyar protestánsok számára olyan „hurok” készül, amelyet, „ha nyakukba ránthatunk, soha többé az evangéliumi vallás hazánkban lábra nem áll”. Úgy látszik Báró Ampringen János Gáspár (Johann Kaspar II von Ampringen), (1619–1684) a német lovagrend 48. nagymestere, magyar kormányzónak is aggályai lehettek a borzalmas akció ellen, s talán az ő észrevétele eredményezte, hogy Bécsben kifogásokat emeltek ellene. De Szelepcsényi atya Müllerhez, Lipót császár gyóntatójához apellált, hogy ne háborgassák abban a munkájában, hogy az egész országot katolikussá tegye. Május 15-én meg közvetlenül a királynak írt, s a legerélyesebben ellenezte azt, hogy az üldözött protestáns papok esetleg amnesztiát kapjanak.
A király valóban nem gátolta Szelepcsényi elképzeléseit. 1674. január 6-tól kezdve küldték ki az idézéseket, miszerint a lutheránus és kálvinista papok és tanítók akár királyi, akár hódoltsági területen lakjanak, március 5-én Pozsonyban a rendkívüli bíróság (judicium delegatum extraordinarium Posoniense) színe előtt kötelesek megjelenni. Az idézés sajátságos módon történt. így például az érsek megparancsolta a leleszi konventnek, hogy kézbesítse az idézést Ung, Bereg, Ugocsa megyében a Tiszáig s a Bodrogközben az összes helvét és ágostai prédikátoroknak, iskolamestereknek és más „ilyeneknek” (compares). A konvent embere február 16-án Munkácson kezdte meg az idézést és azután községről községre járt, megtudni van-e ott protestáns pap vagy mester. Ha volt, noha sok esetben a helyszínen sem tudhatta meg nevét, maga, vagy szolgája által megidézte, vagy az idézést a kapura függesztette ki. Beregben Báthory Zsófia ügybuzgalmából a szolgabíró végezte a kézbesítést. Csupán e kiküldött által 53 papot és 19 tanítót, összesen 72 embert idéztek a pozsonyi bíróság elé, míg a tényleg megidézettek összes száma 730-at tett ki. Az idézések hatalmas rémületet keltettek az érintettek között. Még a hódoltsági területen levő papok is úgy megijedtek, hogy nem mertek községükben maradni; hanem odamenekültek, ahol török őrség volt; főleg Budára s pénzen szereztek védelmet a töröktől. De a bécsi udvar és a török között a „szégyenteljes vasvári béke” után olyan jó volt a viszony, hogy a budai pasa kész volt a menekülteket kiadni s csak környezetének sürgetésére állt el szándékától. Az óriási per tárgyalására óriási bíróság alakult Pozsonyban, Szelepcsényi elnöksége alatt 34 tagból, akik Kollonics kivételével „csupa igaz magyarok”, és nagyobbrészt világiak voltak. Az idézettek közül 336 megjelent, hogy tisztázza magát a vádak alól. A település protestáns polgárai meg voltak félemlítve, így nem engedték házaikba az érkezőket. Ezek így Pozsony külső részeiben (hóstát), ócska italméréseiben, kocsmákban találtak szállást. Külön vonultak a reformátusok, s a jóval többen lévő evangélikusok. Zsúfolásig megteltek a fogadók és ivók. A reformátusok szállásai a Szerecsen nő az Utolsó fillér és a Fehér ló fogadók voltak. A vádirat csupa koholmányként minden elképzelhető bűnnel megvádolta őket. A vádak három fő csoportba foglalhatók össze: 1. a katolikus vallás, intézményeinek és tanainak ócsárlása, Szűz Mária tiszteletének megtagadása. 2. a nép lázadásra felbujtása és lázadókkal szövetkezés. 3. a töröknél való oltalomkeresés. A királyi ügyész a fej- és jószágvesztés büntetését kérte mindnyájukra. Jellemzi az eljárást, hogy a törvényszék még a jelenlevő vádlottak egy részének nevét sem tudta kideríteni. A vád felolvasása előtt a bíráknál lévő katalógusban csak hat vagy hét protestáns lelkész neve szerepelt, példának okáért Sellyei István, Bátorkeszi István, Farkasdi Dániel... a többi megidézettről azt sem tudták, hogy egyáltalán él-e. A protestánsok, akik megjelentek az idézésre, saját maguk diktálták be nevüket a katalógusba, ami ugyancsak sokáig eltartott, mert az ügyész csak az ítélet kihirdetése előtt három nappal, vagyis április 1-jén tudta felsorolni a perbe idézetteket. Ezért gondolhatjuk, hogy a Maruty név a Marosi elírása lehetett. Különben a mi lelkészünk ott sem volt ekkor, hiszen ekkor már Csáky László a pert megelőzően lecsukatta...Ha lett volna bűntény, az alanyi bűnösséget semmi esetre sem lehetett megállapítani, de ez a bíróság ilyesmivel nem törődött. Amint valaki bevallotta, hogy protestáns tanító vagy pap, veszve volt, ha át nem tért vagy írásbeli nyilatkozatot nem adott arról, hogy vagy lemond hivataláról, vagy száműzetésbe megy. A bíróság hagyott egy „kiskaput" a perbe fogott protestánsok „szabadulására". Ez egy térítvény volt, s három tételből állt. Bárki aláírhatta akármelyik tételt, s ha ezt megpecsételte, megmentette életét, sőt még ajándékot is kapott. A három tétel: 1. A protestáns hitvallású lelkészek, iskolaigazgatók, kántorok, tanulók, harangozók minden egyházi, úgynevezett prédikátori és minden iskolai hivatalukról önként lemondanak (soha többé sem templomban, sem iskolában többé nem tanítanak) saját aláírásukkal, s azt gyakorolni többé, sem titokban, sem nyilvánosan meg nem kísérlik. Életüket Magyarországon belül Őfelsége többi hűséges alattvalói életmódjához alkalmazzák, s élnek békességben és zavargás nélkül, mindezekre fejük és minden jószágaik elvesztésével kötelezik magukat. 2. Magyarországon és a hozzá kapcsolt részeken kívül számkivetésbe mennek, s erről térítvényt írnak alá, hogy önként, minden kényszerítés nélkül választották a számkivetést, s kötelezik magukat arra, hogy ezt fejük és jószágaik elvesztése terhe alatt 15 napon belül teljesítik és sem örökös tartományban, sem a birodalomban, a király ellenségénél nem keresnek oltalmat. 3. Áttérnek a római katolikus vallásra.
Sokan megtették, sokan azonban az érsek személyes rábeszélése után is tántoríthatatlanok maradtak, s április 4-én fej- és jószágvesztésre ítélték őket. A halálbüntetés „szigorítva” volt; némelyiknek előzetes testcsonkítást, másoknak máglyát vagy agyonkövezést helyeztek kilátásba. Összességében: írásbeli nyilatkozatot adott vagy áttért 236, betegség miatt elbocsátottak hét személyt, halálra ítéltek 93-at. Május 10-én 135 (egyesek szerint 136) evangélikus aláírta a térítvény valamelyik pontját. 92-en „önként“ lemondtak örökre hivatalukról, 43-an pedig az önkéntes kivándorlást választották. Miért nem menekültek el? Pedig volt egy időszak, amikor még könnyebben megszökhettek, vagy hazamehettek volna. Minden nap, amint a törvényszék befejezte munkáját, a vádlottak visszatérhettek szálláshelyükre. Nem őrizték őket, nem figyelték útjaikat, katonák sem leselkedtek utánuk. Szabadon járhattak, kelhettek Pozsony utcáin, a város kapui is nyitva állottak előttük. Bármikor túlléphettek rajta, elmehettek. Sokan ugyanis már a per megkezdésekor ezt javasolták nekik, még egyik védőügyvédjük (Szedeki Nagy Ferenc) is azzal a javaslattal állt elő, hogy ha nem akarják a térítvényt aláírni, jobb lesz, ha elszöknek a városból. Úgy, mint Sallai János nagyigmándi, Körmendi György banai, Marosi István kisbéri, valamint Szőnyi Virág János ászári prédikátorok a közelgő pünkösdi ünnepekre való felkészülés céljából hazamentek, de vissza már a budai pasa – karóba húzással fenyegető – tilalma miatt nem térhettek. „Ők ugyanis az ítélet kihirdetése előtt, pünkösd alkalmából, amíg a bíráskodás szünetelt, hazamentek, amennyiben ők közelebb laktak a többieknél, azzal a szándékkal, hogy ünnepek után majd visszajönnek az ítélet kihirdetésére, de az ellenük és mások ellen is dühöngő budai basa tilalma miatt nem merészkedtek visszajönni, hanem odahaza maradtak s tovább tanítottak egyházaikban.” – emlékezik erről Otrokocsi Fóris Ferenc.