bélyegkép|jobbra|200px|Adelaide városi pályája (hosszú)bélyegkép|jobbra|200px|Adelaide városi pályája (rövid) bélyegkép|199x199px|Phillip Island Circuit A Formula–1 ausztrál nagydíj a Formula–1 egyik nagydíja, melyet 1985 óta rendeznek meg évente. Az első 11 évben Adelaide adott helyszínt a futamoknak, 1996 óta pedig a melbourne-i Albert Parkban rendezik meg a versenyt. A szervezőknek 2037-ig van szerződése a futam megrendezésére, a megegyezés egyik feltétele az volt, hogy ebben az időszakban legalább négy alkalommal az ausztrál nagydíj lesz a szezonnyító verseny.
Mielőtt a Formula–1 része lett volna, már nagy hagyománya volt a kontinensen a nagydíjak rendezésének, összesen huszonhárom helyszínen rendeztek 1928-tól kezdődően versenyt. Az adelaide-i versenyek idényzárók voltak, két alkalommal dőlt el rajtuk az egyéni világbajnoki cím: 1986-ban Alain Prost javára a Williams pilótáival szemben, 1994-ben pedig Michael Schumacher javára Damon Hill-lel szemben. A melbourne-i futamok viszont többnyire szezonnyitók, így az utóbbi években a legtöbb pilóta itt futotta első versenyét.
Előzmények Ugyan már 1927-ben is rendeztek egy Ausztrál Nagydíj néven futó versenyt a füves Goulburn Racecourse pályán, az igazából sprintfutamok sorozata volthttp://nla.gov.au/nla.news-article99310579, ezért az első igazi nagydíjat egy évvel később, 1928-ban rendezték a Phillip Island Grand Prix Circuit versenypályán, ami egy százmérföldes futam volt. A versenyt az Austin Motor Company támogatásával induló Arthur Waite nyerte. Ezután még nyolc évig itt rendezték a nagydíjat, amelyen a Bugattik domináltak, sorozatban négy győzelmet is arattak. 1935 után hároméves szünet következett, csak Victor Harborban rendeztek 1936 karácsony másnapján egy futamot. Ausztrál nagydíjat ezután a Mount Panorama Circuit-en, Bathurstben rendeztek 1938-ban. A még nem is egészen elkészült versenypályán rendezett futamot a brit Peter Whitehead nyerte. Ezt Lobethalban követte egy verseny, majd a második világháború miatt nem rendeztek egy ideig több nagydíjat.
A háború után nehezen indult be a versenyzés, főleg a harmincas évekből származó technika, a pótalkatrészek és az üzemanyag nehézkes beszerzése miatt. 1947-ben rendeztek újra nagydíjat a Mount Panorama versenypályán, majd egy rotációs rendszert vezettek be az ausztrál államok között az Ausztrál Automobil Szövetség rendezésébenhttp://trove.nla.gov.au/newspaper/article/206039122?browse=ndp%3Abrowse%2Ftitle%2FA%2Ftitle%2F809%2F194%2F1947%2F09%2F26%2Fpage%2F19541450%2Farticle%2F206039122. A versenyeket különféle utcai pályákon és ideiglenesen átépített repülőtereken tartották, és ezeken lecsupaszított utcai sportkocsikkal és helyi építésű járművekkel is részt vettek. Csak 1952-ben tért vissza a rendezvény a Mount Panoramára, ahol már megjelentek a Formula–1-es szabályok szerint épített autók (történetesen Doug Whiteford nyerte meg az az évi nagydíjat egy Talbot-Lagóval), de még mindig meglehetősen elterjedtek és erősek voltak a helyben épített kocsik, amelyek a Maybach technikájára épültek. 1953-ban már a melbourne-i Albert Parkban rendeztek futamot, ott, ahol később Formula–1-es versenyeket is rendeztek. 1955-ben a Port Wakefield versenypályán Jack Brabham elsőként nyert farmotoros autóval, a Cooper T40 volánja mögött. 1956-ban a melbourne-i olimpia miatt újra itt rendeztek versenyt, ezért több európai pilóta és csapat is érkezett - a versenyt Stirling Moss nyerte meg a Maseratival. A rendezvény hatására új korszakába lépett az autóversenyzés Ausztráliában.
Új sztárpilóták emelkedtek fel, akik egyben mérnökök is voltak, és a saját autójukat építették, mint a már említett Jack Brabham mellett Bruce McLaren. Előbbi, amíg a Formula–1-ben téli szünet volt, Ausztráliában próbálgatta a Cooper-Climax versenyautóit, aminek köszönhetően Ausztráliát és Új-Zélandot is elárasztották a Cooper-versenyautók - amíg Brabham maga nem kezdte el azokat építeni. A Team Lotus versenyautóinak bemutatkozása aztán végleg véget vetett a helyi autókl korszakának. Ekkoriban a Formula–1-ben a motorok hengerűrtartalmát másfél literben maximalizálták, Ausztráliában azonban a 2,5 literes motorok használata sem volt akadály, és amikor 1962 nyarán a BRM csapat a kontinensre látogatott, megszületett a Tasman Series versenysport ötlete. A Formula–1 pilótái akkor is szerettek volna vezetni, amikor náluk éppen nem rendeztek futamokat, a nagyobb teljesítmény pedig csábító volt, ezért a hatvanas évek egyfajta aranykor volt az ausztrál és az új-zélandi motorsport számára. Közvetetten ez vezetett el odáig, hogy 1966-ban a Formula–1-ben is bevezették a 3 literes motorformulát, és hogy a Brabham autói ekkoriban ott is domináltak, mert a Repco V8-as motorjaival szerelve könnyebbek és gyorsabbak voltak, mint a Scuderia Ferrari vagy a brit garázscsapatok - és ez egészen így is maradt a Ford-Cosworth DFV motor bemutatkozásáig. A Tasman Series versenyein a Formula–1 legnagyobb sztárjai mérettették meg magukat, köztük világbajnokok is, mint Jim Clark, John Surtees, Phil Hill, Jackie Stewart, Graham Hill, és Jochen Rindt, és ott voltak a helyi sztárok is: Jack Brabham, Bruce McLaren, Denny Hulme, Chris Amon, Frank Gardner, Frank Matich, Leo Geoghegan és Kevin Bartlett.
A hatvanas évek végétől aztán a Formula–1-es csapatoknak egyre kevésbé akaródzott részt venni a Tasman Series futamain, főként azért, mert megnőtt a Formula–1-es futamok száma, és mert a 3 literes motorjaiknak meg kellett építeniük a gyengébb, 2,5 literes változatát. Ez vezetett el oda, hogy 1970-től engedélyezték a Formula–5000 szabályok szerint épített autók indulását. Az 1970-es évek elején ezek az autók terjedtek el széles körben a bajnokságban, de 1976-ban különvált az ausztrál és az új-zélandi versenyzés, az ausztrál nagydíj pedig újra önálló rendezvény lett. Az évtized vége felé a romló gazdasági helyzet és a túraautózás növekvő népszerűsége miatt a Formula–5000-nek lassan leáldozott. 1980-ban aztán Alan Jones javaslatára, aki abban az évben a Williams színeiben Formula–1-es világbajnok lett, a Calder Parkban kezdtek el rendezni futamokat, Grand Prix Formula néven. A versenyeken indulhattak Formula–1-es és Formula–5000-es autók mellett a Formula Atlantic speciális, átépített, Formula Pacific osztályú versenyautói is. Az első versenyt Alan Jones fölényesen megnyerte a Williamsszel, rajta kívül egyetlen autó, Bruno Giacomelli Alfa Romeo 179-ese volt az egyetlen Formula–1-es versenyautó. A következő években a Ralt Formula Pacific autói domináltak, Formula–1-es pilóták vezetésével: Roberto Moreno három, Alain Prost egy versenyt nyert meg. Bob Jane üzletember ekkor egy ideje már próbálkozott azzal, hogy az ausztrál nagydíj a Formula–1-es naptár része legyen, sikertelenül. Se a Calder Park, se a Melbourne melletti Ravenhall nem került be a bajnokságba, igaz, az utóbbit 1982-ben legalább tartalékversenyként számításba vették.
A Formula–1-ben
Adelaide (1985–1995) 1985-ben aztán végre a sportág részévé vált az ausztrál nagydíj, amelyet Adelaide-ben rendeztek, egy utcai pályán. A futam, amely egészen 1995-ig a szezon utolsó versenye volt, egy technikás, nehéz pálya volt, ahol sok kieső is volt. A versenyzők és a nézők körében is nagy népszerűségnek örvendett. Az első futamon Ayrton Senna indulhatott a pole-ból, a különösen forró időjárási körülmények közepette pedig a mezőny a kétórás limitet is túllépte - igaz, nem sokkal, mert mind a 82 kört megfutották. A versenyt végül Keke Rosberg nyerte a Williamsszel, jókora előnnyel Jacques Laffite és Philippe Streiff Ligier-jei előtt, akik a futam vége előtt, Streiff hibájából összeütköztek, és emiatt a kettős dobogó majdnem meghiúsult. Ez volt Niki Lauda búcsúversenye is, amely nem sikerült dicsőségesre, mert összetörte az autóját. Az ausztrálok versenyzője, Alan Jones is jelen volt a Haas-Lola pilótájaként. Az 1986-os verseny nagy izgalmakat tartogatott, mert a háromesélyes világbajnokság itt dőlt el. Nigel Mansellnek csak a dobogón kellett célbaérnie ahhoz, hogy világbajnok legyen, Alain Prost és Nelson Piquet esetében azonban győzelmi kényszer állt fenn. A versenyt sokáig vezette Keke Rosberg, aki defekt miatt kiesett, így Prost került az élre, de ez még mindig jó lett volna Mansellnek. A következő körben aztán ő is defektet kapott, kiesett, a bajnoki címet pedig elbukta. A Williams csapat óvatosságból kihívta kerékcserére Piquet-t, aki ezután hatalmas tempóban hajtott a győzelemért, sikertelenül - Prost nyert, és ezzel ő lett a világbajnok.
Az 1989-es verseny az özönvízszerű esőzésről lett hírhedt, valamint arról, hogy az előző, japán futamon Alain Prost egy Ayrton Sennával történt botránybalesetet követően lett világbajnok, ami a McLaren fellebbezése miatt még nem volt hivatalos. Prost el sem akart indulni, Senna viszont mindent beleadott, hiszen akár még világbajnok is lehetett, amennyiben a kizárására vonatkozó fellebbezés eredményes. A pole-ból indult, a rajtot azonban az időjárási körülmények miatt elcsúsztatták. Végül ha késéssei is, de elrajtoltak - Prost már az első kör végén bejött és feladta a versenyt, Senna ezzel szemben eszeveszett tempót kezdett el diktálni, és már a harmadik kör végén 23 másodperces előnye volt az élen. Ez lett a veszte is: a 13. körben le akarta körözni Martin Brundle Brabhamjét, a sűrű esőfüggönyben azonban nem látta az autót, telibe kapta azt, és összetörte a McLarent. Így a fellebbezés eredményétől függetlenül Prost lett a világbajnok. A versenyt végül Thierry Boutsen nyerte a Williamsszel, miután túllépték a kétórás időlimitet. 1990-ben itt rendezték a sportág 500. futamát, ahol ismét különleges izgalmak történtek. A már világbajnok Senna sokáig vezetett, majd a 61. körben összetörte az autót, így a verseny vége egy kiélezett küzdelem lett a benettonos Nelson Piquet és a ferraris Nigel Mansell között - végül Piquet győzött. A verseny előtt kisebb botrányt okozott, hogy a jeles alkalom miatt a hagyományosan elkészített év végi csoportkép mellett a még élő világbajnokok összeálltak egy közös fénykép erejéig, Prost azonban egyiken sem szerepelt, mert még mindig rettenetesen dühös volt Ayrton Sennára az előző, japán nagydíjon tett manővere miatt, amellyel világbajnok lett.