Szászhermány (, , szászul: Huntschprich) falu Romániában, Brassó megyében. Brassó városától tíz kilométerre északkeletre, az Olt nagy kanyarulatától délre fekszik. Szászhermány község központja, lakosainak száma 2011-ben 4659 fő volt.
Szászok alapították a Német Lovagrend barcasági tartózkodásának idején, valószínűleg 1220 körül, és ebben az időszakban kezdték építeni nagytemplomát is. Legelső okleveles említése 1240-ből származik. A 15. században a török fenyegetettség hatására megkezdték egy templomerőd építését, és a 16–17. században a helyiek számos támadást vészeltek át az ellenálló templomerődben. A 20. század végén a szászok kivándoroltak, a 21. század elején a lakosság túlnyomó részét a románok képviselik.
Területe nedves, részben mocsaras; földje termékeny, mely kedvez a mezőgazdaságnak. A falu lakosainak fő foglalatossága a középkortól a 20. század végéig a mezőgazdaság volt, az iparosítás elkerülte a települést. A 21. század elején a lakosság számottevően nőtt, azonban ez nem a természetes szaporulatnak, hanem elsősorban a betelepülésnek köszönhető; jellemző a Brassóból ide (és a többi szomszédos településre) történő elvándorlás. A munkaerő nagy része Brassóba vagy Prázsmárra ingázik.
A település látványossága a központban álló evangélikus erődtemplom, melyben múzeum működik: mind az erőd, mind pedig a templom látogatható. A falu területén található továbbá a Lempes-hegy és a Szászhermányi láp, melyeket természetvédelmi területként tartanak nyilván.
Neve és címere Magyar (Hermány) és román (Hărman) nevét a legtöbb történész egy Hermann nevű alapítótól vagy elöljárótól származtatja, Kovács Lehel István megemlít egy olyan véleményt, mely szerint a névadó maga Salzai Hermann, a Német Lovagrend nagymestere és államának alapító atyja volt. Orbán Balázs a székely Hermán nemzetségtől, Benkő József pedig a forrást jelentő „érmány” szóból vagy pedig Hermész görög istentől eredezteti. A román Hărman valószínűleg a magyar elnevezés átvétele, ugyanis ha a német személynévből származna, akkor Hărmănești alakban honosodott volna meg.
A német Honigberg és a latin Mons Mellis jelentése „mézhegy”, és néhányan azt feltételezték, hogy a helyi méhekkel vagy méhészkedéssel van kapcsolatban; Orbán Balázs megemlít egy legendát a környéken tanyázó vadméhekről, melyek mézét a telepesek felhasználták. Gernot Nussbächer szerint azonban a szászok korábbi németországi otthonaikról neveztek el több újonnan alapított barcasági falut, így Honigberget is (Koblenztől, a Német Lovagrend egyik központjától délre találhatók Honigberg, Heldsdorf, Weidenbach, Nussbach, Rosenau stb. nevű falvak, melyek ugyanakkor barcasági települések német nevei is).
A név különböző változatai: Mons Mellis (1240, 1377), Herman (1243, 1404), Honchperg (1415), Honichperg (1420), Hermanfalw (1422, 1426), villa regalis Herman és Honigperg (1484), Hermány (1706). A magyar elnevezés Szász- előtagját legelőször 1784-ben jegyzik („a Bartzabéli Szász-Hérmányba”). A 19. század közepén állandósulnak a jelenlegi elnevezések: (Szász-)Hermány, Honigberg, Herman(u).
Címere egy földgömbön (más ábrázolásokban gyűrűn) álló T és F betű; a szász történészek szerint jelentésük Frater Teutonicus (Német Lovagrend). A régebbi ábrázolásokon a bal oldalon egy rózsa, a jobb oldalon egy tulipán is megjelenik.
Földrajz Brassó megye keleti részén, a barcasági síkság közepén fekszik, 530 méter tengerszint feletti magasságban. Brassó városától tíz kilométerre északkeletre, az Olt nagy kanyarulatától négy kilométerre délre helyezkedik el; áthalad rajta a DN11-es főút, illetve a 400-as vasúti fővonal. Van saját vasútállomása, ezenfelül autóbusszal is megközelíthető.
A falutól délre, Brassó és Hétfalu irányába nagy kiterjedésű, száraz, gazdag szántóföldek találhatók. Az északra eső, az Oltig terjedő területet a régi időkben tölgyerdő borította, de ebből mára csak néhány festői facsoport maradt meg. Nyugat, északnyugat felé a föld nedves, a talajvíz sok helyen a felszínre tör, így dús, füves területek vannak itt. A mocsaras területet vízelvezető árkokkal alakították át legelőkké, csak a Lempes alatt maradt meg a forrásláp részben eredeti állapotában (ez a Szászhermányi láp, melyet Natura 2000 természetvédelmi területként tartanak nyilván). Tavasszal ott virágzik a lisztes kankalin (Primula farinosa), nyáron pedig a barcasági istác (Armeria maritima ssp. barcensis), az egyetlen pázsitszegfűféle, amely ezen a környéken található.
A falutól két kilométerre nyugatra fekszik a Lempes-hegy, négy kilométerre északra pedig a bővizű Hidegkút (Kalte Brunnen) forrás; mindkettő a helyiek kedvelt kirándulóhelye. A Hidegkúttól északra elterülő, az Oltig húzódó nedves rétek látványossága a mocsári kockásliliom (Fritillaria meleagris), a tavaszi és őszi madárvonulás idején pedig számos mocsári madár népesíti be.
Mérsékelt kontinentális éghajlat jellemzi, amelyet az északnyugat felől érkező légmozgások uralnak; az éves átlaghőmérséklet 7,6 °C, a csapadék 609 mm. Közvetlen közelében nincsenek magaslatok, így ki van téve a zord szeleknek. A település területén néhány kisebb patak van, ezenfelül áthalad rajta egy csatorna, amely Hosszúfaluban ágazik ki a Szentpéteri patakból, mely a maga során a Garcsin-patakból ágazik el; ez régen malmokat hajtott.
Története Szászhermány területén már a kora újkőkorszakban állandó, földműves települések voltak: régészeti feltárások során Körös-kultúrai illetve Cucuteni kultúrai kerámiákat találtak. A Lempes területén végzett ásatásoknál bronzkori leletek kerültek elő, a kora vaskor Hallstatti kultúrájára pedig számos, az egész térségben található kerámialelet utal. Az 1960-as években végzett feltárások géta–dák kerámiákat találtak a Lempes környékén, melyekből egy i. e. 3. századi dák település jelenlétére következtettek. Ez volt az egyetlen ismert barcasági dák település ebből az időszakból, és a leletekből ítélve egészen a római hódításig, vagy még későbbig létezett. A népvándorláskor alatt elnéptelenedett, a következő tárgyi emlékek a 8–9. századból maradtak fenn.
Szászhermány megalapítása a Német Lovagrendhez köthető, amelyet II. András magyar király 1211-ben hívott be Erdélybe és telepített le a Barcaságon határőri feladatok ellátására, velük párhuzamosan pedig szász telepesek is érkeztek a Rajna és a Mosel folyó vidékéről. A lovagok és a telepesek engedélyt kaptak templomok építésére és települések létesítésére, és valószínűleg a lovagrend barcasági tartózkodásának idején (feltételezések szerint 1218–1223 között) körvonalazódott Szászhermány települése is. Ebben az időszakban kezdték építeni Szent Miklósnak szentelt nagytemplomát is, és legelső okleveles említése 1240-ből származik, melyben IV. Béla magyar király „Mons Mellis” templomát a kerci kolostornak rendelte alá. Ez az okmány tartalmazza Prázsmár, Barcaszentpéter, és Barcaföldvár legelső említését is.
A 13. századi tatárjárások nagy pusztítást okoztak a Barcaságon, és nyilván Szászhermány fejlődését is visszavetették. Következő említése 1377-ből származik, amikor I. Lajos egy kiváltságlevélben megerősíti Brassó és a tizenhárom szabad barcasági szász falu közötti régi kapcsolatot, mely arra utal, hogy a Német Lovagrend idejéből fennálló szervezettség még akkor is érvényben volt. A 15. században a tatár betöréseket felváltotta a török fenyegetettség, így a szászhermányiak megkezdték egy templomerőd építését, továbbá Brassó várának építésénél is segédkeztek. Ami a templomot illeti, a háromhajós bazilikát a 13. században kezdték építeni román stílusban, azonban nyugati része és tornya már gótikus. A 15–16. század során átépítették a templomot, ekkor késő gótikus és reneszánsz építészeti elemekkel bővült (bár alaprajza és architektonikája változatlan maradt), mai formáját 1595-ben nyerte el. A templomot övező védműrendszert a 15–17. században alakították ki, melynek belső, ovális alaprajzú, tizenkét méter magas és négy méter vastag falát hét torony erősítette. Az erőd belsejében kamrákat létesítettek, ahol a családok biztonságba helyezhették a vagyonukat, és ostrom alatt lakóhelyként is szolgáltak.
bélyeg|Az erődtemplom Az ellenálló templomerődben a helyiek számos támadást átvészeltek: 1552-ben Ștefan Rareș, 1600-ban Vitéz Mihály, 1603-ban Giorgio Basta, 1612-ben Báthory Gábor, 1658-ban Michael Ottonello, 1663-ban Dabija vajda seregei ostromolták, de bevenni nem tudták. A 16. században Szászhermányt természeti csapások is sújtották: árvizek (1509, 1533), sáskajárás (1542), pestis (1553, 1572). A Rákóczi-szabadságharc alatt a kurucok egyik tábora Szászhermány közelében volt, és folyamatosan zaklatták, többször kifosztották a falut, a falubírót megölték. 1718–1719-ben pestis söpört végig a Barcaságon, a szászhermányi lakosoknak közel fele meghalt, 96 háztartásból 53 maradt. 1745-ben a tűzvész három utcát, 1755-ben 78 gazdaságot pusztított el; a falut ekkor egy időre felmentették az adófizetés alól, és Brassóból 140 forint segélyt küldtek nekik. 1756-ban ismét pestisjárvány dühöngött, Szászhermány közel egy évig karanténban volt. 1768-ban és 1799-ben újabb tűzesetek okoztak jelentős károkat.
Az 1848–49-es forradalom és szabadságharc alatt Szászhermány környéke több összecsapás helyszíne volt. 1848. december 5-én az Olton átkelő székelyek rövid harc és ágyúzás után megfutamították a Szászhermánynál állomásozó császáriakat, akiknek egy része elmenekült, egy szakasz viszont a templomerődbe húzódott. A székelyek betörték a várkaput és az osztrákok nagy részét lelőtték vagy foglyul ejtették, egyesek viszont kitartottak a templomtoronyban. A harcok alkalmával a falu egy része leégett és elpusztult. 1849 februárjában és márciusában újból megtámadták Szászhermányt a székelyek, azonban orosz és román csapatok visszaverték őket.
1876-ig Szászhermány (a tizenhárom szabad barcasági szász falu egyikeként) Brassó-vidékhez tartozott. Ebben az évben létrehozták Brassó vármegyét, Szászhermányt pedig ennek Alvidéki járásába sorolták be. A faluban több középületet emeltek: 1863-ban postát, 1879-ben fogadót, 1883-ban kocsmát, 1894-ben faluházát, 1897-ben az orvos házát, 1901-ben evangélikus parókiaépületet. A vasút 1891-ben érte el a települést, ekkor nyitották meg a Brassó–Sepsiszentgyörgy–Kézdivásárhely-vasútvonalat, melynek Szászhermányon is van egy állomása.
Az első világháború kitörése után a Szászhermányról besorozott katonák a lengyel és a kelet-porosz fronton harcoltak. Az 1916-os román betörés alkalmával az otthon maradt barcasági szász és magyar lakosok, beleértve a szászhermányiakat, az ország belseje felé menekültek. Szászhermány mellett több csatát is vívtak, október elején a falu és a mellette fekvő Lempes magaslata többször felváltva került a románok és a Falkenhayn vezette németek kezére. A háborúban a falu 52 szász és 50 román lakosa esett el. A második világháborúban elesett és fogságban meghalt szászoknak a templomerődben állítottak emlékművet. A háború utolsó évében a szászok közül sokat munkatáborba vittek, vagyonukat kisajátították. Mindezek ellenére számuk nem csökkent jelentősen, viszont a románok száma néhány évtized alatt megháromszorozódott.
1941-ben Szászhermánytól különvált Szászhermányi-méhkertek (románul Stupinii Hărmanului), azonban ez az 1968-as megyésítéskor ismét beleolvadt Szászhermány faluba. A megyésítés alkalmával hozták létre Szászhermány községet, a községközponton kívül a korábban Háromszék részét képező Vámoshíd tartozik hozzá.