Az ősmagyar vallás a kereszténység felvétele előtti magyar hitvilágot jelenti, mindazokat a mitológiai képzeteket, lényeket, és a világ keletkezésére, felépítésére és működésére vonatkozó elgondolásokat, melyek egy többnyire egységes mitológiát alkottak. A vallásukról tömören annyit mondhatunk, hogy az ősmagyarok túlnyomórészt pogányok voltak, azaz vallásuk nem az egyistenhit alapján állt, nem imádtak feltétlenül egy transzcendens lényt, viszont ugyanúgy volt erkölcsi, lelki-tudati és szellemi tanításrendszerük és életcélokat kijelölő eszmerendszerük, mint napjaink világvallásainak.
Kutatók szerint az ősmagyar nép a magával hozott természetmágián túl kapcsolatba került az ősiráni vallásokkal, a zoroasztrizmussal és annak ágával, a zurvánizmussal, a Mithrász-kultusszal, a manicheizmussal, továbbá a védikus hagyománnyal és a kereszténység elemeivel. A kereszténység előtti magyar ősvallás valószínűleg egy, a sámánizmus és a tengrizmus néven ismert hiedelemrendszerek sajátosan magyarÉkes példája ennek a „magyarok Istene” szófordulat, mely sajátosan magyar istenfogalmat feltételez. elemekkel kiegészült változata. A „magyar ősvallás” pontos mibenlétével, elemeivel kapcsolatban azonban a tudományos életen belül, és azon kívül is különféle elméletek léteznek, így jelenleg nincs egységes kánonja a magyar ősvallásnak és a magyar mitológiának. (Ehhez az is hozzátartozik, hogy egyes alakok, történetek a különböző időben és helyen történt gyűjtésekben eltérhetnek vagy akár ellent is mondhatnak egymásnak.)
Az ősmagyarok nem készítettek írásos feljegyzéseket, így csak más népek feljegyzéseire, régészeti leletekre, illetve későbbi beszámolókra és a folklórra támaszkodhatunk. A felsőbbrendűség elvéből kiinduló kereszténység is gondoskodott arról, hogy az egykori pogány hit tanai, illetve szellemi és tárgyi emlékei megsemmisüljenek.
A mai tekintélyes tudósok egy része szerint a magyar ősvallásról gyakorlatilag nem rendelkezünk megbízható ismeretekkel, a jelenleg élő képe jóindulatú néprajzkutatók, régészek és amatőrök, áltudósok összjátékával létrejött, prekoncepciókon alapuló konstrukció.
Történelem A történelem folyamán a magyar nép „magába olvasztotta” az avar, hun, kun, besenyő, jász, székely, továbbá a germán, szlovák, rutén, szerb, horvát, román, zsidó, bolgár, cigány és sok más betelepülő népeket, néptöredékeket is. A magyar nyelv „önálló életre” kelt, mert az egységes nyelv alkotja a nemzetet, ugyanakkor a mai nemzet legnagyobb részében az előbb felsorolt népek utódaiból tevődik össze. A nyelv megmenekült az eltűnéstől, ugyanakkor az embertanilag magyarnak nevezett eredeti népcsoport szinte kihalt, de legalábbis majdnem az eltűnés szélére került.
A hunok közül sokan keresztények lettek, keleten is. Többségük a nesztoriánus kereszténységhez tartozott, míg Pannóniában inkább az arianizmus volt jellemző. A magyarságba beolvadt avarok is bizonyítottan keresztények voltak.
Az ősmagyarok egy csoportja már a honfoglalás előtt, a Fekete-tenger-menti térségben megkeresztelkedett, ami keleti rítus szerint történhetett.
A szlávok két nagy hittérítője, Cirill és Metód találkozott az etelközi magyarokkal. A korabeli leírás így mondja el:
„Midőn pedig megérkezett (ti. Metód) a Duna tájékára, egy ugor (magyar) „király” látni akarta őt. És bár egyesek azt mondták, hogy nem fog tőle baj nélkül megszabadulni, ő mégis elment hozzá. A király pedig, mint főpapot illik, tisztelettel, ünnepélyesen és örömmel fogadta. És beszélgetvén vele, ahogy ilyen méltóságú emberekkel illik beszélgetni, megölelte és megcsókolta őt és megajándékozván nagy ajándékokkal, ezekkel a szavakkal bocsátotta el: Emlékezzél meg mindig rólam tisztelendő atyám szent imáidban.” Pirigyi István: A magyarországi görögkatolikusok története
A 9. században a Fekete- és Kaszpi-tenger közötti terület nagy részét uraló Kazár Birodalom elitje zsidó hitre tért (fennhatóságuk alá tartoztak a magyarok is), de Közép- és Kelet-Európában ekkor a kereszténység részéről is intenzív térítés folyt,Zimonyi István: A magyarság korai történetének sarokpontjai ennek ellenére a magyarság túlnyomó része még a 9. század végén is pogány volt.
A kalandozó magyarság idejéből van egy történeti adatunk, amely a pogány magyart a 11. sz.-i, kereszténység elleni lázadóknál valamivel közönyösebbeknek mutatja. A 926-os Sankt Gallen-i kaland alkalmával bennjártak az ottani kolostorban, abban mindent felkutattak, Szt. Gallus oltárához azonban hozzá se nyúltak, s a templomban őket csendre intő, féleszű Heribald nevű barátot figyelmeztetéseiért egypárszor nyakon teremtették, különben azonban nevettek a bolondságán. Két bajtársuk beleveszett abba a vakmerő vállalkozásukba, hogy le akarta szedni a templom tetejéről az aranyozott kakast. Az egyik a kakas piszkálgatása közben zuhant le, a másik a toronyból le akart csúnyítani, de nagyon kihajolt, kibukott és agyonütötte magát. Holttestüket a templom kapujában égették el. Olyan máglyát raktak, hogy lángjai a templom boltozatáig felcsaptak, de a templomban kárt nem tettek. Néhány kóborló ráakadt Viborada apáca hajlékára, melybe az befalaztatta magát s mindössze egy kis nyíláson érintkezett a külvilággal. Felülről behatoltak a házikóba, s a benne imádkozva talált Viboradát agyba-főbe verték, úgy hogy az másnapra meg is halt. Heribald azonban holta napjáig megemlegette a magyarokat, akik bántották ugyan, de bort is adtak neki, s jól is lakatták.
948-ban Bulcsú és Termecsü (Árpád dédunokája) Konstantinápolyba mentek, és ott megkeresztelkedtek. (Bulcsú – görög források szerint – később visszaesett a pogányságba.) Az erdélyi gyula is felvette a keresztséget Bizáncban, és magával hozta Hierotheoszt, hogy népét a keresztény hitre térítse.
A fejedelmek idején, Taksony és Géza korában erős geopolitikai nyomás nehezedett a magyarságra, hogy hagyjanak fel az ősvallásukkal és a kényszer hatására Géza felvette a kereszténységet, pontosabban, keresztény szertartásokat vegyített az ősvallás közé. Amikor Ditmár, a Magdeburgból származó püspök ezért a szinkretizmusért megrótta, azt mondta, hogy elég nagy úr ahhoz, hogy két istennek áldozzon. Géza felszólította az ország elöljáróit, hogy kövessék példáját és vegyék fel családjaikkal együtt a keresztény hitet. Ekkor már érkeztek keresztény térítő papok. A pogányok nem üldözték őket, sem a kereszténységre térőket, ebben az időben még nagyfokú vallásszabadság volt, ami Piligrim püspök 974-es, pápához írt leveléből is kiderül: „Mert maguk a magyarok, ámbár még a pogányság bilincsében vannak, a mindenható Isten kegyelmének munkája állal, senkinek alattvalóik közül nem tiltják a megkeresztelkedést, sem a papokat nem gátolják, hogy bárhová menjenek. Hanem olyan egyetértők a pogányok a keresztényekkel és olyan barátságosan vannak egymással, hogy itt beteljesedni látszik Ézsaiás jövendölése: a farkas és bárány együtt legel, az oroszlán szénát eszik, mint az ökör.” A levélben említés esik arról is, hogy az országban megindult a templomépítés is.
A népnek a kereszténységre térítése azonban csak súlyos harcok árán ment csak végbe. Géza fia, I. István legitimálta magát, mint keresztény, Isten kegyelméből uralkodó királyt.Kristó Gyula (szerk.: Zsoldos Attila): The Life of King Stephen the Saint, Saint Stephen and His Country: A Newborn Kingdom in Central Europe – Hungary, Lucidus Kiadó, 2001, , (angol nyelven), 15–36. o. Nyugati papokat hozatott az országba, kötelező vallássá tette és erőszakkal terjesztette a kereszténységet. A lakosság nagy része csak a kényszernek engedve hajtotta a fejét a keresztvíz alá: „a pogány nép vonakodott a nyakát a keresztény hit igájába hajtani, s azon mesterkedett, hogy főembereivel együtt kivonja magát uralma alól.” Szent István király Nagy legendája (1080 körül) A király az egyház zászlaja alatt és erős német segítséggel legyőzte Koppányt, Somogy urát, (ezt a küzdelmet később a németek és magyarok harcának is nevezték) majd Prokuj gyulát, Erdély urát, s ezzel a régi vallást erősen visszaszorította. Később a katolikus egyház egyházszervezői tevékenysége miatt szentté avatta.
István utódja, Péter azonban nem kellett a népnek és a pogányság visszaállítása érdekében a megvakított Vazul fiait, Leventét, Andrást és Bélát hívták vissza a trónra. Ez volt az ún. első pogánylázadás ideje. Levente, mint koronázatlan fejedelem, a pogányok vezetőjével, Vatával tíz hónapig irányította az országot, utána tisztázatlan okok miatt átkerült a hatalom Andráshoz (Endréhez).
András a megkoronázása után újra betiltotta a pogányságot. A Képes krónika alapján: „megparancsolta tehát az egész nemzetének fejvesztés terhe mellett, hogy hagyják el a pogány szokást, amit előbb engedélyezett nekik, térjenek vissza Krisztus igaz hitére, és mindenben ama törvény szerint éljenek, amelyre Szt. István király oktatta őket”.Képes Krónika – Szépirodalmi Könyvkiadó, Budapest, 1978, fordította és a szövegmagyarázatokat összeállította Geréb László Béla ezután legyőzte a németekre támaszkodó Andrást, és 1060-ban elfoglalta a trónt.
Amikor Béla megkoronáztatta magát, gyűlésre hívta össze a népek véneit. Elrendelte, hogy minden falu két-két véne jelenjen meg. Azok számosan el is jöttek, majd elöljárókat választottak és követelték a királytól, hogy őseik példáját követve „pogány” módon élhessenek, továbbá hogy a püspököket, papokat és dézsmaszedőket elkergethessék, hogy a keresztény templomokat és a harangokat széttörjék.
Ismét a Képes Krónikát idézve: Harmadnapon pedig, mikor a választ várták, a király parancsára fegyveres katonák rontottak rájuk, néhányukat megölték, vezetőiket az emelvényről letaszítva eltiporták, a többieket megkötözték és keményen megkorbácsolták, és egy részüket megölve, másokat megkötözve és megkorbácsolva nagy nehezen lecsillapították a lázadást a katonák… Miután Szent István király Krisztus hitére térítette Hungariát, az még kétszer tért vissza a pogánysághoz. Először Endre király idejében, másodszor Béla király idején, amint most megírtuk.
Ez volt a pogány nép utolsó egységes fellépése az országban, amikor a régi hitre való visszatérést követelték. A felkelésben részt vett Vata fia, Javas is, aki – apja szokását követve sok varázslót, javast és jóst gyűjtött maga köré.
I. Béla új pénzérméket veretett, melyeken egyik oldalon egy kereszt, a másik oldalon a király neve volt látható. Megkoronázása után, alig három év múlva a királyra rászakadt a trón nehéz faépítménye, súlyosan megsebesült, és „félholtan vitték a Kanizsva patakjához; ott távozott el a világból.”Képes Krónika Sokan a pogány máguspapok átkai beteljesülésének tartották a szokatlan esetet.
A kereszténnyé lett magyar királyok később törvényekben tiltották meg a régi hit gyakorlását. Kálmán király dekrétuma szerint törvényt sértenek azok, „akik pogány szokás szerint kutak mellett áldoznak, vagy fákhoz, forrásokhoz és kövekhez ajándékokat visznek.”(László ún. I. törvénykönyvéből
A magyar kereszténység első három évszázadát végigkísérték az ún. „mágus-perek”. Ekkor még sokan, ispánok, püspökök is igénybe vették a gyógyító „mágusok” tudományát. Köztük Árpád-házi Szt. Margit is. A „mágus-pörök” iratából tudjuk, hogy pártfogásába vett gyógyító sámánokat vagy táltosokat.
A táltosok és a vallás egykori specialistái ugyan rejtezésbe vonultak vissza, de titkos szervezetük még évszázadokig behálózta a magyar birodalmat. Az összekötő szálak az egyes csoportok között csak a török hódoltság idején szakadtak szét. Elsorvadhatott sok sejt azért is, mert életét vesztette a „mester”, vagy az, akinek átadhatta volna a tudományt.
A világ szerkezete A magyar mitológia világfelépítésében a samanisztikus háromszintű modellt követi: a felső világban van a jó szellemek világa az ún. középső világ az általunk ismert fizikai valóság, ebben a világban él az ember és a földi élőlények és rajtuk kívül a Földön élő természetfeletti lények az alsó világ a rossz szellemek (démonok) világa.