A sumer nyelvA magyarban néha a sumér, sumír, szumír alakok is használatosak. Ennek ellenére célszerű a sumert használni, ahogyan Komoróczy Géza javasolja, például Sumer és magyar?, 7–8. old. az ókori Mezopotámia területén élt sumerek nyelve.
A šumēru szó az akkád nyelvből származik, eredetileg eme-ĝir15 („anyanyelv”), ejtése körülbelül emengir. Írásrendszere – amelyet csak i. e. 2600 tájától lehet ékírásnak nevezni – a világ legrégebbi ismert írott nyelvévé teszi, emiatt kulturális jelentősége is nagy. Legrégebbi emlékei, az uruki archaikus szövegek körülbelül az i. e. 33. századból származnak, piktografikus előzménye azonban már i. e. 3500 körül is létezett Kisben.
Az i. e. 3. és 2. évezred fordulója (i. e. 2000) körül erősen visszaszorult. Beszélt nyelvként az i. e. 18. században halt ki, ám lehetséges, hogy a vallási és tudományos életet leszámítva már a III. uri dinasztia idején sem volt az állam hivatalos nyelve.Cooper, Jerrold S. (2016): Sumerian literature and Sumerian identity. Problems of canonicity and identity formation in ancient Egypt and Mesopotamia. , 1-18. o. A feliratos emlékekkel alig rendelkező Tengerföldön a névanyag alapján még jó egy évezredig használták, de nem tudni, hogy a mindennapi életben, köznyelvként milyen mértékben maradt fenn. Később Babilóniának nevezett Sumer és Akkád területén csak fokozatosan tértek át a hivatalos iratokban és irodalmi művekben való használatáról az akkád nyelvre. Ez az áttérés végül nem volt teljes, az óbabiloni kor utolsó harmadában megrekedt, és az addig megmaradt sumer szövegeket már nem fordították le, maradtak sumerül, csak az újabb művek íródtak akkádul. Az írnokok az asszír kor végéig kétnyelvűek voltak, még Assur-bán-apli korában is tudtak sumer szöveget készíteni. A sumer nyelv egy ideig még azt is túlélte, hogy az akkádot az arámi nyelv váltotta fel, és így lehetővé tette a régi hagyomány teljes átültetését Asszíria tudományos központjaiba, még a fővároson kívül esőkbe is. Az utolsó ékírásos sumer nyelvű szövegek az 1. században keletkeztek.
Idővel azonban teljesen feledésbe merült, és a 19. századig várni kellett újbóli felfedezésére. Pontos feltárása a mai napig nem történt meg, de ismereteink elégségesek a fellelt sumer nyelvemlékek lefordításához. A sumer egy olyan agglutináló nyelv, amely több ponton is ergatív jelleget mutat, tehát a tárgyas ige alanyát eltérő esettel fejezi ki, mint a tárgyatlan ige alanyát (és a tárgyas ige tárgyát). Nyelvtanában a toldalékolás határozza meg a legtöbb funkciót, szavait általában egyszerű tövekből képezi. Esetrendszere gazdag és változatos. A nyelvészet ma bármilyen nyelvi rokonságot más nyelvekkel tagad, így az izolált nyelvek között tartják számon. A rokonság kutatását megnehezíti az a körülmény, hogy az ékírásos sumer jelek nagy része – bár olvashatóak és az értelmük ismert – valódi hangértéke (kiejtése, a beszélt nyelvbeni alkalmazása) nagyrészt ismeretlen.
Megfejtése right|thumb|250px|Közigazgatási célú ékírásos tábla körülbelül i. e. 2350-ből Miután Henry Creswicke Rawlinson (1810–1895) 1835-ben megfejtette a behisztuni feliratokat, elkezdődhetett az akkád nyelvű ékírásos szövegek megfejtése is.
1850-re Edward Hincks (1792–1866) arra a feltételezésre jutott, hogy az ékírással írt szövegek nem minden része sémi eredetű. A sémi nyelvek szavai ugyanis hárommássalhangzós gyökökből épülnek fel, bizonyos szavak azonban nem feleltek meg ennek.
1855-ben Rawlinson bejelentette, hogy a nippuri, larszai és erehi lelőhelyeken feliratokra akadtak, amelyeket nem valamely ismert sémi nyelven írtak. Julius Oppert ekkor feltételezte, hogy ez a – szerinte „turáni” – nyelv volt Mezopotámia nyelve az akkád előtt, és az ékírás is ehhez fejlődött ki. Egy évvel később Hincks amellett érvelt, hogy az értelmezetlen nyelv valószínűleg agglutináló. Voltak olyan kutatók, akik akkor ezt „szkítának” vagy az akkád egy változatának tekintették. Ezzel szemben 1869-ben Oppert a nyelvet „sumer” nyelvnek nevezte el, az akkádoktól már megismert „Sumer és Akkád királya” cím alapján – ha az akkádok a sémik, akkor a sumerek alkották a királyság nemsémi részét.
Ernest de Sarzec 1877-ben megkezdte a tellói sumer emlékek feltárását, majd 1884-ben megjelentette a Découvertes en Chaldée első kötetét, benne a sumer feliratok átiratával. A Pennsylvaniai Egyetem kutatásai ezután indultak meg 1888-ban Nippurban, és 1889-ben Rudolf-Ernst Brünnow kiadta a sumer képjelek osztályozott listáját. A sumer–akkád kétnyelvű szövegek első tudományos szintű fordítását Paul Haupt nevéhez kötjük; a Die sumerichen Familiengesetze (A sumer családtörvények) című művével vonult be a tudománytörténetbe. A jelek zavarbejtő sokasága és változatossága azonban egy sajnálatos tévútra vezette a tudományt: a párizsi keletkutató, Joseph Halévy 1874 után azt állította, hogy a sumer nem természetes, hanem egyfajta mesterséges nyelv, amelyet titkos célokra hoztak létre. Ez egy mintegy 10 évig tartó vitát váltott ki az asszirológusok között. Egy tucat évre Halévy álláspontját még a nagy Friedrich Delitzsch is elfogadta, 1897-tel bezárólag.
Delitzsch hosszú munkálatok után szakértői szótárt és nyelvtant adott ki – Sumerisches Glossar és Grundzüge der sumerischen Grammatik –, amelyek 1914-ben jelentek meg, segítségükkel a sumer nyelvről már átfogó képet lehetett kapni. Arno Poebel, Delitzsch tanítványa 1923-ban a nyelvtant az azonos cím alatt pontosította. Ez a nyelvtani összefoglaló mintegy 50 évre maradt a sumert tanulmányozók egyik legfontosabb írásává – mindaddig, amíg 1984-ben Marie-Louise Thomsen meg nem jelentette a The Sumerian Language, An Introduction to its History and Grammatical Structure (A sumer nyelv, egy bevezetés történetébe és nyelvtani szerkezetébe) című művét, ami már a modern elvárásoknak is megfelel.
Megjegyzendő, hogy a Louvre egykori munkatársa, François Thureau-Dangin sokat közreműködött a sumer nyelv megfejtésében az 1898 és 1938 között kiadott kiadványaival, mint például az 1905-ös Les inscriptions de Sumer et d’Akkad-dal (Sumer és akkád feliratai.) 1908-ban Stephen Langdon megpróbálta összegezni a sumer és akkád szókincs ismeretének terén bekövetkezett hirtelen nagyobbodást a Charles Virolleaud által szerkesztett Babyloniaca című folyóirat hasábjain a Sumer-Asszír Szókincsek című cikkében. A későbbi tudósok Langdon munkájában számos tévedést és pontatlanságot fedeztek fel, de a tanulmány így is jelentőségteljes. 1944-ben egy sokkal elővigyázatosabb sumerológus, Samuel Noah Kramer megírta a Sumerian Mythology-ként (Sumer mitológia) ismert művét, amelyben a megfejtés menetét részletezi.
Átírása
Példa az ékírás átírására100x33px100x33px100x33px100x33px100x33px100x33pxUR DIĜIR ĝa2-tum3-du10-ke4ur dĜátùmdu-keA középső sorban az ékjelek átírása (transcriptio), azalsóban a „normalizáció”, azaz a valódi olvasat látható. Az ékírásos szöveg átírása egy többlépcsős folyamat. Mindenekelőtt magukat az agyagba karcolt ékjeleket kell lemásolni, ami a táblák gyakori töredezettsége és egyéb sérülései miatt már eleve nem mindig könnyű. A következő lépés az úgynevezett átírás (transcriptio), melynek során a jeleket a nekik megfelelő latin betűs értékekkel adják vissza. A harmadik és egyben utolsó lépés az úgynevezett normalizáció, ekkor a már átírt jeleknek valós értékeket adva, immár az adott nyelven rendesen elolvasható szöveget kapunk. Ebben a fázisban a szöveget kiegészítik az írásból (gyakran) hiányzó, de a nyelvtan miatt egyértelműen szükséges elemekkel (magánhangzók, kettőzések) is.
Az átírás során a sumerológusnak el kell döntenie, hogy miként jelenítse meg a sumer szöveget a latin ábécével – s ez a munka nehezebb része, ugyanis a szövegkörnyezettől függően egy ékírásos jel lehet egyike a számos szójelnek, jelenthet egy szótagot (V, VC, CV, vagy CVC) vagy lehet úgynevezett determinatívum (szemantikai kategória-jelölő vagy fonetikai komplementum) is, mely az utána (ritkábban előtte) álló szót egy bizonyos kategóriába helyezi, illetve megadja a hangzás egy jellemző részét. A képen ilyen determinatívum a d, ami a dingir (= isten) szó és azt jelzi, hogy a mögötte álló szó egy isten neve. Így a DĜatùmdu (a determinatívum nem ejtendő) jelentése Ngatumdu isten. Nehezíti a feladatot, hogy vannak olyan sumer szavak, melyeket több szótagjel együttes felhasználásával létrehozott szójelekkel, úgynevezett ligatúrákkal írtak. Ezt az eljárást diri-helyesírásnak nevezik a DIRI szójelről, melyet a SI ( = összetett igék képzője) és az A ( = víz, sperma, utódok) szótagjelek együttesével – SI×A – jegyeztek le. Az átírásban ilyenkor nem szia jelenik meg (ilyen szó nincs a sumer nyelvben), hanem az együttesüknek megfelelő DIRI (DIR, DU26 = nagyon nagy, tökéletes).diri, dir, du26
Nyelvtörténete right|thumb|250px|Sumer térképe A sumer az első ismert írott nyelv, első írásos emlékei i. e. 3200. körül keletkeztek. Ékírását később az akkád nyelv használta. Alkalmazták azonban az indoeurópai nyelvek közül a hettita és az óperzsa nyelvre is, bár az utóbbi csak hasonló elvekre épült, a jelek alakja eltért. A sumer nép eltűnése, lassú beolvadása után a sumer nyelvet több, a térségben lévő országban még századokig a diplomáciai levelezés és a tudományok nyelveként használták, hasonlóan, mint a középkorban a latint, fontos részét képezte az írnokképzésnek, és megmaradt a mágikus-rituális, illetve a tudományos nyelvhasználatban is. Nyelvtörténeti korszakok Az írott időszak számos nyelvtörténeti korszakra osztható föl.
Protosumer – i. e. 3100 előtt Archaikus sumer – i. e. 3100–2600/2500; Ósumer – i. e. 2600/2500–2300/2200; Újsumer – i. e. 2300/2200–2000; Kései sumer – i. e. 2000–1800/1700; Sumer utáni kor – 1800/1700-100.
Elterjedt vélekedés, miszerint a sumer nyelv protosumer jövevényszavakat tartalmaz, ezért a sumerek valamikor az i. e. 4. évezred második felében vándoroltak be Mezopotámia térségébe, ott rátelepedtek az ismeretlen (talán protoakkád) népességre.Komoróczy Géza: Mezopotámia története Ugyanakkor az uruki archaikus szövegek értelmezése során többen (köztük Ajszik Vajman) úgy találták, hogy már ezekben is vannak olyan fonetikus jelek, amelyek csak a sumer nyelvből vezethetők le. Így például a közigazgatási feljegyzésekben gyakran látható „nádszál” sumerül GI, amelyet itt a sumer „visszaszolgáltatni” értelemben lehet olvasni. Ez pedig csakis az i. e. 3300-as sumer nyelvvel lenne magyarázható. Éppígy Adam Falkenstein egy jelcsoportot „Enlil életet ad” formában fordított le és névként értelmezte. Ez a fordítás is csak a sumer nyelven keresztül értelmezhető, mivel a jelcsoportban szereplő „nyílvessző” és az „élet” fogalma csak a sumer nyelvben azonos hangalakú (TI).
Néhány időrend a kései sumer kort kihagyja, és a 2000 utáni összes emléket sumer utáninak tekinti. Ez utóbbi azt jelenti, hogy a nyelv ekkor már holt nyelvnek számított, és csupán mint klasszikus nyelv maradt használatban. A tengerföldi sumer nevek azonban a sumer nyelv továbbélését mutathatják, nagyjából az i. e. 1. évezred kezdeti szakaszáig.
Rokonai A nyelvet gyakorlatilag már minden ismert agglutináló nyelvvel megpróbálták rokonítani, de mindeddig nem sikerült meggyőzően bizonyítani, hogy a ma beszélt nyelvek közül bármelyik közvetlen kapcsolatban állna a sumerral.