200px|bélyegkép|Vegyi fegyver jelzés A vegyi fegyver az ellenséges katonák egészségére ártalmas, maradandó sérülést vagy halált okozó, katonai felhasználásra előkészített vegyi anyagok gyűjtőneve. Egy vegyi anyag akkor alkalmas katonai felhasználásra, ha kellően mérgező, viszonylag könnyen kezelhető, megfelelően stabil, illetve könnyen és nagy mennyiségben előállítható. Használatukat a nemzetközi jog tiltja. A vegyi fegyverek világméretű betiltását és a készletek felszámolását a Vegyifegyver-tilalmi Szervezet (Organisation for the Prohibition of Chemical Weapons, OPCW) ellenőrzi.
Típusaik A vegyi fegyverek a mérgező harci anyagoknak az élő szervezetre (emberekre, állatokra, növényekre) gyakorolt káros hatásán alapulnak. Emberek nagy csoportjai ellen alkalmazhatóak, ha közel egy időben és helyen tartózkodnak, ezért soroljuk a tömegpusztító fegyverek kategóriájába. A vegyi fegyverek általában légzés útján, vagy bőr- és nyálkahártyán keresztül jutnak a szervezetbe. Ritkább a táplálékot (étel, ital) felhasználó vegyi fegyverek használata. 200px|bélyegkép|Mustárgáztól megsebesült katona
Hatásmechanizmus szerint Vérmérgek Hólyaghúzó harcanyagok Fojtó harcanyagok Idegmérgek Időleges harcképtelenséget okozó anyagok Ingerlő anyagok Toxinok
Bevethetőség szerint Tüzérségi töltetekkel Robbanótöltetek Termikus töltetek Szóró töltetek Permetezéssel (pl. repülőgépről) Közvetett célba juttatással (vízkészlet, élelmiszer megfertőzése)
A nyílt terepen történő alkalmazás esetén számolni kell a környezeti hatásokkal (szél, csapadék, hőmérséklet), melyek befolyásolhatják a vegyi fegyver hatásosságát és a célkörzet érintettségének mértékét.
Zárt helyiségben történő felhasználás esetén az egyes anyagok eredményessége meghaladja a 98%-ot.
Halmazállapot szerint Gázok, gőzök Cseppfolyós anyagok Szilárd anyagok
Kábítószer fegyverek
A biológiai fegyverek és a vegyi fegyverek közti átmeneti zónát képviselik az emberi psziché katonai célú befolyásolására szolgáló pszichokémiai fegyverek, köztük a kábítószerek. A második világháborúban Japán és Németország kábítószert is alkalmazott a pilóták harci kedvének fokozására. Majd a Hidegháború korszakában mind a NATO, mind a Varsói Szerződés országai - köztük Magyarország is - foglalkoztak a pszichotróp anyagok katonai alkalmazásának, illetve az ez elleni védelemnek a lehetőségeivel. Az 1980-as években Irak gyártott és halmozott fel ilyen fegyvereket, majd Oroszország alkalmazott ilyeneket a 2002-es moszkvai színházi túszdráma megoldására.
A vegyi fegyverek története A középkorig Vegyi fegyverek használata évezredekre nyúlik vissza, a mérgezett nyíltól az összetett vegyi fegyverig.
Jó példák a korai vegyi hadviselésre a késő kőkorszak (i. e. 10 000) vadászó-gyűjtögető társadalmai Dél-Afrikában. Mérgezett nyilakat használtak, a természetes környezetükben található anyagok, mérgező állatok és növények felhasználásával. Ezek a mérgek főleg skorpiótól vagy kígyóméregből származtak, de néhány mérgező növényt szintén hasznosítottak. Az általában vadászatra használt mérgező nyilakat a törzsek egymás elleni harcaikban is felhasználták.
A legkorábbi utalások a mérgező hadviselésre a Rámájana és Mahábhárata indiai eposzokban található. Manusmriti törvénykönyve például megtiltja a mérgezett fegyverek használatát.
Az i. e. 4. században Kínában a móista szekta írásai említik, hogy egy ostromló hadsereg hogyan használhat mustár és más elégetett mérgező növények füstjéből nyert harci anyagot. Régebbi kínai írásokban mérgező vagy irritáló füstök termelésének több száz receptje megtalálható, használatuk számos módjával együtt. Ezekből a leírásokból megtudható, hogyan használtak arzént és meszet levegőben szétszórva i. sz. 178-ban, egy parasztfelkelés leverése érdekében.
A gázhadviselés legkorábbi használata nyugaton az i. e. 5. századig nyúlik vissza. A peloponnészoszi háború alatt Athén és Spárta között dúló harc során, egy ostrom alkalmával a spártaiak a fal tövében fa és kén keverékét helyezték el, és meggyújtották azt. Remélték, hogy az ártalmas füst harcképtelenné teszi az athéniakat. Spárta nem volt egyedül a nem hagyományos taktikák felhasználásában ebben a háborúban: Szolón megmérgezte Cirrha ostroma alatt (i. e. 590) a város vízvezetékét, ezzel okozva veszteségeket a védőknek.
Jan Długosz lengyel krónikaíró említi, hogy 1241-ben a mongol hadsereg mérges gázt használt a legnicai csatában.
Ismételt felfedezés A reneszánsz alatt az emberek ismét felfedezték a vegyi anyagokat, mint hadviselésre használható fegyvereket. A legkorábbi ilyen feljegyzések közül az egyik a 15. századból, Leonardo da Vincitől származik, aki javasolta az arzén és rézrozsda szulfidjának egy porát:
Nincs feljegyzés, hogy ezt a port valaha is felhasználták volna.
A 17. században az ostromok alatt a támadók megkísérelték, hogy tüzeket gyújtsanak az ostromlott városban, ezért gyújtógránátokat hajítottak át a várfalak felett. A minél nagyobb tűz elérése végett alapanyagként kén, faggyú, gyanta, terpentin, salétrom, és/vagy antimon szolgált. A tüzek mellett másodlagos hatásként jelentkezett a füst, mely jelentős zavarokat okozott, irritáló hatású volt. Bár az elsődleges funkciójukat a gyújtógránátok esetében soha nem hagyták el, sokféle töltést kifejlesztettek, hogy fokozza a füst hatásait.
1672-ben, Groningen városának az ostroma alatt Christoph Bernhard van Galen, Münster püspöke alkalmazott különféle robbanóanyagokat és gyújtóeszközöket, melyeket kiegészített nadragulya-töltéssel, ezzel kívánt mérgező füstöket termelni. Három évvel később 1675. augusztus 27-én, a franciák és a németek megkötötték a strasbourgi megállapodást, ez tartalmazott egy cikkelyt, ami betiltja a "hitszegő és gyűlöletes" mérgező eszközök használatát.
1854-ben Lyon Playfair, egy brit vegyész, javasolta cianiddal töltött tüzérségi lőszer használatát, a Szevasztopol ostroma során keletkezett patthelyzet megoldására. A javaslatot támogatta Thomas Cochrane admirális a Királyi haditengerészettől. Lord Palmerston miniszterelnök is megfontolta a javaslatot, de a brit hadianyagügyi osztály elutasította, mondván, a hadviselésnek rossz módja. Playfair válaszát a későbbi században is használták igazolásként a vegyi hadviselés létjogosultságára:
A mérgező gáz használata miatti általános aggodalom 1899-ben a hágai konferencián egy javaslatban öltött testet, mely megtiltja azon a lövedékek használatát, melyeket fojtó gázzal töltöttek meg. A javaslatot az Egyesült Államokból képviselőjének ellenszavazata ellenére elfogadták. Az amerikai képviselő, Alfred Thayer Mahan haditengerész-kapitány indoka szerint az amerikaiak leleményességét nem kellene korlátozni az új fegyverek fejlesztésében.
Az I. világháború 300px|bélyegkép|Gáztámadás az I. világháborúban A franciák voltak az elsők, akik az első világháború alatt vegyi fegyvereket (könnygázt) használtak. A németek először 1915 januárjában, Bolimów városnál használtak xilil-bromidot tartalmazó lövedékeket.
Az első teljes körű harctéri alkalmazásra 1915. április 22-én Ypres második csatájában került sor. A németek megtámadták a francia, kanadai és algériai csapatokat klórgázzal. A támadás során a francia katonából 5000 azonnal meghalt. Összesen tonna könnygázt, hólyaghúzó és a tüdőt roncsoló vegyi anyagot vetettek be a konfliktusban mindkét oldalon, ideértve a klórt, foszgént és mustárgázt is. A hivatalos adatok szerint a vegyi támadásokban körülbelül fő sebesült meg és fő halt meg.
A mai napig fel nem robbant I. világháborús vegyi lőszereket lehet találni a korábbi csatatereken, Belgiumban és Franciaországban, ami komoly gondot okoz a helyi hatóságoknak.
A háború után a fel nem használt német vegyi fegyverek többségét a Balti-tengerbe dobták. Idővel a sós tengervíz korrodálta a tartályokat. A mustárgáz viaszhoz hasonló szilárd anyagként partra vetődött ezekből a tartályokból, és még ebben az állapotában is elég aktív, hogy súlyos égési sérüléseket okozzon bárkinek, aki kapcsolatba kerül vele.
A két világháború között Az Oszmán Birodalom vereségét követően 1917-ben a britek elfoglalták Mezopotámiát (a mai Irakot és Kuvaitot) és felállítottak egy gyarmati kormányt. 1920-ban Mezopotámia arab és kurd népessége tiltakozott a brit megszállás ellen, ami sokba került a briteknek. Ahogy a mezopotámiaiak ellenállása erősödött, a britek egyre inkább elnyomó intézkedéseket vezettek be. Sok spekuláció jelent meg azzal kapcsolatban, hogy a britek a nagyobb városokat gázzal bombázták volna. Az 1920-as években a tábornokok úgy nyilatkoztak, hogy méreggel még senki, soha nem nyert meg egy csatát sem. A katonák nem szerették a vegyi fegyvereket és utálták a gázálarcokat. Egyedül csak a vegyészek támogatták.
1925-ben a világ jelentős nemzetei közül tizenhat megkötötte a Genfi Egyezményt, melyben megfogadták, hogy soha nem fognak gázt használni hadviselésben. Az Egyesült Államokban az Egyezmény 1975-ig feküdt a Szenátus előtt, amikor is azt végül jóváhagyták.
A Szovjetunió szintén alkalmazott mérgező gázt az 1921-es tambovi lázadás során. Azokat az erdőket, ahol a parasztfelkelők elbújtak, meg kellett tisztítani, és erre a célra a mérgező gáz használatát találták a legalkalmasabbnak. Külön parancs utasította a parancsnokokat, hogy a gáz mennyiségét gondosan ki kell számolni, hogy az áthatoljon az erdőn és megöljön mindenkit, aki ott elbújt.
A 2. marokkói háborúban (1921–1927), Spanyolország és Franciaország erői használtak mustárgázt a berber felkelés leverésére.
1935-ben a fasiszta Olaszország Etiópia megszállása alatt használt mustárgázt (a második olasz-abesszin háborúban). Az olasz hadsereg - miközben figyelmen kívül hagyta a Genovai Egyezményt, melyet hét évvel korábban kötöttek meg - mustárgázzal töltött bombákat dobott le, repülőgépekből permetezte, illetve porított alakban terjesztette a földön. 15.000 áldozata volt a támadásoknak, javarészt a mustárgáztól.
A II. világháború A versailles-i békeszerződés 171. cikkelye ellenére a Japán Birodalmi Hadsereg gyakran használt vegyi fegyvereket. A megtorlástól való félelem miatt mindazonáltal nem használták ezeket a fegyvereket a nyugati országok ellen, más keleti országok ellen azonban igen. A japán császár 1938 augusztusától októberig a vuhani csata alatt engedélyezte a mérgező gáz használatát, összesen 375 különböző alkalommal. Ezt a gyakorlatot a második kínai–japán háború alatt végig folytatták.
A Japán Császári Hadsereg kínai csapatok és gerillák ellen használt mustárgázt és a hólyaghúzó lewisitet. Ezek alatt a támadások alatt a japánok biológiai hadviselést is alkalmaztak: szándékosan kolerát, vérhast, tífuszt, bubópestist és lépfenét terjesztettek. A vegyi és biológiai fegyvereket rabokon tesztelték, a 731-es és 516-os táborokban.
A II. világháború alatt a Harmadik Birodalom forradalmasította a vegyi hadviselést, az idegmérgek véletlen felfedezésével. Gerhard Schrader, az IG Farben vegyésze felfedezte a tabunt és a szarint. Bár a vegyi csapatokat már 1934-ben felállították, és fejlesztették a célba juttatás technológiáját is, vegyi hadviselést a háború során nem alkalmaztak. A náci dokumentumok szerint a német hírszerzés - tévesen - azt hitte, hogy a szövetségesek szintén tudtak ezekről az összetételekről. Németország végül úgy döntött, nem használja az új idegfegyvereket, mivel félt egy szövetséges megtorló ideggáztámadástól.
William L. Shirer írta, hogy a brit főparancsnokság náci invázió esetén legutolsó védelmi intézkedésként vegyi fegyvert használt volna.