Belső-Szolnok vármegye

Belső-Szolnok vármegye (latinul Comitatus Szolnok Interior, németül Innere Szolnoker Gespanschaft, románul: Comitatul Solnocul Interior) Magyarország egyik történelmi vármegyéje volt Erdélyben. Létrehozásának időpontját 1320 előttre teszik, megszűntének időpontja 1876, amikor Belső-Szolnok majdnem egésze Doboka vármegye legnagyobb részével - kiegészülve a Kővárvidék egy részével - Szolnok-Doboka vármegye néven egyesült. Székhelye Dés volt.

bélyegkép|jobbra|260px|Csánki Dezső–Kogutowicz Manó: Magyarország Mátyás király halálakor jobbra|260px|thumb|Belső-Szolnok vármegye az első katonai felmérés térképének részletén, 1782-85 jobbra|260px|thumb|Közigazgatási egységek egy 1862-es térképen

Elnevezése Nevét - akárcsak Közép-Szolnok vármegye - nem Szolnok városról kapta, hanem mint a királyság fontos sótermelő vidéke, feltehetően a honfoglalást követően itt élő szláv népek ajkán született "sótermelő" kifejezésből származik. Szerbül a sót ma is сол-nak, vagyis szol-nak mondják. Erre húzódott az erdélyi só az Alföld és Tisza felé szállításának hagyományos útvonala.

Régebbi források az elnevezést a Péter magyar király második uralkodása idején élt Zonuk ispán nevéből származtatják.

Kiss Lajos neves helységnévkutató azonban a szó szláv eredeztetését elfogadhatatlannak tartja, szerinte puszta személynévből keletkezett magyar névadással, a kor dokumentumaiból a Zolnic és a Zounuc személyneveket emeli ki mint lehetséges forrást. Ezek a személynevek a magyar „szó” főnév származékai lehetnek „szószóló”, „követ” jelentéssel. (Hasonlóan a Fegyvernek helynév keletkezéséhez.)

Fekvése Északon Moldvával és Máramaros vármegyével, keleten a szász Besztercevidékkel és Doboka vármegyével, délen szintén Dobokával, nyugaton Dobokával és Kővárvidékkel határos.

Története

Az egykor egységes - és hatalmas - Szolnok királyi vármegye a 13. században kettévált: Belső- (erdélyi) és Külső-Szolnok (tiszai) vármegyékre. Az is oka lehetett a szétválasztásnak, hogy a terület nyugati része az egri, míg keleti az erdélyi egyházmegyéhez tartozott. Első írásos emlék a vármegye létéről 1320-ból származik. A szétválást követően Belső-Szolnok az erdélyi vajda hatáskörébe került, míg Külső-Szolnokot továbbra is a király által kinevezett ispán irányította.

1848 után a császári közigazgatás a megyéket lényegében megszüntette, és csak 1861-ben állították vissza a korábbi közigazgatási rendszert. 1876-ban pedig Csépán, Entrádám, Magyarnemegye, Oláhnemegye, Oláhnémeti, Priszlop, Szamospart és Tóhát településeket Beszterce-Naszód vármegyéhez csatolták, a többi részt pedig az akkor létrehozott Szolnok-Doboka vármegyéhez

Közigazgatása A 18. század végén négy mezővárossal és 192 faluval rendelkezett, ebből az alsó kerületben három mezőváros (Dés, Désakna, Szamosújvár) és hat járásban 102 falu, a felső kerületben egyetlen mezőváros (Retteg) és négy járásban 85 falu. Az alsó kerület járásai: dési, bálványosváraljai, bethleni, alparéti, vádi, szurdoki. A felső kerület járásai: rettegi, kőfarki, kackói, láposi.

1869-ben Dés királyi mezőváros és Szamosújvár szabad királyi város mellett kilenc járás alkotta: az alparéti, bálványosváraljai, bethleni, dési, kackói, kőfarki, magyarláposi, rettegi és a szurduki.

Népessége A 18. század végén a lakosság túlnyomó része román volt, továbbá magyarok, cigányok valamint kisebb számban örmények, szászok, zsidók. A románok a görögkeleti felekezethez tartoztak (182 templom), a magyarok kisebb részben római katolikusok (4 plébánia), nagyobb számban reformátusok (36 egyházközség) voltak. Emellett egy-egy unitárius (magyar) és lutheránus (szász) egyházközség is volt a megyében. Az örmények szintén római katolikusok voltak. Az 1787-es népszámláláskor , illetve jegyeztek fel.

Nem sokkal a megye megszűnése előtt, 1869-ben Keleti Károly a tanköteles gyermekek anyanyelvi megoszlását véve alapul az alábbi nemzetiségi megoszlást számolta ki: a 138 ezres lakosság 78 százaléka román, 18 magyar, 3 német anyanyelvű volt, és 1 százalékot nem érte el a rutének aránya.

1870-ben 138.307 lakosa volt, melyből 82.527 (59,7%) görög katolikus, 23.846 (17,2%) ortodox, 17.075 (12,3%) református, 6.604 (4,8%) római katolikus, 5.591 (4%) izraelita és 2.664 egyéb (főleg örmény katolikus és evangélikus) vallású volt. 77% román, 17% magyar, 4% zsidó nemzetiségű.

Főispánjai Apor Péter szerint a vármegyének egyidejűleg két főispánja volt; a kettős tisztség a Rákóczi-szabadságharc idején szűnt meg. Név Tisztségviselés ideje Megjegyzés Köblösi Theke Lukács 1547–?

Gyerömonostori Kabos Gábor

1570-ben említik főispánként Apanagyfalvi Apaffy István

1573-ban említik főispánként Lónai Kendi Sándor

1578-ban, 1585-ben és 1591-ben említik főispánként Somkereki Erdélyi Gergely

1581-ben és 1594-ben említik főispánként Kismarjai Bocskay István 1595–1599 Köblösi Theke Ferenc

1594-ben és 1599-ben említik főispánként Bogáti Bogáthi András

1600-ban, 1607-ben és 1609-ben említik főispánként Ruszkai Kornis Boldizsár 1604– Monostorszegi Kun Gáspár

1600-ban, 1607-ben és 1608-ban említik főispánként Némethy Gergely 1611–1612

Alsó-balásfalvi Cserényi Farkas

1610-ben említik főispánként; Bethlen Gábor, Brandenburgi Katalin és Bethlen István fejedelemsége alatt is hivatalban van Monostorszegi Kun István

1613-ban és 1615-ben említik főispánként Hallerkői Haller Zsigmond

1617-ben és 1624-ben említik főispánként, tisztségét haláláig viselte, ami 1627. november előtt következett be Noszalyi Cseffey László

1627-ben, 1640-ben és 1656-ban említik főispánként Kékedi Kékedy Zsigmond

1632-ben említik főispánként Losonczi Bánffy Zsigmond 1638–1646 Csicsókeresztúri Torma György 1660– valószínűleg II. Rákóczi György idején Uzoni Béldi Pál

Kemény János és I. Apafi Mihály idején Csicsókeresztúri Torma István

feltehetőleg Cseffey László utódja, említik 1664 és 1665-ben Bethleni Bethlen Elek 1678 vagy 1679–? 1687-ben és 1691-ben említik főispánként Czegei Wass János 1679–1680

Szentmártonmacskási Macskási Boldizsár 1680–1693, 1697– Hallerkői báró Haller István 1693–1697 Gróf Mikes Mihály 1700–?, 1704–?

gróf bethleni Bethlen Ferenc 1702-1706 Mikes Mihállyal együtt; a Rákóczi-szabadságharc után egyedül 1712-ben(?) bekövetkezett haláláig Hallerkői báró Haller György 1711–1716 Csicsószentkeresztúri Torma MiklósErdélyi Krónika 1716–1737 Gyalakúti gróf Lázár János 1742–?

Csicsókeresztúri Torma Károly 1867–1872

Losonczi báró Bánffy Dezső 1875–1876

Jegyzetek

Források

További információk

Kategória:A Magyar Királyság 1918 előtt megszűnt vármegyéi