Nagy londoni tűzvész néven ismert az a tűzvész, amely 1666. szeptember 2. és 5. között pusztította az angol fővárost. A lángok a középkori városmagban, a City of Londonban csaptak föl, és, bár nem érték el, de komolyan veszélyeztették az arisztokraták lakta Westminstert, II. Károly angol király Whitehall-palotáját és a legtöbb külvárosi nyomornegyedet.Porter, 69–80. old. A tűz házat, 87 plébániatemplomot, a régi Szent Pál-székesegyházat és a City legtöbb hatósági épületét felemésztette. Becslések szerint a belváros lakosa közül otthona lett semmivé.Tinniswood, 4. old., 101. old. A halálos áldozatok száma ismeretlen és kevésnek becsült, mivel csupán hat halálesetet jegyeztek fel. Manapság azonban vitatják ezt, mivel a szegény és középosztálybeli áldozatokat nem rögzítették a források, és a hő sok áldozat testét elhamvaszthatta, elpusztítva minden felismerhető nyomot.
A tűz egy királyi pékségben, a Pudding Lane-en keletkezett, ahol Thomas Farriner (vagy Farynor), a pékség vezetője figyelmen kívül hagyta, hogy az egyik kemencéjében nem aludt ki a parázs. Ennek következtében 1666. szeptember 2-án, vasárnap, nem sokkal éjfél után ütött ki a tűz. A lángok gyorsan terjedtek nyugat felé. A korabeli legjelentősebb védekezési eszköz, a házak lerombolásával történő tűzgátak kialakítása a kelleténél jóval később kezdődtek a londoni főpolgármester, Sir Thomas Bloodworth tehetetlensége és határozatlansága miatt. Mire vasárnap éjjelre kiadták a parancsot a magas fokú védekezésre, a tűz már olyan erős lett, hogy a legtöbb próbálkozásnak ellenállt. Hétfőn a tűz észak felé terjedt, és elérte a City szívét. Az utcákon megbomlott a rend, amikor külföldi szándékos gyújtogatókról kezdtek beszélni. A hajléktalanok főleg a hollandokra és franciákra gyanakodtak, mivel éppen akkor folyt a második angol-holland háború. Ezen bevándorlók így lincselések és utcai erőszak áldozativá váltak. Kedden a tűz a belváros legtöbb területére átterjedt, elpusztítva a Szent Pál-katedrálist, valamint átjutott a Fleet-folyón is, ezzel többek között II. Károly westminsteri udvarát veszélyeztetve. Ezalatt folyamatosan próbálták szervezett körülmények között csillapítani a lángokat, eredménytelenül. Végül az, hogy mégis sikerült eloltani a tüzet, két tényezőnek volt köszönhető: az erős keleti szél csillapodott, és a londoni Tower helyőrségének puskaporral sikerült tűzgátakat kialakítaniuk, ami megfékezte a további terjedést keleti irányba.
A katasztrófa okozta társadalmi és gazdasági problémák rendkívüli mértékűek voltak. II. Károly arra buzdította a londoniakat, hogy hagyják el a várost, és máshol telepedjenek le, mivel a király félt egy esetleges lázadás kitörésétől a nincstelen menekültek körében. A tűzvész után London utcáit lényegében a korábbinak megfelelően építették újjá, annak ellenére, hogy számos radikális változtatást is javasoltak.Reddaway, 27. old.
London az 1660-as években Az 1660-as évekre London Nagy-Britannia legnagyobb városává nőtte ki magát, és -re becsült lakosságával több ember élt ott, mint Anglia következő ötven legnépesebb városában együttvéve.Morgan, 293–4. old A város Párizs barokk pompájához képest John Evelyn szerint „faházak szervezetlen halmaza” volt, és felhívta a figyelmet a fa használatából és az épületek zsúfoltságából adódó tűzveszélyre is.John Evelyn 1659-ben, idézve: Tinniswood, 3. old.; a "London az 1660-as években" szakasz forrása Tinniswood, 1–11. old., ha nincs más megadva A "szervezetlen" alatt Evelyn azt értette, hogy a város nem tervezés, hanem rögtönzött építkezések, organikus növekedés és városszétfolyás következményeként nyerte el akkori alakját. A település a római időkből maradt városfalakon belül fokozatosan túlnépesedett. A falakon kívül mocskos külvárosi nyomornegyedek alakultak ki és terjeszkedtek szét, mint például Shoreditch, Holborn, vagy Southwark, amik már az egykor független Westminster városát is elérték.Porter, 80. old.
A 17. század végére a Citynek nevezett terület – amit az ókori falak és a Temze határolt – csupán egyik városrésze volt Londonnak. Területe kb. 700 angol holdnyi (2,8 km² vagy 1,1 négyzetmérföld)Az irányadó források szerint 330 hold a római városfalakon belül található terület nagysága (pl. Sheppard, 37. old.), bár Tinniswood egy négyzetmérföldként (667 hold) határozza meg ugyanezen területet. volt, és embernek, a teljes londoni lakosság hatodának, adott otthont. A belvárost nyomornegyedek gyűrűje fogta közre, ahol a legtöbb londoni élt. Csakúgy, mint ma, a City a főváros kereskedelmi központja volt, itt volt a legnagyobb piac és a legforgalmasabb angliai kikötő, ami a kereskedő és iparos rétegek irányítása alatt állt.Hanson (2001), 80. old. Az arisztokrácia kerülte a Cityt, és vagy a nyomornegyedeken túli vidéken laktak, vagy az előkelő Westminster negyedben (a mai West End), II. Károly whitehalli udvarában. A gazdagok szívesebben éltek a közlekedési dugóktól hemzsegő, szennyezett és egészségtelen Citytől távol, különösen miután 1665-ben súlyos pestisjárvány tört ki a belvárosban.
A City és a Korona igen feszült viszonyban volt egymással. Az 1642 és 1651 között lezajló angol forradalom idején a City a republikánusok központja volt, így a tehetős és gazdaságilag erős belváros veszélyt jelentett II. Károly hatalmára. Ezt jól mutatja, hogy az 1660-as évek elején a városrész számos republikánus lázadás színhelye volt. A City elöljárói részt vettek a forradalomban, és jól emlékeztek arra, hogyan szerezte meg I. Károly az abszolút hatalmat, nemzeti traumát okozva ezzel.Hanson (2001), 85–88. old. Elszántan próbálták meghiúsítani, hogy I. Károly fia bármilyen hasonlót tegyen, és amikor a tűzvész a várost fenyegette, visszautasították a király által felkínált katonákat és erőforrásokat. Még ilyen katasztrófahelyzet esetén is politikailag egy időzített bomba lett volna a királyi erőket a városba vezényelni. Mire II. Károly átvette az irányítást a tehetetlen főpolgármestertől, a tűz már megfékezhetetlenné vált.
Tűzveszélyek a belvárosban bélyegkép|250px|II. Károly A Cityben az utcák elrendezése még mindig középkori képet mutatott, rengeteg túlzsúfolt, szűk, szeles és kikövezett sikátorral. Már 1666 előtt is számos tűzvész történt itt, a legutóbbi 1632-ben. A fa és nád, mint építőanyag már évszázadok óta tiltott volt, de a lakók olcsó mivoltuk miatt továbbra is használták ezeket.Hanson (2001), 77–80. old. A "Tűzveszélyek a városban" szakasz forrása Hanson (2001), 77–101. old. ha nincs más megadva. Az egyetlen nagyobb, kőből épített rész a City gazdag központja volt, ahol a tágas telkeken kereskedők és üzletemberek elegáns házai álltak, egy túlzsúfolt, szegények lakta belső körgyűrűvel övezve. Az ilyen szegényes városrészeken minden talpalatnyi helyet kihasználtak házépítésre, hogy alkalmazkodni tudjanak a gyorsan növekedő népességhez. A City ezen területén szintén rengeteg tűzveszélyes műhely volt – kohászatok, kovácsműhelyek, üveges műhelyek –, amit elméletileg tiltottak, de a gyakorlatban eltűrtek. A lakóházak között vegyesen voltak szétszórva ezek a munkahelyek, amik a forróság, szikrák és szennyezés fő forrásai voltak, és működésükkel tovább fokozták a tűzveszélyt. Egy tipikus londoni lakóépület fából épült, hat- vagy hétemeletes volt, kiszélesített emeleti alapterülettel: az épület földszinti alaprajza keskeny volt, de az emeleteken a lehető legjobban kiszélesítették a házakat az utca fölé (jettying). Az házak ily módon kiugró felső szintjei ezáltal majdnem összeértek a keskeny sikátorokban, még inkább erősítve a tűzveszélyt. Egy korabeli megfigyelőRege Sincera (álnév), Observations both Historical and Moral upon the Burning of London, September 1666 , idézve: Hanson (2001), 80. old. szerint: "ez elősegíti egy tűzvész kialakulását és meggátolja az oltást". De a "lakók mohósága és az elöljárók elnéző magatartása (értsd: korrupció)" igencsak kedvezett az ilyen kialakítási módnak. 1661-ben II. Károly egy kiáltványban megtiltotta, hogy így építkezzenek, de a helyi önkormányzat ezt figyelmen kívül hagyta. A király következő, komolyabb üzenete 1665-ben már felhívta a figyelmet a tűzveszélyre, és az ellenszegülő építőmestereknek börtönbüntetést ígért, a veszélyes épületeket pedig lebontásra ítélte. Azonban még ezzel sem sikerült komolyabb hatást elérnie.
Az 1666-os tűzvész terjedésében a folyópart jelentős szerepet játszott. A Temze vizet biztosított az oltáshoz, és csónakokon el lehetett menekülni, de a szegényebb területeken a part mentén gyúlékony raktárak és pincék sorakoztak, amik tovább táplálták a lángokat. A rakparton roskadozó faházak és kátránykunyhók egymásra voltak zsúfolva az "öreg papírviskókkal és a leginkább éghető anyagokkal, mint a szurok, kátrány, kender, gyanta és len, amiket mind a környéken tároltak".ismeretlen hírszerző levele Lord Conwaynek, 1666 szeptembere. Tinniswood, 45–46. old. Londonban rengeteg puskapor volt, különösen a folyóparton. Sokat magánemberek házaiban lehetett fellelni az angol polgárháború hagyatékaként. Oliver Cromwell seregének volt tagjai még maguknál tartották muskétáikat és a lőport, amivel megtölthetik azokat. Minden 600 tonnából 500-at azonban a londoni Towerban tároltak, a London Bridge északi lábánál. A rakpart mentén élő hajóácsoknál szintén nagy mennyiségű puskapor volt, amit fahordókban tároltak.
17. századi tűzvédelem bélyegkép|250px|Tűzoltás kampókkal a devoni Tivertonban (1612) Gyakoriak voltak a tűzesetek a zsúfolt, gyúlékony raktárakkal és faházakkal teli városban, ahol nyílt tüzelésű kandallókat és gyertyákat használtak. Nem volt rendőrség vagy tűzoltóság, de London helyi polgárőrsége (Trained Bands) elérhető volt általános katasztrófahelyzetben, és a tűz időben történő észlelése az éjjeliőrök feladata volt, akik sötétedés után járták az utcákat.Hanson (2001), 82. A "17. századi tűzvédelem" szakasz forrása Tinniswood, 46–52. old., valamint Hanson (2001), 75–78. old. ha nincs más megadva. Az önmagára támaszkodó közösség eljárásai tűz esetén általában megfelelően és eredményesen működtek. A közérdekeket szem előtt tartó polgárokat a tompa harangszó riasztotta egy-egy veszélyes tűzeset idején, akik ilyenkor sürgősen összegyűltek a védekezés megszervezéséhez, és lebonyolításához. A megfékezéshez használt módszerek a rombolással kialakított tűzgátak és a víz voltak. A törvény szerint minden plébániatemplomot fel kellett szerelni az oltáshoz szükséges eszközökkel: hosszú létrákkal, bőrből készült vödrökkel, fejszével és kampókkal, amikkel az épületeket le tudták rombolni. Az ilyen kampók egy hosszú, kb. 9 méteres rúd végére voltak erősítve egy gyűrűvel együtt, amit a veszélyben lévő ház tetőgerendájához tudtak rögzíteni és így kötelek és csigák segítségével le tudták rombolni az épületet.Tinniswood, 49. old. Néha a magasabb épületeket puskapor szervezett robbantásával tudták gyorsan és hatékonyan ledönteni. Ezt az erőszakosnak tűnő módszert a nagy tűzvész vége felé már egyre gyakrabban használták, és a mai történészek álláspontja szerint ez volt a döntő ok, amiért sikerült megfékezni a lángokat.Reddaway, 25.
A tűz elleni sikertelen harc okai bélyegkép|300px|Egy tűzoltó szerkezet korabeli hirdetése