Az új gazdasági mechanizmus a Kádár-korszak gazdasági irányításának és tervezésének átfogó reformja volt, amelyet az 1960-as évek közepén készítettek elő, és 1968. január 1-jén vezettek be. A keleti blokk gazdaságpolitikai körülményei között ambiciózusnak számító reformcsomag három területen hozott lényeges változást: csökkent a központi tervezés szerepe és nőtt a vállalati önállóság a termelés és a beruházások terén, liberalizálódtak az árak, vagyis a hatóságilag rögzített és alacsonyan tartott árak mellett egyes termékek árai a piaci keresletnek megfelelően alakulhattak, a központilag meghatározott bérrendszer helyét egy flexibilisebb, bizonyos korlátok között a vállalatok által meghatározott szabályozás váltotta fel.
Története Előzmények bélyegkép Az első korlátozott reformterveket már 1961–1963 között kidolgozták – ezek azonban kizárólag az újonnan szervezett mezőgazdasági termelőszövetkezetekre vonatkoztak és a kollektívizálás által okozott károk enyhítésére helyezték a fókuszt. A tervek arra építettek, amivel az új TSZ-ek eltértek a szovjet kolhozmodelltől. Önálló, vállalatszerű gazdálkodást, közvetlen anyagi érdekeltséget, a tagságnak a TSZ ügyeibe történő magas fokú beleszólását tartalmazták. Központi gondolatuk volt, hogy az állam irányító szerepe ne a tervutasítások kirovásán és számonkérésén alapuljon, hanem gazdasági szabályozók (árak, bérek, hitel stb.) útján, amelynek terében a gazdasági egységek önállóan gazdálkodnak. A mezőgazdasági reformok koncepcióját még – néhány kisebb változtatástól eltekintve – elvetették.Rainer M. János: Magyarország története. A Kádár-korszak 1956–1989, 40.
Előkészítés, kidolgozás Rainer M. János: Magyarország története. A Kádár-korszak 1956–1989, 41. bélyegkép|jobbra|278x278px|Kádár János 1964 végén azonban az MSZMP Központi Bizottsága határozatot fogadott el az egész gazdasági mechanizmus kritikai felülvizsgálatáról. A határozat szerint nem egészen egy év alatt „át kellett világítani” a gazdaság működését, majd 1965 végére el kellett készíteni a reform alapelveinek első tervezetét. Az előkészítést az MSZMP KB gazdaságpolitikai osztályának titkára, a volt szociáldemokrata Nyers Rezső koordinálta. Nyers kialakított egy közgazdászokból és funkcionáriusokból álló csoportot, amely „reformműhelyként” működött. Tagjai közül számosan részt vettek az 1954-es és 1957-es, elvetélt reformmunkálatokban. Többségük meg volt győződve arról, hogy a meglévő irányítási rendszer észszerűsítése nem orvosolja a problémákat. A megoldást a piaci koordináció és a szocialista politikai és tulajdonosi rendszer egyesítésében látták.Rainer M. János: Magyarország története. A Kádár-korszak 1956–1989, 40–41. o. Nyers és csapata tudatosan törekedett értelmiségi szakértők bevonására. A reformot tizenegy szakbizottságban dolgozták ki, amelyek külön-külön megvizsgálták a tervezés, a beruházások, az ár- és bérrendszer, a hitel- és pénzpolitika, a KGST-együttműködés kérdéseit. Ezután területenként javaslatokat fogalmaztak meg. Egy szakbizottság Hegedüs András volt miniszterelnök vezetésével ”a dolgozók részvétele a gazdaságirányítási folyamatokban” témakörét vizsgálta – a reformtervek ezen a néven foglalkoztak a szűkebb, gazdaságon túlmenő, politikai jellegű változtatások terveivel. A bizottságokban közvetlenül csaknem kétszáz, áttételesen ennél jóval több szakember dolgozott. E külső szakértői kör peremén kialakult egy sajátos reformértelmiség. 1953–1956-tól eltérően a hatvanas években ez a csoport lényegében a pártvezetés nagy részével összhangban, ellenőrzött keretek között működött. Megváltozott összetétele is: a korábbit jobbára írók és újságírók, a mostanit elsősorban közgazdászok (például Péter György, Pulai Miklós, Liska Tibor, Kopátsy Sándor, Timár Mátyás), kisebbrészt társadalomtudósok (Hegedüs András) alkották. Nyersre, valamint a pártvezetés reformer tagjaira (Fehér Lajos, Fock Jenő, Aczél György, Ajtai Miklós, Párdi Imre, Erdei Ferenc és mások) maradt a tervek politikai egyeztetése. 1966 novemberében a Központi Bizottság elfogadta a reform alapelveit és határozott az első intézkedéscsomag 1968. január 1-jei bevezetéséről. Az addig nem használt „reform” kifejezés egyre gyakrabban hangzott el a nyilvánosság előtt.Rainer M. János: Magyarország története. A Kádár-korszak 1956–1989, 41–42.
A döntésben meghatározó jelentőségűnek bizonyult Kádár János kedvező állásfoglalása. Nyers Rezső visszaemlékezése szerint szerepe az előkészítésben minimális, a döntésekben viszont kardinális volt. Kádár nem volt reformer, a változtatások eshetőségét kizárólag a szocialista projekt és az életszínvonal-politika szempontjából mérlegelte. A szovjet típusú rendszer politikai alapjaihoz nem is engedett hozzányúlni, s mindig aggályosan figyelt a Szovjetunió vezetésének reakciójára. Az adott pillanatban úgy látta, hogy változás nélkül nem lehetséges az életszínvonal állandó emelése, a reform nem osztja meg végletesen a pártvezetést és Moszkva nem alapvetően ellenséges. Maga döntött és – megint csak – "középre" helyezkedett a reformerek és a minden változtatást ellenzők között. Inkább az előbbiek érvelésére hallgatott, de nem engedett teljesen szabad utat elgondolásaiknak. „Körülraktuk mi ezt a reformot mindazon biztosítékokkal, amelyekre kötelezve vagyunk és amelyek lehetségesek, addig a határig, ameddig ez azért mégis ténylegesen reform” – mondta 1967 júniusában a KB ülésén.Rainer M. János: Magyarország története. A Kádár-korszak 1956–1989, 42.
Intézkedései, hatásai Az „új mechanizmus” legfontosabb újdonságai három területre összpontosultak.
Először, decentralizáltak: megszüntették a tervlebontásos rendszert, a gazdálkodás alapegységei, a vállalatok nagyobb önállóságot kaptak, beleértve esetenként a külkereskedelem jogát. A központi tervezés átfogó nemzet- (illetve, ahogyan akkor nevezték: nép-) gazdasági és ágazati mutatószámokra korlátozódott. A vállalatok működését utasítások helyett részben a piaci kereslet-kínálat, részben az állami gazdasági szabályozók (adók, támogatások, elvonások) határozták meg. (Ezt nevezték „szocialista piacnak”.) Elismerték a mezőgazdasági szövetkezeti forma állami tulajdonnal való egyenrangúságát, a szövetkezetek bizonyos fokú vállalkozási szabadságát (ipari és szolgáltatási „melléküzemágak”), a vállalatok közötti versenyt. Megszűnt az alapanyagok, beruházási források teljesen központosított, naturális elosztása.Rainer M. János: Magyarország története. A Kádár-korszak 1956–1989, 42–43. bélyegkép|Fock Jenő, 1967 és 1975 között a Minisztertanács elnökeMásodszor, a korábbi, teljesen mesterséges árviszonyok helyébe új árrendszer lépett, mind a vállalatok között, mind a kiskereskedelemben. Az árak egy részét a kereslet és kínálat viszonyai határozták meg (szabadáras termékek). Más részét az állam maximálta, de e határig szabadon mozoghatott. Harmadik részük – idetartoztak például az alapvető élelmiszerek (tej, kenyér, sajt, liszt), az energia, a szolgáltatások árai – államilag rögzített maradt. Mindezzel közelíteni szándékozták az addig teljesen különvált belső és külső (világ-) piac árviszonyait, illetve a politikai akarat helyett a gazdasági észszerűség alapjára kívánták helyezni az árakat. A viszonyítás alapja a kapitalista világpiac árstruktúrája lett.Rainer M. János: Magyarország története. A Kádár-korszak 1956–1989, 43. Harmadszor, a bérrendszerben bevezették az átlagbér-szabályozást, ami lehetővé tette a vállalatok számára, hogy bizonyos béralap felett rendelkezve maguk állapítsák meg dolgozóik fizetését (bérdifferenciálás). Ez szabadabb, az egyéni és kollektív (vállalati) eredményességtől függő jövedelemszabályozást eredményezett. Egyben véget vetett a szovjet típusú rendszer kezdeti szakaszára jellemző, alacsony szinten történő jövedelemkiegyenlítésnek. Magasabb képzettség, nagyobb felelősség és eredményes – elvileg a piac értékítélete által annak minősített – munka jelentősen nagyobb egyéni bevétellel járt.
balra|bélyegkép|Nyers Rezső A reformot eredetileg legelkötelezettebb hívei is folyamatként képzelték el. Ennek a szemléletnek a jelentősége csak növekedett, amikor az elveket és eredeti megoldásokat a kidolgozás során „felpuhították”. Ekkor alakultak ki a „reformfékeknek” nevezett korlátozások. Ezek különféle szándékokból eredtek. Egyrészt Nyers és csapata sem kívánt szakítani a szovjet típusú rendszer alapjaival, az egypárti politikai rendszerrel és kommunista ideológiával. Nem akartak kenyértörést (gazdasági szempontból sem) a Szovjetunióval. Nem vonták kétségbe az állami, illetve a kollektív tulajdon felsőbbrendűségét. De meg voltak győződve arról, hogy a piaci koordináció ilyen feltételek között is lehetséges, sőt eredményesebb az állami bürokráciánál. Kádár és a politikai vezetés többsége számára viszont a reform mindenekelőtt a változatlan gazdasági célok megvalósításának (iparosítás, életszínvonal-politika) hatékonyabb eszközét jelentette. Új, piaci mechanizmusai csupán a központi tervezésen alapuló államgazdaság optimális működését biztosító korrekcióként szolgáltak.
A tervezhetőség és felülről való szabályozás illúzióját nem vizsgálták felül. A nagyobb beruházások központi vezérlése például fennmaradt. A bérek és az árak mozgását továbbra is meglehetős szigorral szabályozták. A nemzetközi piacon elsősorban a „tőkés relációban”, „dollárelszámolásban” eredményes vállalatok jövedelmének jelentős részét az állam elvonta és keresztfinanszírozással továbbra is a gazdaságtalanul üzemelő szektorok támogatására fordította. Ugyanez a logika érvényesült a fogyasztásban. Az alapvető közszükségleti cikkek mesterségesen alacsony árait, a szolgáltatások kvázi ingyenességét fenntartották. Tiltott téma maradt a teljes foglalkoztatottság – szó sem lehetett a gazdaságtalanul termelő nagyüzemek leépítéséről, netán felszámolásáról, ezáltal a munkanélküliség megjelenéséről. A párt irányító és kezdeményező szerepe még a gazdaság területén is változatlan maradt. Kialakultak azonban az államgazdaság különféle szektorainak (nagyvállalatok, nehézipar, energetika, mezőgazdaság) vezetőiből a politikai irányítóival alkudozó, de azzal egyúttal össze is fonódó „lobbik”.Rainer M. János: Magyarország története. A Kádár-korszak 1956–1989, 43–44.
A reformkísérlet vége balra|bélyegkép|256x256px|Leonyid Brezsnyev szovjet pártvezető A reformfékek beépítése, a fokozatosság–folytonosság szemlélete és a felemás reformelkötelezettség az egész folyamatot kiszolgáltatta a kelet-európai térség politikai változásainak. Ez eleinte az újításnak kedvezett. 1968-ban a magyarhoz hasonló reformtervek születtek Csehszlovákiában is. Ott azonban egy kedvező személyi változás nyomán (1967 decemberében a sztálinista Antonín Novotný helyébe Alexander Dubčeket választották a Csehszlovák Kommunista Párt első titkárának) a gazdasági és politikai megújulás párhuzamosan haladt. 1968 tavaszán Prágában nyílt, csaknem teljesen szabad vita indult a csehszlovákiai szocializmus múltjáról, jelenéről és jövőjéről. Az új pártvezetés egyenesen ösztönözte a vitát és mind szabadabb teret biztosított a társadalmi önszerveződésnek. „Emberarcú szocializmus” néven egy piac vezérelte államgazdaság és korlátozottan plurális politikai rendszer körvonalazódott.Rainer M. János: Magyarország története. A Kádár-korszak 1956–1989, 44. A prágai tavasz leverése megmutatta, hogy a szovjetek nem engedik az óvatos politikai reformokat, sőt később Magyarországon még a gazdaságiakat sem. Maradt a tervgazdálkodás és a torz iparszerkezet pazarló, túlszabályozott és bürokratikus rendszere.