A belga nagydíj (franciául Grand Prix de Belgique; hollandul Grote Prijs van België; németül Großer Preis von Belgien) egy autóverseny, amely a Formula–1 világbajnokság része. Az első versenyt még 1925-ben rendezték Spában, ahol külön erre a célra épült a Circuit de Spa-Francorchamps versenypálya még 1921-ben, az első három évben még csak motorversenyzés céljából. 1924 óta a spái 24 órás autóverseny helyszíne is.
A belga nagydíjak híresek arról, hogy sokszor esős körülmények között rendezik őket, és a spái pálya alapterülete miatt az is előfordulhat, hogy az egyik felén tiszta és napos idő van, a másikon pedig szakad az eső. Belgiumban hatszor európai nagydíjat is rendeztek.bélyegkép|200px|Nivelles-Baulers bélyegkép|200px|Circuit Zolder A Formula–1 2031-ig meghosszabbította a belga nagydíj szerződését, azzal a kitétellel, hogy rotációs jelleggel maradhat a naptárban, azaz 2028-ban és 2030-ban nem rendezik meg a versenyt.
Története
A kezdeti évek Az első belga nagydíjat 1925-ben rendezték Spa-Francorchampsban, Belgium keleti részén, az Ardennekben. A nagyon gyors, 14 kilométer hosszú pályán az első versenyt az Alfa Romeo gyári csapatának pilótája, Antonio Ascari nyerte, akinek a fia, Alberto Ascari két és fél évtizeddel később kétszer is nyert itt. Ez volt az utolsó győzelme és az utolsó előtti versenye is, ugyanis a soron következő francia nagydíjon életét vesztette. Ezután 1930-ig nem rendeztek versenyt, hanem átépítették a pályát, és egy időre kiiktatták a Malmedy sikánt. 1939-ben megépült a pálya leghíresebb szakasza, a Raidillon kanyar - a közvélekedéssel ellentétben ezt a hosszú, a hegyoldalba felkapaszkodó jobbos kanyart nem Eau Rouge-nak hívják, hanem csak az alján a kis balkanyart. A versenyhétvégét tragédia árnyékolta be, ugyanis a versenyt vezető Richard Seaman Mercedese lesodródott az útról, egy fának ütközött és kigyulladt, ő pedig életét vesztette. Végül csapattársa, Hermann Lang lett a futamgyőztes. Ezután kitört a második világháború, és egészen 1946 júniusáig nem rendeztek újabb versenyt, amikor is a belga nagydíj helyszíne a brüsszeli Bois de la Cambre park lett.
Időközben Spát átépítették, és egy kicsivel rövidebb is lett. Ezek a módosítások csak még gyorsabbá tették, többek között kiiktatták az összes lassú kanyart (megszűnt a Malmedy sikán és átvágták a Stavelot hajtűkanyart is).
A régi Spa-Francorchamps A sebességéről hírhedtté vált pálya 1950-ben bekerült a Formula–1-be is, ahol legelőször Juan Manuel Fangio diadalmaskodott az Alfa Romeóval, majd a következő évben Giuseppe Farina. A következő éveket is Fangio, illetve Alberto Ascari dominálták. 1956-ban egy különösen esős versenyen Peter Collins győzött a Lanciával.
1957-ben nem rendeztek versenyt, ugyanis a szuezi válság miatt az üzemanyagárak az egekben voltak Belgiumban és Hollandiában is. 1958-ra a spái versenypálya új kiszolgáló épületeket kapott, újraaszfaltozták és kiszélesítették a boxutcát. Ettől függetlenül a versenypálya veszélyesen gyors maradt, kiszámíthatatlan időjárással, amitől még az akkori, a biztonságra kevéssé adó korban is féltek a pilóták, ezért sokan nem merték vállalni az indulást. Rengeteg sérülés is történt ekkortájt, a nem elég jó reflexek vagy a hirtelen változó idő miatt, aminek köszönhetően az útról lesodródó pilóták olyan tereptárgyaknak ütköztek, ami ma elképzelhetetlennek tűnik: telefonpóznák, házfalak, kőkerítések stb. A Formula–1 történetének egyik legfeketébb hétvégéjét is itt rendezték 1960-ban, ahová egyéves kihagyás után tért vissza a mezőny. Ekkoriban több csapat kísérletezett a középmotoros autókkal, amelyek könnyebbek, gyorsabbak, és jobban vezethetőek voltak. Ez már önmagában hordozta a komoly balesetveszélyt, amit csak súlyosbított, hogy ilyen autókkal még nem versenyeztek itt, melyek kasztnija üvegszálból vagy igen gyúlékony magnéziumból készült. A kasztnik ekkor még nem monocoque kivitelűek voltak, tehát sérülékenyebbek, a pilóták bukósisakja a valóságban nem sok mindentől védte meg őket, és még biztonsági öv sem létezett. A szabadedzésen Stirling Moss Lotusának leesett az egyik kereke és hatalmas balesetet szenvedve kizuhant az autójából és az aszfalton feküdt eszméletlenül. Többszörös csonttörést szenvedett és az idényben már rajthoz sem állt. Az ugyancsak Lotust vezető Mike Taylor kormányműve meghibásodott és egy fának csapódott a Stavelot kanyarban, olyan sérüléseket szenvedve ettől, ami véget vetett versenyzői karrierjének. A futamon két, agresszív és vakmerő vezetési stílusáról híres pilóta, Willy Mairesse és Chris Bristow küzdöttek a hatodik helyért - a 17. körben autóik összeértek, Bristow autója kicsúszott és a pálya széli töltésbe csapódott, ő maga pedig kivágódott az autóból, és a pálya körül húzott szögesdrótos kerítés szó szerint lefejezte. A horrorisztikus esemény ellenére a versenyt nem intették le, sőt a holttest egy jó darabig ott hevert a pálya szélén, amit a pilótáknak kerülgetnie kellett. Öt körrel később Alan Stacey arcába csapódott egy madár, nem messze az előző baleset helyszínétől, ami miatt elvesztette az uralmát az autója felett, az a pálya melletti töltésre vágódott, 230 km/h-s sebességgel áttörte a bozótost, majd egy vögybe zuhant, ahol az autója felrobbant, ő pedig szörnyethalt. A versenyen egyébként Jack Brabham győzött, a jövőbeli bajnok Jim Clark pedig első pontjait szerezte, de az események hatására a pálya olyan hírhedt lett a versenyzők körében, hogy utáltak ott versenyezni. Az 1994-es San Marinó-i nagydíjig nem történt ilyen tragikus versenyhétvége a Formula–1 történetében.
1961-ben a Ferrari ma már megismételhetetlen négyes győzelmet aratott, a győztes pedig Phil Hill lett. 1962-ben itt győzött életében először Jim Clark, és utána a következő három versenyt is megnyerte itt, 1963-ban elképesztő, 4 és fél perces előnnyel, esős körülmények között. 1966-ban az új motorformula bevezetése után először érkezett ide a mezőny: az ismét esőben rendezett nagydíjon Jackie Stewart a Masta Kink kanyarban lesodródott az útról, nekicsapódott egy telefonpóznának majd egy favágókunyhó oldalának, és a pályának egy lentebb fekvő részén állt meg a BRM, ami úgy összezúzódott, hogy Stewartot csapdába ejtette, ráadásul elborította őt a benzin. Közel fél órán keresztül volt az autója foglya, két csapattársa, Graham Hill és Bob Bondurant segítettek neki úgy, hogy a nézőktől kölcsönöztek szerszámokat. A hétvégén történtek más bizarr balesetek is, Stewart pedig az átéltek hatására lett a biztonságos autóversenyzés élharcosa. A körülményekre jellemző volt, hogy Jim Clark azért esett ki, mert a motorját eláztatta a rengeteg eső. 1967-ben itt aratta egyetlen győzelmét az Eagle csapat Dan Gurney révén. A hétvége során Mike Parkes szenvedett nagy balesetet, ahogy megcsúszott egy olajfolton és kizuhant az irányíthatatlanná váló Ferrariból. Kómába esett, és sokáig még az is felmerült, hogy amputálni kell a lábait - végül megúszta, de soha többé nem versenyzett. 1968-ban ezen a versenyen mutatkoztak be a Formula–1-ben a szárnyak az autókon, és itt szerezte első győzelmét is a McLaren csapat. Erre a versenyre is jutott egy bizarr baleset: Brian Redman egy út szélén parkoló Ford Cortinának ütközött. A kigyulladt autója miatt égési sérüléseket szenvedett és eltört a jobb karja, így az idényben nem versenyzett már.
A történtek hatására egyértelmű volt, hogy ez így nem mehet tovább, és szükség van további biztonsági intézkedésekre. Az 1969-es nagydíjat azonban, bár ki volt tűzve június 8-ára, nem rendezték meg, miután Jackie Stewart a pilóták szakszervezetének, a GPDA-nek a képviseletében azt mondta, hogy további biztonsági intézkedések szükségesek. Ezekért a pálya üzemeltetője nem akart fizetni, mire a brit, francia és olasz csapatok azonnal visszaléptek, és emiatt a futam elmaradt. 1970-ben rendeztek itt még egy versenyt, de a spái versenypálya egyáltalán nem felelt meg a biztonsági követelményeknek, ezért itt több versenyt nem rendezhettek.
Zolder és Nivelles Ezután a belga nagydíjat két másik versenypályán rendezték meg. 1972-ben és 1974-ben Nivelles-ben, egy Brüsszel közelében lévő pályán, majd 1973-ban és 1975-től Zolderben, miután Nivelles nem volt a pilóták körében sem népszerű, és az üzemeltetésére sem volt pénz. Zolder egészen 1982-ig megszakítás nélkül rendezett belga nagydíjat, ahol Niki Lauda nyert 1975-ben és 1976-ban is, 1977-ben pedig itt aratta pályafutása egyetlen győzelmét Gunnar Nilsson. 1978-ban Mario Andretti dominált, 1979-ben Jody Scheckter, majd 1980-ban életében először nyert Didier Pironi, egy Ligier volánja mögött.
Az 1981-es belga nagydíj botrányba fulladt, részint a FISA–FOCA háború, részint a zolderi versenypálya állapota miatt. A túl keskeny boxutcában a pénteki szabadedzésen Carlos Reutemann véletlenül elütötte az Osella csapat egyik szerelőjét, Giovanni Amadeót, aki a hétvégét követően belehalt sérüléseibe. A verseny rajtja előtt a pilóták sztrájkoltak az események hatására is, ezért a futam késve kezdődött. Mikor a versenyzők elrajtoltak, az Arrows egyik szerelője, Dave Luckett beugrott a pályára, hogy segítsen beindítani Riccardo Patrese lefulladt autóját – éppen akkor, amikor felvillantak a zöld lámpák. Luckettet elgázolta az Arrows másik versenyzője, Siegfried Stohr, akinek mindkét lába eltört és az eszméletét is elvesztette. A káosz tovább folytatódott: miközben a versenyzők megkezdték a második kört, a célegyenesben még mindig ott állt a két Arrows, ráadásul pályabírók kezdtek el beugrálni, és a versenyirányítás helyett, amely nem csinált semmit, elkezdtek integetni, hogy megállítsák a mellettük teljes gázzal elrobogó mezőnyt. Miután a piros zászlót továbbra sem lengették be, végül a pályabírók sikeresen megállították a versenyt. Luckettet kórházba vitték, aki csodával határos módon túlélte az esetet. 1982-ben újabb tragédia történt: az időmérő edzésen Gilles Villeneuve hatalmas tempót diktált, és ezalatt véletlenül összeért Ferrarija Jochen Mass autójának hátsó kerekeivel, minek köszönhetően a levegőbe emelkedett, többször megpördült, ő pedig kivágódott belőle és életét vesztette.
Visszatérés Spába Időközben a spái versenypályát is átépítették, többek között a felére rövidült a hossza, eltávolították a balesetveszélyes tereptárgyakat, ledózerolták az épületeket, és még számos átalakítást eszközöltek. Az első versenyt 1983-ban rendezték itt, amit Alain Prost nyert. Ettől függetlenül 1984-ben még egyszer utoljára Zolderben versenyzett a mezőny, ahol Michele Alboreto nyert a Ferrarival. Az 1985-ös versenyhétvége sem maradt botrány nélkül: eredetileg júniusban versenyzett volna rajta a mezőny, azonban a pálya olyan gyalázatos minőségben lett leaszfaltozva, hogy a nyári melegben egyszerűen elkezdett szétmállani az autók alatt. Ezért lefújták az egészet, és csak szeptemberben tartották meg, a hiba kijavítását követően. Ekkor Ayrton Senna győzött, ez volt az első az öt itteni győzelméből. Először 1988-ban rendezték meg a versenyt a nyár végén a kora nyári időpont helyett, és ez többé-kevésbé azóta is így maradt. Az 1990-es futam arról lett hírhedt, hogy kétszer is újra kellett indítani, nagy rajtbaleset miatt. 1991-ben itt mutatkozott be Michael Schumacher, aki egy évvel később meg is nyerte a versenyt. 1994-ben a szezonban történt tragédiák hatására biztonsági intézkedéseket vetettek be itt is, többek között egy sikánt építettek be az Eau Rouge elé, csak erre az egy futamra. Itt szerezte a Jordan istálló első pole pozícióját is Rubens Barrichello révén. 1998-ban itt történt a sportág történetének egyik legdurvább rajtbalesete, az esős körülmények között a huszonkét autóból tizenhárom összetört. Az újraindítást követően az esőfüggöny rossz látási viszonyokat biztosított továbbra is, ami miatt Schumacher és David Coulthard összeütköztek, a német pilóta pedig a kiesésüket követően dühösen próbálta számonkéri a McLaren versenyzőjét. A helyzetből a Jordan csapat profitált a legtöbbet, ugyanis itt szerezték első győzelmüket Damon Hill révén, mely mindjárt kettős győzelem lett.