Matera város (közigazgatásilag comune) Olaszország Basilicata régiójában, Matera megyében, a Gravina di Matera partján.
A város nevezetessége a Sassi di Matera, a történelmi központot alkotó barlanglakásokból álló negyedek komplexuma, amely 1993 óta az UNESCO világörökségének részét képezi. A komplexumot a történelmi központ (olasz nevén Cività) valamint a Sasso Caveoso és a Sasso Barisano alkotja. A már az őskorban lakott barlanglabirintusokban még az 1950-es években is éltek emberek áram és víz nélkül, rettenetes higiéniai körülmények között. Ez volt Olaszország egyik legnagyobb nyomornegyede. Lakosainak a város modern városnegyedeibe való áttelepítése után a barlangváros állapota leromlott, mígnem az 1980-as években az olasz kormány programot indított megmentésére. 2019-ben Európa kulturális fővárosa volt.
Fekvése Matera Basilicata délkeleti részén, a Murgia fennsíkon fekszik. A Murgia a kréta korban alakult ki vastag mészkőlerakódásokból, ami elősegítette a változatos karsztformák kialakulását (dolinák, búvópatakok, barlangok stb.). A víz eróziója különleges morfológiai alakzatokat hozott létre, mint például a meredek szurdokvölgyek, amelyeket a gyorsfolyású patakok és folyók vágtak maguknak. Ezeket a helyiek gravináknak nevezik. Matera városa egy ilyen szurdokvölgy, a Gravina di Matera nyugati oldalán épült fel. A modern város kiterjed az óvárostól nyugatra és északra húzódó fennsíkra, amelynek neve Piano.
Éghajlata 200px|bélyegkép|A Gravina di Matera szurdokvölgye A városnak tipikus mediterrán éghajlata van: enyhe telekkel és forró nyarakkal. A legtöbb csapadék a téli hónapokban, hullik. A Köppen-féle rendszerben a Csa osztályba tartozik.
Nevének eredete A város nevének eredetéről többféle feltételezés létezik. Egyes feltételezések szerint a meta (jelentése szikla), vagy a materies (jelentése faanyag) latin szavakból származik, de egyes kutatók a Mater Hera, azaz Gaia, a földanya latin nevéből is származtatják. Más vélemények szerint a város neve a görög mataiosz olosz-ból származik, melynek jelentése üreges (utalva a számos itt található barlangra). Mivel a rómaiak Matheolának nevezték, a nevét Quintus Caecilius Metellusszal is kapcsolatba hozták.
Története Őskor és ókor Az első emberek ezen a vidéken az alsó paleolitikumban jelentek meg. Valószínűleg az akkor gleccserekkel borított magasabban fekvő lukániai területekről érkeztek a Murgia vidékére. A régészeti kutatások Domenico Ridola vezetésével kimutatták, hogy a közeli barlangokat (Grotta dei Pipistrelli, Grotta alla Palomba, Grotta alla Serra Marina, Grotta alla Selva Venusio) ekkor már lakták, azonban tulajdonképpeni település csak a neolitikumban, az i.e. 6. évezred végén alakult ki, paliszáddal, védőárkokkal, ciszternákkal stb. Ennek központja a mai Cività és a Piazza San Francesco között volt. A feltárt régészeti leletek szerint az i.e. 3–2 évezredekben pásztornépek lakták, akikről valószínűsítik, hogy a Balkán-félszigetről érkeztek. A San Nicola dei Greci-templom környékén egy bronzkori település nyomaira bukkantak. Az ókor során a vidéket gyéren lakták, több kisebb település létezett, ezt a számos feltárt síremlék is bizonyítja. Sem a Magna Graeciába érkező görögök, sem pedig a rómaiak nem tulajdonítottak nagyobb jelentőséget a vidéknek, ugyanis kívül esett a főbb kereskedelmi útvonalakon, azon felül pedig stratégiai szempontból is kedvezőtlen helyen feküdt. A Via Appia megépítése, amely összekötötte Rómát Apulia kikötőivel, a közeli Acheruntia, Venusia és Melphe gyors fejlődését segítette elő, Matera vidékét azonban elkerülte. Római kori régészeti leletekre a katedrális környékén bukkantak. Ezek a császárkorból származnak. Ekkor Matheola néven volt ismert és a Regio II Apuliae et Calabria provincia része volt. A Római Birodalom felbomlását követően a terület előbb a gótok, majd a Bizánci Birodalom fennhatósága alá került. Elhanyagoltságát valamint jelentéktelenségét bizonyítja az a tény is, hogy nincsenek ebből a korból származó őskeresztény, sem pedig bizánci emlékek.
A város kialakulása A város kialakulásáról keveset tudni. Első említése 662-ből származik, amikor a longobárd Beneventói Hercegség része volt, mint fontos katonai előőrs, a hercegséget védte az Apulia felől érkező támadóktól (elsősorban kalózoktól és arab portyázóktól). 849-ben a Salernói Hercegséghez csatolták. Ebben az időszakban Matera helyén több kisebb pásztortelepülés, úgynevezett casale létezett. Az első várat, a Castelvecchiót a longobárdok építették fel a vidék legmagasabb pontján, a La Mottán. A 7–8. században bizánci szerzetesek érkeztek, akik a környékbeli barlangokban telepedtek le. A 9. században Bari környékéről érkező arab seregek ostromolták meg a civitas munitissimát (azaz az erődített várost).
A város fellendülése 250px|bélyegkép|A Madonna dell’Idris-templom A város fellendülése a normann hódításokkal kezdődött. 1042-ben Guglielmo Braccio di Ferro lett Matera első grófja. 1064-től kezdődően, Roberto dei Loffredi gróf uralkodása alatt stabilizálódott a város politikai helyzete és ugyanekkor vált Matera érseki székhellyé. 1082-ben épült fel a bencés Sant’Eustachio alla Cività-kolostor, amelyet 1092-ben II. Orbán pápa is felkeresett. A korabeli feljegyzések szerint a városban egy második kolostor is létezett, a Santa Lucia alle Malve. A 12. században a híres arab utazó, Idríszí is említést tett a nagyszerű és szép városról. 1133-ban, miután Alessandro Loffredi és Goffredo, Andria grófja sikertelenül megpróbálták megfosztani trónjától az uralkodó II. Rogert, a város királyi tulajdonba került. Ezt követően Ruggero Sanseverino, Tricarico grófjának tulajdonába került, majd a Stauf-ház uralkodása idején II. Frigyes fiának, Manfrédnak volt a birtoka. 1266-ban I. Anjou Károly szerezte meg. A 13. században számos templom épült, többek között a katedrális, a San Giovanni Battista, a San Domenico, a Santa Maria d’Armenis és a Santa Maria de Nova. A sassik első írásos említése 1204-ből származik.
A feudalizmus kora Materát 1349-ben a Tarantói Hercegséghez csatolták. Ebben az időszakban ferences és domonkos szerzetesek telepedtek meg a városban, és megalapították a San Rocco-ispotályt. A várost ekkor már várfal védte és a városszerkezetben már elkülönültek a Sassi és Cività negyedek (ez utóbbi a városfalakon belül feküdt). 1419-ben a város ismét királyi tulajdonba került, majd Giovanni Antonio Orsini del Balzo, Taranto hercege szerezte meg, akit azonban az uralkodó II. János arra kötelezett, hogy adja át Gilberto di Brunswicknak. Ennek halála után 1496-ban Giancarlo Tramontana szerezte meg, aki 1497. október 1-jén ünnepélyesen bevonult a városba. A gróf első rendelete egy várkastély megépítésére vonatkozott, ugyanis úgy ítélte meg, hogy a város falai nem nyújtanak kellő védelmet számára. A súlyos adóterhek alatt szenvedő materai lakosság 1514-ben fellázadt és elűzte a grófot. A város ekkor Antonio de la Layci de Ascrata spanyol nemes kezébe került, majd 1521-ben a gravinai herceg, Ferrante Orsini d’Aragona szerezte meg, aki 1577-ig birtokolta, amikor 48 000 aranydukátért eladta a királynak. Ebben az időszakban épültek fel a város legszebb palotái, a Palazzo Firrao, Palazzo dei Malvezzi, valamint a Palazzo dei Santoro. 1450 és 1500 között albánok és szerbhorvátok telepedtek le a Sasso Caveosóban. Az 1500-as évek végére a városnak kb. 17 ezer lakosa volt, annak ellenére, hogy az 1529-es, 1562-es és 1567-es járványok megtizedelték lakosságát. Pénzhiány miatt a várost eladták, és királyi tulajdonból ismét nemesi családok birtokába jutott. 1645-ben a város lakossága ismét fellázadt az uralkodó nemesi családok ellen. Ekkor került át a lakosság tulajdonába és vált önálló várossá. 1663-ig a Terra d’Otranto része volt. Ezt követően a Terra di Bari része lett, valamint a Regia Udienza Provinciale di Basilicata székhelye. Ebben az időszakban, amikor Basilicata székhelye volt, számos közalkalmazott telepedett le a városban, akik szintén hozzájárultak annak fejlődéséhez. Számukra épült fel a Recinto nevű negyed. A városi nemesek a katedrális környékén, valamint a Via Duomo mentén építették ki palotáikat, éles kontrasztban Sasso Caveoso és Cività nyomornegyedeivel. 1799-ben a tiszavirág-életű Parthenopéi Köztársaság Materában is támogatókra lelt, a Sasso Caveoso és a Cività lakói fellázadtak a király ellen, sikertelenül.
A 19. század 1806-ban Joachim Murat átszervezte a Nápolyi Királyság adminisztrációját és felszámolta a feudalizmust. Materából Basilicata provincia székhelyét áthelyezték Potenzába. A hivatalnoki réteg távozása erőteljesen hozzájárult a város hanyatlásához, ezt erősítette még az 1816-os járvány, amely megtizedelte a lakosságot. Az egyházi birtokokat felszámolták és eladták a tehetősebb lakosoknak. A Bourbon-restaurációt követően ismét megnőtt a feudális urak hatalma, a város lakossága (elsősorban a sassikban élő parasztság) hiába követelte a nagy latifundiumok felosztását, erre nem került sor. Ez volt az 1848-as forradalom idején is a lakosság kívánsága. 1860-ban, amikor Giuseppe Garibaldi seregei egymás után foglalták el a déli településeket, Materában ismét fellángolt az ellentét a nemesség és a lakosság között. Egy hirtelen népgyűlésen elítélték és kivégezték a város leggazdagabb nemeseit, Francesco Gattini grófot és Francesco Laurent-et.
1860 után, miután Garibaldi és II. Viktor Emánuel szárd–piemonti király egyesítették egy korona alatt az Appennini-félsziget olasz államalakulatait, a város egyre rohamosabban hanyatlott. Noha az új államvezetés részlegesen teljesítette a materai lakosság kéréseit és földhöz juttatta őket, a pénzhiány és a terméketlen talaj miatt még a legszükségesebbeket is nehezen tudták előteremteni. Gazdasági szempontból a déli országrészek, így Matera is, nem tudták felvenni a versenyt az északi, Pó-alföldi városok gazdaságával. A helyzetet tetőzte, hogy az elégtelen higiéniai feltételek miatt a malária többször is felütötte a fejét a városban. 1902-ben háromszáz munkás Luigi Lopefido (ismertebb nevén Monaco Bianco, azaz fehér szerzetes) vezetésével felkelést szervezett. A sok emberéletet követelő lázadás felhívta a figyelmet Matera és a déli települések hátrányos helyzetére és 1904-ben az olasz parlament kiadta a 104-es törvényt a lukániai települések megsegítésére.
A 20. század A 20. század elején Materának körülbelül 17 000 lakosa volt, közülük körülbelül 13 000-en éltek a sassikban. A város vízellátását ekkor mindössze egyetlen városi kút biztosította. Az első vasútvonal, amely összekötötte Altamurával, 1912-ben épült meg (Ferrovie Calabro-Lucane). A sassikat átszelő kis patakokat befedték, új utcákat alakítva ki (Via Fiorentini, Via Buozi és Via D’Addozio). 1923 és 1926 között a városvezetés elhatározta egy családi házakból álló negyed felépítését Venusióban (a város egyik frazionéja), a lakosságot azonban nem sikerült átköltöztetni a barlanglakásokból. 1927-ben Matera lett az azonos nevű megye székhelye, ezek után indult meg a város rendezése és fejlesztése. Ekkor épült meg a város főutcájának számító Via Madonna delle Virtù, valamint ekkor épült ki a szennyvízhálózat.
A második világháború után Carlo Levi hívta fel a figyelmet a városra a Krisztus megállt Ebolinál című könyvével. Ebben említést tett arról, hogy Matera lakosságának közel 70%-a barlanglakásokban él, együtt háziállataikkal, ivóvíz és csatornázás nélkül. Palmiro Togliatti igazságügyi miniszter országos szégyennek nevezte Materát, ami elvezetett az 1952-ben kiadott 619-es számú kormányrendelet elfogadásáig, amely kimondta új városnegyedek építését és a lakosság teljes áthelyezését a sassikból. Az új negyedeket Olaszország legnevesebb építészei tervezték: Luigi Piccinato és csapata tervezte meg a Serra Venerdi valamint a Borgo Venusio negyedeket, Carlo Aymonino pedig a La Nera és a Spine Bianche negyedeket. Ugyanakkor elrendelték az összes barlanglakás befalazását, megakadályozva ezzel a visszatelepüléseket.