Szent I. Piusz pápa (; hagyomány szerint 1. század vége vagy 2. század eleje – Róma, kb. 154/155) a hagyományos pápasorban a tizedik, Szent Péter apostol kilencedik utódaként tisztelt római püspök volt. Hüginosz utódaként és Anicét elődjeként a 2. század egyik legmozgalmasabb időszakában állt a római egyház élén, Antoninus Pius uralkodása alatt.Johann Peter Kirsch: „Pope St. Pius I”. In: The Catholic Encyclopedia, 12. kötet, Robert Appleton Company, New York, 1911.E. G. Weltin: „Pius I, Pope, St.” In: New Catholic Encyclopedia, 2. kiadás, Gale, 2003.
Pontifikátusa idején Róma a keresztény hit szellemi kohójává vált. A római közösségnek egyszerre kellett szembenéznie a gnosztikus spekulációk titkos tudásával, Markión radikális szakadásával, a keresztény közösség belső erkölcsi kérdéseivel és az apostoli hagyomány nyilvános megőrzésének feladatával. Szent Iréneusz tanúsága szerint Valentinus Hüginosz idején érkezett Rómába, Piusz alatt vált ismertté, és Anicét idejéig maradt a városban; ugyancsak ehhez a korszakhoz kapcsolódik Kerdón és Markión római működése is.Szent Iréneusz: Adversus haereses, III,4,3.
A katolikus hagyomány I. Piuszt az apostoli hit nyilvános, közösségi és egyházi folytonosságának őreként tartja számon. A „pápa” cím esetében visszatekintő egyháztörténeti megnevezésről van szó; a katolikus értelmezés szerint azonban a péteri utódszolgálat és az apostoli hit folytonossága már ebben a korai római püspöki sorban jelen volt.Hittani Kongregáció: The Primacy of the Successor of Peter in the Mystery of the Church, 1998.
Neve és származása
A Pius latin név jelentése „kegyes”, „jámbor”, „istenfélő”. A római vallási és erkölcsi nyelvben a pius olyan embert jelölt, aki hűségesen teljesíti kötelességét az istenekkel, családjával és közösségével szemben. Keresztény összefüggésben a név különösen alkalmasan kapcsolódott ahhoz a pásztori eszményhez, amelyben a hithez való hűség, az irgalom és az egyházi fegyelem egységet alkot.
A Liber Pontificalis és a korai pápakatalógusok hagyománya szerint I. Piusz Aquileia városából származott, apját pedig Rufinusnak hívták.Louis Duchesne szerk.: Le Liber Pontificalis. Paris, 1886–1892, I. kötet, 132–133. o. Aquileia a római Észak-Itália egyik jelentős városa volt, kereskedelmi és katonai kapcsolatokkal a birodalom keleti és dunai térségei felé. A hagyomány tehát Piuszt olyan itáliai környezetből eredezteti, amelyben a birodalmi utak, a kereskedelem és a különböző népcsoportok jelenléte elősegíthette a kereszténység korai terjedését.
A Catholic Encyclopedia megjegyzi, hogy az aquileiai származás és Rufinus neve későbbi következtetés is lehet, amelyet a Liber Pontificalis szerzője kapcsolt Piusz alakjához. A hagyomány történeti értéke ezért nem minden részletében bizonyos, de fontos tanúja annak, miként őrizte meg a római Egyház emlékezete a korai pápák származására vonatkozó adatokat.
Hermász és A pásztor
A Muratori-töredék szerint Hermász, A pásztor című ókeresztény mű szerzője Piusz testvére volt.Muratori-töredék, 2. század vége; vö. Preuschen kiadásával. Ezt a hagyományt a Liberianus-katalógus is megerősíti. Ez a kapcsolat – ha történetileg pontos – különösen szemléletesen mutatja, hogyan fonódhatott össze a 2. századi római kereszténységben a családi kötelék és az egyházi szolgálat.
A pásztor a 2. századi római kereszténység egyik legfontosabb nem újszövetségi irata. Nem teológiai traktátus, hanem lelkipásztori látomásirodalom: látomások, parancsolatok és példázatok formájában szól a bűnbánatról, a megtérésről, az erkölcsi megújulásról és az egyházi fegyelemről. A műben az Egyház képe különösen gazdag: öregasszonyként, majd fiatal menyasszonyként jelenik meg, aki bűnbánatra hívja a keresztényeket.
A pásztor valószínűleg Piusz pontifikátusa idején keletkezett Rómában. Nagy tekintélynek örvendett az ókeresztény korban: több közösségben olvasták, és egyes kézirati hagyományokban az újszövetségi iratok közelében maradt fenn. Kánoni tekintélyét azonban az Egyház végül nem ismerte el az apostoli iratokkal azonos szinten.
A mű nagy népszerűsége arra utal, hogy Piusz korában élő kérdés volt: miként lehet a keresztség után elkövetett súlyos bűnök után visszatérni az Egyház közösségébe. Hermász írása az Egyházat egyszerre mutatja irgalmas anyának és fegyelmezett szent közösségnek. Ez a kettősség jól illik Piusz korának lelki helyzetéhez: a római egyháznak meg kellett védenie a hit igazságát, ugyanakkor nyitva kellett tartania a bűnbánat kapuját.
Hermász művében vannak önéletrajzi jellegű utalások rabszolgaságra és felszabadításra. Ezekből olykor arra következtettek, hogy Hermász, és esetleg családja is, alacsonyabb társadalmi helyzetből származhatott. Ez a római keresztény közösség társadalmi sokszínűségére is utalhat: a hit terjedése a városban nem csupán értelmiségi körökben, hanem a plebejus, felszabadított és rabszolga hátterű rétegek között is jelentős volt. Piusz személyére azonban Hermász önéletrajzi jellegű adatai közvetlenül nem alkalmazhatók teljes bizonyossággal.
Helye a római püspöki utódlásban
I. Piusz legfontosabb egyháztörténeti jelentősége az apostoli utódlás római láncolatában elfoglalt helyéhez kapcsolódik. Szent Iréneusz az eretnekségekkel szemben a római püspökök sorát hozta fel bizonyítékul arra, hogy az apostoli tanítás nem titkos, nem beavatottaknak fenntartott ismeret, hanem nyilvánosan, a püspökök egymásutánjában őrződik meg. Ebben a sorban Piusz Hüginosz után és Anicét előtt áll.Szent Iréneusz: Adversus haereses, III,3,3.
A katolikus hagyomány számára ez a folytonosság nem puszta névsor, hanem az Egyház látható egységének és apostoli hitelességének jele. Piusz szolgálata különösen fontos, mert pontifikátusa idején a római közösség már a gnosztikus és markionita tanításokkal szemben is megfogalmazta saját apostoli önazonosságát.
Kaiszareiai Euszebiosz egyháztörténete szerint Piusz Hüginosz után lett Róma püspöke, és tizenöt évig töltötte be ezt a szolgálatot.Kaiszareiai Euszebiosz: Historia ecclesiastica, IV,11; V,6; V,24. Euszebiosz és Szent Jeromos Antoninus Pius uralkodásának ötödik évére, vagyis körülbelül 142-re teszi hivatalba lépését.Szent Jeromos: Chronicon, Antoninus Pius uralkodásának éveinél. A Liberianus-katalógus 146–161 közé helyezi pontifikátusát, de ezt a kronológiát több kutató a korábbi listák hibás számításából eredezteti.
A kronológia egyik fontos támpontja Szmirnai Polikárp római látogatása. Polikárp nem sokkal vértanúsága előtt Rómában már Anicét pápával találkozott, ezért Piusz halálát rendszerint 154/155 körülre helyezik. Így a pontifikátus időtartamát a szakirodalom többnyire kb. 140/142 és 154/155 közé teszi.
Róma mint keresztény szellemi központ
I. Piusz pontifikátusa a 2. századi római egyház egyik mozgalmas időszakára esett. A keresztény közösség ekkor még nem rendelkezett jogi elismeréssel a Római Birodalomban, de Róma már a keresztény tanítás, az apologetika, a viták és az egyházi megkülönböztetés egyik legfontosabb helyszínévé vált.
Piusz idején Rómában nemcsak gnosztikus és markionita tanítók jelentek meg, hanem jelentős katolikus tanítók is. Közülük a legfontosabb Szent Jusztinosz volt, aki filozófiai műveltségét a keresztény hit védelmének szolgálatába állította. Rómában tanított, és műveiben a keresztény hitet a pogány értelmiség és a birodalmi hatóságok előtt is megvédte.
A New Catholic Encyclopedia szerint Piusz korában, illetve közvetlen környezetében olyan jelentős keresztény személyiségek kötődtek Rómához, mint Jusztinosz, Polikárp, Hegeszipposz és Iréneusz. E jelenlét azt mutatja, hogy Róma a 2. század közepére nem pusztán helyi közösség volt, hanem a keresztény világ egyik szellemi találkozópontja. A városban egymás mellett jelent meg az apostoli hit, az apologetika, a gnosztikus rendszerek, a markionita szakadás és a bűnbánati fegyelem kérdése.
Piusz szolgálata ebben a környezetben a megkülönböztetés pásztori feladatát jelentette. A római püspök feladata nem csupán a közösség vezetése volt, hanem annak őrzése is, hogy a keresztény hit nyilvános, apostoli, szentségi és közösségi jellege ne oldódjon fel titkos tanításokban vagy az apostoli hagyománytól elszakadó rendszerekben.
Gnosztikusok és Markión
I. Piusz pontifikátusának legfontosabb tanbeli kihívása a gnosztikus és markionita tanítások római jelenléte volt. Szent Iréneusz szerint Valentinus Hüginosz idején érkezett Rómába, Piusz alatt vált ismertté, és Anicét idejéig maradt a városban. Valentinus tanítása a 2. századi gnoszticizmus egyik legkidolgozottabb rendszere volt: a megváltást titkos, beavatott tudáshoz kötötte, és a keresztény hitet bonyolult kozmológiai spekulációkba illesztette.
Kerdón, Markión előfutára, szintén jelen volt Rómában. Tanításának középpontjában az Ószövetség Istenének és az evangélium Istenének szembeállítása állt. Ezzel előkészítette azt a markionita felfogást, amely a kereszténységet el akarta szakítani zsidó gyökereitől és az Ószövetségtől.
Markión Pontuszból érkezett Rómába, és a hagyomány szerint 144 körül kizárták az egyházi közösségből. Ezt az elhatárolódást a korai kereszténység egyik legjelentősebb tanbeli döntéseként tartják számon. Markión tanítása különösen súlyos kihívást jelentett, mert nem pusztán részletkérdésekben tért el az Egyház tanításától, hanem a keresztény hit alapját érintette: elutasította az Ószövetség Istenének és Jézus Krisztus Atyjának azonosságát.
A római egyház Piusz idején ezzel szemben az apostoli hit egységét, az Ó- és Újszövetség folytonosságát, valamint az egyházi közösség tanbeli rendjét védte. Markión saját, megválogatott iratgyűjteményt használt, amelyben az evangéliumi és páli hagyományt az Egyház teljes apostoli hitétől elszakítva értelmezte. A vele szembeni római elhatárolódás ezért a keresztény kánon, az apostoli hagyomány és a katolikus hit egységének történetében is fontos állomás.
A gnosztikus és markionita tanításokkal szemben Piusz korának római egyháza azt képviselte, hogy a hit nem titkos tudás, nem önkényesen válogatott iratok rendszere, hanem az apostoloktól kapott, az Egyház közösségében nyilvánosan őrzött tanítás.
A Liber Pontificalis hagyományai
A Liber Pontificalis Piusznak tulajdonít egy rendelkezést a zsidóságból megtért keresztények befogadásáról és megkereszteléséről. A rendelkezés pontos történeti háttere nem világos, de jól illeszkedik ahhoz a 2. századi kérdéskörhöz, amelyben az Egyháznak tisztáznia kellett a zsidó gyökerekhez, az Ószövetséghez és a pogányokból megtért hívőkhöz való viszonyát.
Ez a hagyomány különösen jelentős Markión radikális antijudaizmusának fényében. Míg Markión az Ószövetség Istenét idegennek tekintette Krisztus Atyjától, a katolikus hit az üdvösségtörténet egységét vallotta. A zsidóságból megtérők befogadására vonatkozó hagyomány így az Egyház emlékezetében az Ó- és Újszövetség folytonosságának, valamint a keresztség egyetemes meghívásának jeleként is értelmezhető.
Egyes későbbi hagyományok Piusz nevéhez kapcsolták a római Pudentiana és Praxedis titulusok, illetve egy keresztelőhely alapítását is. Ezek a történetek nem tekinthetők biztos 2. századi adatoknak, mivel a templomok későbbi fejlődés eredményei. Mégis jelzik, hogy Róma egyházi emlékezete Piuszt a korai keresztény istentiszteleti helyek, a keresztségi élet és a római keresztény közösségi tér megszilárdulásával kapcsolta össze.
Húsvéti hagyomány és egyházi egység
Néhány későbbi forrás I. Piuszhoz kapcsolta a húsvét vasárnapi ünneplésének megerősítését. A húsvéti ünneplés időpontja a 2. században fontos egyházi kérdés volt, különösen Róma és egyes kis-ázsiai egyházak eltérő gyakorlata miatt. A kérdés Piusz utóda, Anicét idején is jelentős volt, amikor Polikárp Rómába látogatott.