Szent Anicét pápa vagy Aniketosz (, ; hagyomány szerint 2. század – Róma, kb. 166) a hagyományos pápasorban a tizenegyedik, Szent Péter apostol tizedik utódaként tisztelt római püspök volt. I. Piusz utódaként és Szótér elődjeként a 2. század közepén állt a római egyház élén.Thomas Campbell: „Pope St. Anicetus”. In: The Catholic Encyclopedia, 1. kötet, Robert Appleton Company, New York, 1907.E. G. Weltin: „Anicetus, St. Pope”. In: New Catholic Encyclopedia, 2. kiadás, Gale, 2003.
Pontifikátusa alatt Róma egyre világosabban vált a keresztény világ találkozóhelyévé és az apostoli hit őrzőjévé. Legismertebb eseménye Szmirnai Polikárp római látogatása volt: a szmirnai püspök és Anicét a húsvét ünneplésének időpontjáról tárgyaltak, és bár nem jutottak közös liturgikus gyakorlathoz, megőrizték az egyházi közösséget. Ez az esemény a korai Egyház egyik legfontosabb példája arra, hogyan lehet a hit egységét a legitim helyi különbségek tiszteletben tartásával őrizni.Kaiszareiai Euszebiosz: Historia ecclesiastica, V,24.
Anicét korában Róma a gnosztikus és markionita irányzatokkal szembeni egyházi megkülönböztetés egyik központja is volt. A katolikus hagyomány benne olyan római püspököt tisztel, aki a hit igazságát és a szeretet közösségét egyszerre igyekezett szolgálni. A „pápa” cím esetében visszatekintő egyháztörténeti megnevezésről van szó; a katolikus értelmezés szerint azonban a péteri utódszolgálat és az apostoli hit folytonossága már ebben a korai római püspöki sorban jelen volt.Hittani Kongregáció: The Primacy of the Successor of Peter in the Mystery of the Church, 1998.
Neve és származása
Az Anicetus név görög eredetű; a görög Ἀνίκητος jelentése „legyőzhetetlen”. A név jól illeszkedik a 2. századi római egyház soknyelvű világához, amelyben a latin mellett a görög nyelvnek továbbra is kiemelkedő szerepe volt.
A Liber Pontificalis szerint Anicét a szíriai Emeszából, a mai Homsz városából származott.Raymond Davis ford.: The Book of Pontiffs (Liber Pontificalis). Liverpool University Press, Liverpool, 2000, 5. o.; vö. Louis Duchesne szerk.: Le Liber Pontificalis. Paris, 1886–1892, I. kötet. A magyar katolikus hagyomány a szír János fiaként említi.Magyar katolikus lexikon: „Anicét, Szt, Anicetus”. A szíriai eredetre vonatkozó adat a későbbi pápai életrajzi hagyomány része, de történeti szempontból is érthető: a 2. századi római kereszténység erősen mediterrán jellegű volt, és a keleti tartományokból érkező keresztények, tanítók, kereskedők és utazók jelentős szerepet játszottak a város egyházi életében.
Anicét származási hagyománya azt is jelzi, hogy Róma püspöki széke már a korai századokban nem etnikailag zárt közösséghez kötődött. A római egyházban keleti és nyugati keresztény hagyományok találkoztak, ami Anicét pontifikátusának legfontosabb eseményeiben is megmutatkozott.
Helye a római püspöki utódlásban
Anicét legfontosabb egyháztörténeti jelentősége a római püspöki utódlás láncolatában elfoglalt helyéhez kapcsolódik. Szent Iréneusz az eretnekségekkel szemben a római püspökök sorát hozta fel bizonyítékul arra, hogy az apostoli tanítás nem titkos, nem beavatottaknak fenntartott ismeret, hanem nyilvánosan, a püspökök egymásutánjában őrződik meg. Ebben a sorban Anicét I. Piusz után és Szótér előtt áll.Szent Iréneusz: Adversus haereses, III,3,3.
Kaiszareiai Euszebiosz szerint Anicét tizenegy évig vezette a római egyházat, halálát pedig Marcus Aurelius uralkodásának nyolcadik évére, vagyis 168 körülre helyezte.Kaiszareiai Euszebiosz: Historia ecclesiastica, IV,11; IV,14; IV,19; IV,22; V,6; V,24. Szent Jeromos kronológiai hagyománya Antoninus Pius uralkodásának tizennyolcadik évére, vagyis 155/156 körülre teszi hivatalba lépését.Szent Jeromos: Chronicon, Antoninus Pius és Marcus Aurelius uralkodási éveinél. A hagyományos katolikus összefoglalók ezért többnyire 155/157 és 166 közötti pontifikátussal számolnak, miközben Euszebiosz 168-as halálozási dátuma is fontos kronológiai adat marad.
A katolikus értelmezés számára ez a folytonosság nem pusztán kronológiai lista. Anicét olyan korszakban állt a római közösség élén, amikor az Egyháznak egyszerre kellett megőriznie a hit apostoli nyilvánosságát, szembe kellett néznie a gnosztikus tanításokkal, és meg kellett őriznie a közösséget olyan egyházakkal is, amelyek bizonyos liturgikus kérdésekben eltérő hagyományt követtek.
Polikárp római látogatása és a húsvéti kérdés
Anicét pontifikátusának legismertebb eseménye Polikárp, Szmirna idős püspökének római látogatása volt. Polikárp az apostoli korhoz különösen közel álló személynek számított: az ókeresztény hagyomány János apostol tanítványaként tartotta számon, és Kis-Ázsia egyházainak nagy tekintélyű pásztora volt.
A római találkozó középpontjában a húsvét ünneplésének időpontja állt. Kis-Ázsia több egyházában a húsvéti emlékezést Niszán hónap 14. napjához kötötték, a zsidó Pészah időpontjához kapcsolódva, függetlenül attól, hogy az a hét mely napjára esett. Ezt a gyakorlatot quartodeciman hagyománynak nevezik. Rómában ezzel szemben a húsvéti ünneplés a vasárnapi feltámadás-emlékezethez kapcsolódott.
A megbeszélés nem hozott liturgikus egységet. Polikárp kitartott a 14. niszáni hagyomány mellett, Anicét pedig a római vasárnapi gyakorlat mellett. Euszebiosz Iréneusz tanúságára támaszkodva mégis azt őrizte meg, hogy a szeretet kötelékei nem szakadtak meg: Anicét tisztelete jeléül megengedte Polikárpnak, hogy Rómában eucharisztiát ünnepeljen.
Ez a gesztus mély teológiai jelentőséggel bír. A korai római püspök számára a közösség megőrzése fontosabb volt, mint saját liturgikus gyakorlatának kizárólagossá tétele. Anicét megőrizte a római hagyományt, Polikárp megőrizte a kis-ázsiai gyakorlatot, de egyik fél sem kezelte a kérdést úgy, mintha az önmagában megszüntetné a katolikus közösséget.
A találkozó később is hivatkozási alap maradt. Iréneusz a húsvéti vita későbbi, I. Viktor pápa idején élesebbé váló szakaszában éppen az Anicét és Polikárp közötti békés eljárásra emlékeztetett. Ez azt mutatja, hogy az eseményt már a 2. század végén is az egységőrző egyházi magatartás példájaként értelmezték.
Róma tekintélyének növekedése a 2. században
Anicét idején Róma egyre világosabban a keresztény világ egyik szellemi és egyházi találkozóhelyévé vált. Ide érkezett Szmirnai Polikárp, itt tartózkodott Hegeszipposz, és a városban működött Szent Jusztinosz is.
Hegeszipposz, a korai keresztény történeti emlékezet egyik fontos alakja, Anicét idején jutott Rómába. Útjának jelentősége abban állt, hogy több egyházi közösséget felkeresve az apostoli tanítás folytonosságát vizsgálta. Római tartózkodása arra utal, hogy a római egyház a 2. század közepén már különösen fontos viszonyítási pont volt azok számára, akik az apostoli hit nyilvános megőrzését keresték.Kaiszareiai Euszebiosz: Historia ecclesiastica, IV,22.
Szent Jusztinosz Rómában tanított, és filozófiai műveltségét a keresztény hit védelmének szolgálatába állította. Jelenléte azt mutatja, hogy Róma nemcsak fegyelmi vagy liturgikus kérdésekben volt fontos, hanem a keresztény apologetika és a pogány értelmiséggel folytatott párbeszéd központjaként is.
Anicét pontifikátusának végére esik vagy ahhoz közel áll Jusztinosz vértanúsága, amelyet általában 165 körülre helyeznek. Ez a történeti háttér arra emlékeztet, hogy Róma nemcsak szellemi találkozóhely volt, hanem a keresztény tanúságtétel veszélyes tere is. A hit védelme ebben a korban nem pusztán elméleti vitát, hanem személyes kockázatot is jelentett.
Róma növekvő tekintélye ebben az időszakban nem későbbi értelemben vett központi egyházi adminisztrációt jelentett. Inkább azt, hogy a római egyház apostoli emlékezete, tanbeli súlya és közösségőrző szerepe már a 2. század közepén különös jelentőséggel bírt. Polikárp látogatása, Hegeszipposz útja és Jusztinosz római működése együtt mutatják, hogy a római szék sajátos felelőssége ekkor már kirajzolódott.
Gnosztikus és markionita irányzatok
Anicét pontifikátusa a gnosztikus és markionita irányzatokkal szembeni római egyházi megkülönböztetés időszakára esett. Valentinus gnosztikus tanító Hüginosz idején érkezett Rómába, Piusz idején vált ismertté, és Anicét idejéig maradt a városban.Szent Iréneusz: Adversus haereses, III,4,3. Tanítása a megváltást titkos, beavatott tudáshoz kötötte, és a keresztény hitet bonyolult kozmológiai rendszerbe illesztette.
A markionita irányzat szintén jelen volt Rómában és környezetében. Markión már I. Piusz idején szakított az egyházi közösséggel, de tanítása Anicét korában is komoly kihívást jelentett. A markionita felfogás az Ószövetség Istenét és Jézus Krisztus Atyját szembeállította egymással, és a keresztény hitet el akarta szakítani Izrael történetétől, a prófétáktól és a teremtő Istentől.
Iréneusz tanúsága szerint Anicét idején Rómába érkezett Marcellina is, a karpokratianosz gnosztikus irányzat képviselője, aki többeket félrevezetett.Szent Iréneusz: Adversus haereses, I,25,6. A karpokratianosz irányzat a gnosztikus mozgalmak radikálisabb ágai közé tartozott; tanítását az ókeresztény szerzők gyakran antinomista, az erkölcsi törvény kötelező erejét relativizáló irányként mutatták be. Jelenléte még élesebben mutatja, hogy Róma ebben a korban a tanbeli megkülönböztetés egyik fontos helyévé vált.
Anicét szerepe ebben az összefüggésben nem abban állt, hogy új hitet fogalmazott volna meg, hanem abban, hogy a római egyház az apostoloktól kapott tanítás nyilvános, közösségi és szentségi jellegét őrizte. A gnosztikus és markionita tanításokkal szemben az Egyház azt vallotta, hogy a megváltás nem titkos tudás, nem önkényesen válogatott iratok rendszere, hanem Krisztusban adott üdvösség, amelyet az apostoli igehirdetés és az egyházi közösség hordoz.
A Liber Pontificalis fegyelmi hagyománya
A Liber Pontificalis Anicét nevéhez kapcsol egy fegyelmi rendelkezést, amely szerint a klerikusok ne viseljenek hosszú hajat. A hagyományt olykor a gnosztikus csoportoktól való külső elhatárolódással magyarázták, mivel egyes csoportoknál a rendezetlen vagy hosszú haj sajátos külső jelként is értelmeződhetett.
A rendelkezés pontos történeti háttere nem bizonyítható teljes biztonsággal. Jelentősége inkább abban áll, hogy a későbbi római emlékezet Anicétet a klérus fegyelmének őreként is megőrizte. A papság külső rendjére vonatkozó hagyomány azt fejezi ki, hogy az Egyház életében a tanítás, a liturgia és a szolgálat fegyelme egymással összefüggő valóságok.
Ez a hagyomány nem későbbi értelemben vett egységes középkori klerikusi szabályzatot jelent, hanem annak emlékét, hogy a római közösségben a szolgálattevők életformáját és magatartását már korán a hit nyilvános tanúságtételéhez kapcsolták.
Vértanúsága, temetése és tisztelete
A későbbi római hagyomány Anicétet vértanúként tisztelte, de vértanúságának körülményeit korai, biztos forrás nem őrizte meg. Halálának idejét a források eltérően adják meg: a magyar katolikus hagyomány 166. április 20-át említi, Euszebiosz viszont Marcus Aurelius uralkodásának nyolcadik évére, vagyis 168 körülre helyezi.
Temetésével kapcsolatban a hagyomány több adatot őrzött. A Magyar katolikus lexikon a vatikáni temetőt említi nyughelyeként. A Liber Pontificalis kétféle temetési hagyományt közöl: az egyik a Vatikánhoz, a másik a Callixtus-katakombához kapcsolja emlékét. Utóbbit óvatosan kell kezelni, mivel a Callixtus-katakomba mint a római egyház hivatalos temetője csak később, a 3. század elején nyerte el klasszikus szerepét.
Ünnepnapja a régebbi római hagyományban és több lexikonban április 17.. Egyes modern nyugati liturgikus források április 20.-án említik. A dátumeltérés a régi martirológiumi és naptári hagyományok különböző rétegeivel magyarázható.
Neve alatt fennmaradt, nem hiteles iratok
Anicéttől nem maradt fenn hiteles saját írás. A későbbi szövegközlő gyűjteményekben a neve alatt szereplő iratok nem tekinthetők a 2. századi római püspök hiteles műveinek.