Szent Szótér pápa vagy Szótérusz (; hagyomány szerint 2. század – Róma, kb. 174) a katolikus Egyház hagyománya szerint Róma püspöke volt a 2. század második felében, Anicét utódaként és Eleutherosz elődjeként. A hagyományos pápasorban a tizenkettedik, Szent Péter apostol tizenegyedik utódaként tartják számon.John Chapman: „Caius and Soter, Saints and Popes”. In: The Catholic Encyclopedia, 3. kötet, Robert Appleton Company, New York, 1908.E. G. Weltin: „Soter, Pope St.” In: New Catholic Encyclopedia, 2. kiadás, Gale, 2003.
Pontifikátusáról kevés biztos adat maradt fenn, ám annál jelentősebb az a kevés, amelyet a források megőriztek. Kaiszareiai Euszebiosz idézi Dionüsziosz korinthoszi püspök Szótérhoz írt levelét, amely a római egyház karitatív szolgálatának és atyai gondoskodásának egyik legszebb 2. századi tanúsága. A levél szerint Szótér alamizsnával, vigasztaló szavakkal és közösségépítő figyelemmel erősítette a távolabbi egyházakban élő keresztényeket, köztük a szegényeket és a bányákban szenvedő hívőket.Kaiszareiai Euszebiosz: Historia ecclesiastica, IV,23.
Szótér alakja különösen jól mutatja, hogy a római püspöki szolgálat már a 2. században sem merült ki tanításban vagy fegyelmi irányításban. A péteri szolgálat egyik korai arca nála a testvéri gondoskodás: a hit őrzése és a szeretet konkrét tetteinek összekapcsolása. A „pápa” cím esetében visszatekintő egyháztörténeti megnevezésről van szó; a katolikus értelmezés szerint azonban a péteri utódszolgálat és az apostoli hit folytonossága már ebben a korai római püspöki sorban jelen volt.Hittani Kongregáció: The Primacy of the Successor of Peter in the Mystery of the Church, 1998.
Neve és származása
A Soter vagy Soteros név görög eredetű; jelentése „megváltó”, „szabadító”. A görög név teológiai visszhanggal is rendelkezett, mivel a keresztény hit Krisztust mint Üdvözítőt vallotta meg. Szótér neve jól illeszkedik a 2. századi római egyház többnyelvű, mediterrán világához, ahol a görög nyelv még hosszú ideig jelentős szerepet játszott.
A Liber Pontificalis szerint Szótér a campaniai Fondiból származott.Louis Duchesne szerk.: Le Liber Pontificalis. Paris, 1886–1892, I. kötet, 58–59. o. A magyar katolikus hagyomány is campaniai itáliaiként említi.Magyar katolikus lexikon: „Szótér, Szt, Soterus”. Fondi az ókori Latium és Campania határvidékén fekvő város volt, Róma és Dél-Itália közötti utak közelében. Ez a földrajzi háttér jól illeszkedik ahhoz a képhez, amely szerint a 2. századi kereszténység a birodalom útvonalain, városi hálózatain és soknyelvű közösségein keresztül terjedt.
Szótér származásáról kevés biztos adat maradt fenn. A későbbi pápai életrajzi hagyomány Fondihoz kapcsolta, görög neve pedig a római egyház kulturális sokszínűségét idézi. Személyes életrajzának részleteinél fontosabb az a történeti szerep, amelyben a fennmaradt források bemutatják: a római egyház szeretetszolgálatának, lelkipásztori vigasztalásának és más egyházak iránti felelősségének képviselőjeként.
Helye a római püspöki utódlásban
Szótér Anicét után és Eleutherosz előtt áll a római püspökök sorában. Szent Iréneusz az eretnekségekkel szemben a római püspökök listáját az apostoli tanítás nyilvános folytonosságának bizonyítékaként használta; ebben a sorban Szótér Eleutherosz közvetlen elődjeként szerepel.Szent Iréneusz: Adversus haereses, III,3,3.
Kaiszareiai Euszebiosz szerint Szótér Marcus Aurelius uralkodásának idején követte Anicétet Róma püspöki székében, és nyolc évig vezette a római egyházat. A hagyományos katolikus kronológia többnyire 167–175 közé teszi pontifikátusát; Adolf von Harnack 166–174-es időrendet javasolt. A modern szakirodalomban ezért a leggyakoribb időhatár kb. 166/167–174, bár a régebbi pápalisták és Euszebiosz kronológiája nem minden ponton teljesen biztos.
A katolikus értelmezés számára Szótér helye a római püspöki sorban nem puszta kronológiai adat. Pontifikátusa azt mutatja, hogy a római szék korai tekintélye nemcsak tanbeli vagy fegyelmi kérdésekben jelent meg, hanem a szeretetszolgálatban, a szegények támogatásában és a szenvedő keresztények vigasztalásában is. A testvérek megerősítése nála nem elvont eszme, hanem alamizsnában, levélben és atyai gondoskodásban megvalósuló pásztori tett volt.
A korinthoszi egyház támogatása
Szótér pontifikátusának legfontosabb forrása Dionüsziosz korinthoszi püspök levele, amelynek részletét Euszebiosz őrizte meg. A levél szerint a római egyház régóta segítette a rászoruló keresztényeket más városokban is. Dionüsziosz különösen kiemeli, hogy a rómaiak sokféle módon tettek jót a testvérekkel, alamizsnát küldtek különböző egyházaknak, enyhítették a szegénységet, és segítséget nyújtottak a bányákban szenvedő keresztényeknek.
Dionüsziosz tanúsága szerint Szótér nem új gyakorlatot vezetett be, hanem megerősítette és bővítette a római egyház „kezdettől fogva” meglévő szokását. A római közösség nemcsak saját tagjaira tekintett, hanem távolabbi egyházak szükségleteire is. Ez a segítség egyszerre volt anyagi és lelki: alamizsna, vigasztalás, kapcsolat és közösségi megerősítés.
A korinthoszi püspök Szótért szerető atyához hasonlította, aki gyermekeit gondozza. Ez a kép különösen fontos, mert a római püspök szolgálatát az Egyház anyai és atyai arcával kapcsolja össze. A hit tanítása a szeretet tetteiben válik hitelessé. Így a római primátus korai képe Szótér esetében nem elsősorban jogi formákban, hanem gondoskodásban, közelségben és szolidaritásban ragadható meg.
A bányákban szenvedő keresztények támogatása a Marcus Aurelius korában jelentkező üldözések és helyi nyomások összefüggésében különösen beszédes. A bányamunka a római büntetőgyakorlat egyik kemény formája volt. A keresztény foglyoknak és száműzötteknek küldött segítség azt mutatja, hogy a római egyház figyelme a legsérülékenyebb hívőkre is kiterjedt. Szótér pontifikátusa ezért a katolikus szeretetszolgálat korai történetének egyik kiemelkedő tanúsága.
Szótér levele és a római levélírás hagyománya
Dionüsziosz levele nemcsak Szótér alamizsnáját említi, hanem azt is, hogy Szótér levelet küldött a korinthoszi egyháznak. Maga a levél nem maradt fenn, de a korinthoszi püspök tanúsága szerint az Úr napján, vagyis vasárnap felolvasták a közösségben, és a jövőben is meg akarták őrizni felolvasásra és lelki épülésre.
Ez az adat közvetlen párhuzamba állítja Szótér levelét Római Szent Kelemen korábbi, korinthosziakhoz intézett levelével. A két római levél között mintegy háromnegyed évszázad telt el, de Korinthosz emlékezete mindkettőt lelki épülésre alkalmas, egyházi tekintéllyel bíró iratként őrizte. Ez a folytonosság különösen fontos a római egyház 2. századi szerepének megértéséhez.
A Szótér-féle levél elveszett, de recepciója jelentős. A korinthoszi közösség nemcsak anyagi támogatást kapott Rómától, hanem tanítást, vigasztalást és intést is. Ez a levélíró hagyomány nem egyszerű adminisztratív kapcsolatot jelez, hanem a távoli egyházak közötti lelki közösséget. Róma hangja Korinthoszban nem idegen hatalmi szóként, hanem atyai és testvéri buzdításként jelent meg.
A korinthoszi kapcsolat azért is emlékezetes, mert Korinthoszhoz már az apostoli korban is fontos levelek kapcsolódtak. Pál apostol korinthoszi levelei, Római Szent Kelemen levele, majd Szótér elveszett levele együtt azt mutatják, hogy Korinthosz és Róma között a kereszténység első két évszázadában élő egyházi kapcsolat állt fenn.
A római karitász mint egységépítő erő
Szótér pontifikátusa a római egyház karitatív szerepének egyik legkorábbi, világosan dokumentált tanúja. Dionüsziosz szavai szerint a rómaiak „kezdettől” fogva szokásuknak tartották, hogy segítsenek a testvéreknek. Ez arra utal, hogy a szeretetszolgálat nem Szótér egyszeri kezdeményezése volt, hanem a római közösség régi, kialakult gyakorlata, amelyet ő megerősített és bővített.
A római karitász jelentősége túlmutatott az anyagi segítségen. A támogatás kapcsolatot teremtett a távoli közösségek között, megerősítette a szenvedők hitét, és kézzelfoghatóvá tette az Egyház egységét. A perifériális vagy üldözésben élő közösségek Rómában nem csupán egy tekintélyes apostoli széket láttak, hanem olyan testvéri központot is, amely osztozott terheikben.
Ennek fényében Szótér szolgálata a római primátus gyakorlati oldalát világítja meg. A római püspök nemcsak a hit tisztaságára ügyelt, hanem a szükséget szenvedők felé is közvetítette az Egyház gondoskodását. A testvérek megerősítése nemcsak tanításban, hanem irgalomban és szolidaritásban történt.
Ez a karitatív szolgálat a későbbi katolikus egyházi öntudatban is fontos mintává vált. A római egyház tekintélye akkor volt igazán hiteles, amikor az igaz tanítást a szeretet gyakorlata kísérte. Szótér emlékezete ezért nem látványos reformokhoz vagy nagy zsinati döntésekhez kötődik, hanem ahhoz a csöndes, de mélyen egyházi valósághoz, hogy az Egyház egysége a szeretet konkrét tetteiben is épül.
Tanbeli és fegyelmi hagyományok
Szótér pontifikátusa a montanizmus kibontakozásának idejére esett. A mozgalom Kis-Ázsiában jelent meg a 2. század második felében, és rendkívüli prófétai megnyilatkozásokra, szigorú aszkézisre és az új kinyilatkoztatások tekintélyére helyezte a hangsúlyt. Későbbi források, különösen az 5. századi Praedestinatus, Szótérnek Montanus elleni írást tulajdonítottak, de ennek hitelessége kétséges.
A montanizmussal való közvetlen római szembenállás inkább Szótér utódának, Eleutherosznak idejére tehető. Szótér esetében ezért a montanizmus leginkább történeti háttérként említhető: pontifikátusa abba a korszakba tartozott, amikor az Egyháznak egyre világosabban kellett megkülönböztetnie az apostoli hitben álló lelki buzgóságot az Egyház rendjét megbontó prófétai túlzásoktól.
A Liber Pontificalis Szótér nevéhez egy liturgikus-fegyelmi rendelkezést is kapcsol, amely szerint nem felszentelt személyek ne érintsék az oltárkendőket, és ne végezzenek tömjénezést a templomban. A rendelkezés történeti részletei nem igazolhatók teljes biztonsággal, de jól illeszkedik abba a későbbi római emlékezeti körbe, amely Szótért a szent szolgálat rendjének őreként is számon tartotta.
Későbbi népszerű hagyományok Szótér nevéhez kapcsoltak bizonyos házasságfegyelmi rendelkezéseket is, különösen a papi áldással kötött házasság fontosságát. Ezek történeti alapja nem bizonyítható, és a 2. századi római egyház házassági gyakorlatáról ilyen részletességű jogi következtetés nem vonható le. Ugyanígy a húsvét római „bevezetését” Szótérhez kötő hagyomány sem tekinthető megbízható adatnak, mivel a húsvéti ünneplés római gyakorlata már Anicét idején is ismert volt.
Vértanúsága, temetése és tisztelete
Szótért a katolikus Egyház szentként tiszteli; ünnepnapja április 22. A későbbi hagyomány vértanúként is számon tartotta, de halálának körülményeiről nem maradt fenn megbízható korai beszámoló. Tiszteletének legbiztosabb történeti alapja nem vértanúaktája, hanem Dionüsziosz korinthoszi püspök tanúsága karitatív és lelkipásztori szolgálatáról.
A temetésével kapcsolatban a hagyomány nem egységes. A Liber Pontificalis vatikáni és Callixtus-katakombához kapcsolódó emléket is közöl. Utóbbi megnevezést Szótér korára visszavetítve óvatosan kell kezelni, mivel a Callixtus-katakomba mint a római egyház hivatalos temetője csak később, a 3. század elején nyerte el klasszikus szerepét.
Szótér ünnepét a nyugati martirológiumi hagyományban április 22-én tartják. Ugyanezen a napon szerepel több martirológiumban Szent Caius pápa is. A két pápa közös emlékezete a későbbi liturgikus hagyomány része; Szótér saját történeti jelentősége azonban elsősorban nem közös ünnepében, hanem a római egyház szeretetszolgálatának dionüszioszi tanúságában áll.
Neve alatt fennmaradt, nem hiteles iratok
Szótérnek nem maradt fenn hiteles saját műve. Korinthoszba küldött levelének létezését Dionüsziosz tanúsága őrizte meg, de maga a levél elveszett.