bélyegkép|265px|I. Viktor pápa mozaikképe a Dülmenben álló Szent Viktor-templomon
Szent I. Viktor pápa (; születési ideje ismeretlen – Róma, 199 körül) Róma püspöke, a katolikus hagyomány pápalistái szerint a 14. pápa. Pontifikátusát a források eltérően keltezik, de rendszerint 189 és 199 közé teszik. Elődje Eleutherosz, utódja Zefirin volt.
Viktor az első ismert afrikai származású római püspök. A Liber Pontificalis szerint apját Felixnek hívták, és Viktor Africa provinciából származott; ennél pontosabb adat születési helyéről és családjáról nem maradt fenn.
Nevéhez három jelentős történeti téma kapcsolódik: a húsvéti vita 2. század végi kiéleződése, a római egyház tekintélyének erőteljesebb érvényesítése, valamint a római közösségen belüli krisztológiai és fegyelmi viták kezelése. A kortárs vagy közel kortárs források alapján Viktor a római püspöki hivatal olyan szakaszához tartozik, amikor Róma egyháza egyre határozottabban lépett fel a keresztény közösségek egysége, tanbeli rendje és liturgikus közössége érdekében.
Források és keltezés
I. Viktor életéről kevés biztos adat maradt fenn. A főbb források közé tartozik Euszebiosz Egyháztörténete, Szent Jeromos De viris illustribus című műve, a Liberianus-katalógus, a későbbi Liber Pontificalis, valamint Hippolütosz vagy a neki tulajdonított Refutatio omnium haeresium.
A források nem teljesen egységesek pontifikátusának kezdő- és végpontjában. Euszebiosz szerint Viktor Commodus uralkodásának tizedik évében követte Eleutheroszt, és tíz évig állt a római egyház élén. Ez alapján a leggyakrabban használt keltezés 189–199. Más ókori és kora középkori listák 186 körüli kezdést, illetve 197, 198, 199 vagy 201 körüli befejezést is lehetővé tesznek. Ezért a modern szakirodalomban gyakori az „189 körül – 199 körül” óvatos megfogalmazás.
A „pápa” megnevezés a későbbi egyházi nyelvben rögzült; Viktor korában a források elsősorban Róma püspökeként beszélnek róla. A katolikus egyháztörténeti hagyomány azonban a római püspökök folytonos sorában pápaként tartja számon.
Történeti háttér
Viktor pontifikátusa a 2. század végére esett, amikor a római keresztény közösség számban, társadalmi összetételben és jelentőségben is gyarapodott. Euszebiosz szerint Commodus uralkodásának vége felé a keresztények helyzete a birodalom több részén átmenetileg kedvezőbbé vált, és Rómában előkelő családokból is többen csatlakoztak az egyházhoz.
E korszakban Róma vallási és kulturális szempontból is soknyelvű, sokféle hagyományt befogadó város volt. A római keresztények között jelentős számban éltek görög nyelvű, keleti eredetű hívők, de Viktor idején erősödött a latin nyelvű és nyugati arculatú egyházi élet. Ez a folyamat nem egyetlen rendelet eredménye volt, hanem hosszabb kulturális és egyháztörténeti átalakulás része.
Kapcsolata a császári udvarral
Viktor pontifikátusához kapcsolódik az egyik legkorábbi ismert eset, amikor Róma püspöke közvetve kapcsolatba került a császári udvarral. Hippolütosz elbeszélése szerint Marcia, Commodus császár befolyásos udvari környezetéhez tartozó, a keresztények iránt kedvezően viszonyuló asszony, listát kért a Szardínia bányáiba kényszermunkára ítélt keresztényekről. Viktor átadta neki a névsort, és Marcia közbenjárására több elítélt keresztényt szabadon engedtek.
A felszabadítottak között volt a későbbi Kallixtusz is, aki később maga is Róma püspöke lett. A történet jelentősége nem abban áll, hogy a kereszténység ekkor hivatalos elismerést nyert volna — ez csak jóval később történt meg —, hanem abban, hogy a római püspök már a 2. század végén olyan egyházi vezetőként jelenik meg, aki a közösség szenvedő tagjai érdekében a birodalmi hatalom közelében is közben tudott járni.
A húsvéti vita
A vita előzményei
Viktor legismertebb szereplése a 2. század végi húsvéti vita volt. A vita középpontjában az állt, hogy a keresztény húsvétot mikor kell ünnepelni. A kis-ázsiai egyházak egy része, az úgynevezett quatuordecimánusok, a zsidó naptár szerinti niszán 14-én tartotta a húsvéti ünnepet, függetlenül attól, hogy az a hét melyik napjára esett. A római és más nyugati egyházak ezzel szemben a húsvétot a feltámadás napjához, vagyis a vasárnaphoz kapcsolták.
A különbség nem egyszerű naptártechnikai kérdés volt. A kis-ázsiai gyakorlat a pászka és Krisztus szenvedésének időpontját hangsúlyozta, míg a római gyakorlat a feltámadás vasárnapi ünneplését emelte ki. Mindkét oldal apostoli eredetű hagyományra hivatkozott: a kis-ázsiaiak János apostol és a helyi püspökök hagyományára, a rómaiak pedig saját korábbi püspökeik és a vasárnapi húsvét egyre szélesebb körű gyakorlatára.
A vita nem Viktor idején kezdődött. Körülbelül 155-ben Szmirnai Polikárp Rómába ment, és Anicétosz római püspökkel tárgyalt a húsvét időpontjáról. Nem jutottak közös álláspontra, mégis békében maradtak, sőt Anicétosz tiszteletből Polikárpra bízta az eucharisztia vezetését. Ezt az esetet később Szent Iréneusz idézte fel Viktorhoz írt levelében, amikor a békés egyházi együttélés példáját akarta bemutatni.
Viktor fellépése
Viktor a húsvéti ünneplés egységessé tételére törekedett. Euszebiosz szerint levelet írt Polükratész epheszoszi püspöknek, és kérte, hogy hívja össze Asia provincia püspökeit. A kis-ázsiai püspökök Polükratész vezetésével ragaszkodtak saját régi gyakorlatukhoz. Polükratész levelében a kis-ázsiai hagyomány tekintélyes tanúi között említette Fülöp apostolt, Jánost, Polikárpot, Thraseast, Sagarist, Papiriust és Melitónt.
Viktor egy római püspöki gyűlést is összehívott, amelyet a szakirodalom gyakran az első ismert római zsinatként említ. Emellett más területeken is püspöki gyűlések és levélváltások zajlottak: Palesztinában Theophilosz caesareai és Narcissus jeruzsálemi püspök vezetésével, Pontusban Palmas elnökletével, Galliában Iréneusz részvételével, Osrhoénében, Korinthoszban és más egyházakban. Euszebiosz szerint ezek a gyűlések nagy többségben a vasárnapi húsvéti ünneplés mellett foglaltak állást.
Miután a kis-ázsiai püspökök nem fogadták el a római gyakorlatot, Viktor megkísérelte kizárni őket az egyházi közösségből. Euszebiosz erős kifejezésekkel írja le ezt a lépést, és úgy mutatja be, hogy Viktor egész Asia és a vele egyetértő tartományok egyházaitól akarta megvonni a közösséget.
Iréneusz közbelépése
Viktor szigorú eljárása több püspöknek nem tetszett. Közülük a legismertebb Szent Iréneusz, Lyon püspöke volt, aki maga is a vasárnapi húsvéti gyakorlatot tartotta helyesnek, mégis azt kérte Viktortól, hogy ne szakítsa meg a közösséget egész egyházakkal egy ősi, helyi szokás miatt.
Iréneusz érvelése szerint a korábbi római püspökök — Xystus, Telesphorus, Hyginus, Pius, Anicétosz, Soter és mások — nem követték a kis-ázsiai quatuordecimánus gyakorlatot, de nem is szakították meg a közösséget azokkal, akik ezt a hagyományt tartották. Iréneusz különösen Polikárp és Anicétosz békés római találkozására hivatkozott.
A vita további kimeneteléről kevés biztos adat maradt fenn. Nem bizonyítható, hogy tartós egyházszakadás jött volna létre Kelet és Nyugat között. A források inkább azt mutatják, hogy Viktor fellépése erős tiltakozást váltott ki, Iréneusz és más püspökök a béke megőrzésére intették, és a 3. század folyamán a vasárnapi húsvéti gyakorlat fokozatosan egyre általánosabbá vált.
A húsvéti vita véglegesebb rendezése csak később, a niceai zsinat után következett be. Viktor kora ezért nem az 1054-es nagy egyházszakadás előzményeinek leegyszerűsített példájaként, hanem a 2. századi egyházegység, liturgikus sokféleség és római tekintély korai vitájaként értelmezhető.
Róma tekintélye és a püspöki hivatal fejlődése
Viktor pontifikátusa gyakran szerepel a római primátus történetének korai fejezeteiben. A húsvéti vita során nem csupán saját városának liturgikus rendjét kívánta rendezni, hanem más egyházakat is egységes gyakorlat elfogadására szólított fel. Ezzel a római püspök tekintélye a 2. század végén már az egész egyházat érintő ügyekben is megjelent.
Ezt a tényt a történészek különbözőképpen értelmezik. A katolikus egyháztörténeti hagyomány Viktor fellépését a római püspök egységszolgálatának és primátusának korai megnyilvánulásaként látja. Más értelmezések inkább arra helyezik a hangsúlyt, hogy Viktor tekintélye ekkor még nem működött későbbi, jogilag kidolgozott formában, hiszen Polükratész és a kis-ázsiai püspökök ellenálltak, Iréneusz pedig békítő hangon figyelmeztette a római püspököt.
A kettő nem feltétlenül zárja ki egymást. A 2. század végi helyzetben a római egyház tekintélye már jelentős volt, de a későbbi pápai joghatósági formák még nem alakultak ki teljes dogmatikai és kánonjogi pontossággal. Viktor szerepe éppen ezért fontos átmeneti pont: nála a római püspöki hivatal már határozottan egységteremtő, tanfegyelmi és liturgikus tekintéllyel lép fel, miközben döntéseinek elfogadása még a püspökök közötti levelezés, zsinati véleményformálás és egyházi konszenzus világában történt.
Tanbeli viták Rómában
Florinus
Viktor idejében a római egyházat belső tanbeli viták is érintették. Euszebiosz szerint Iréneusz több írást intézett olyan személyek ellen, akik Rómában zavart okoztak. Ilyen volt Florinus, aki korábban a császári udvar környezetében szolgált, ismerte Polikárpot, később pedig római presbiter lett. A források szerint valentinianus vagy gnosztikus irányba hajlott, és olyan nézeteket vallott, amelyekkel Iréneusz szembefordult.
Iréneusz Florinus ellen írta A monarchiáról, avagy hogy Isten nem oka a gonosznak című művét, valamint Az Ogdoadról című írását. Ezek teljes szövege elveszett, de Euszebiosz megőrzött belőlük adatokat. A Catholic Encyclopedia szerint Iréneusz felhívhatta Viktor figyelmét Florinus veszélyes írásaira, és Florinust valószínűleg megfosztották egyházi tisztségétől, illetve kizárták az egyházi közösségből.
Theodotosz, a tímár
Viktor egyik legismertebb tanfegyelmi intézkedése Bizánci Theodotosz vagy Theodotosz, a tímár kiközösítése volt. A források szerint Theodotosz Bizáncból érkezett Rómába, és azt tanította, hogy Jézus puszta ember volt, akire keresztségekor isteni erő szállt. Ezt a nézetet a későbbi szakirodalom gyakran dinamikus monarchianizmusnak vagy adopcionista krisztológiának nevezi.
Euszebiosz egy Viktor korához közeli, névtelen antiadopcionista forrást idéz, amely szerint Viktor kiközösítette Theodotoszt. A szerző éppen ezzel cáfolta Theodotosz követőinek azt az állítását, hogy tanításuk a korábbi római egyház hitét képviselte volna. A forrás érvelése szerint Viktor nem oszthatta Theodotosz nézetét, hiszen ő zárta ki őt a közösségből.
Theodotosz követői Rómában egy ideig külön közösséget alkottak. A vita jelentősége abban áll, hogy Róma a 2. század végén már nem csupán fegyelmi és liturgikus ügyekben, hanem krisztológiai kérdésekben is határozottan elhatárolta magát azoktól a tanításoktól, amelyek Krisztus isteni méltóságát csökkentették.
Montanizmus és Praxeas kérdése
Viktor esetleges kapcsolata a montanizmus ügyével bizonytalan. Tertullianus az Adversus Praxean elején egy meg nem nevezett római püspökről ír, aki először kedvezően viszonyult a montanista próféciákhoz, majd Praxeas hatására megváltoztatta álláspontját. A szakirodalomban vitatott, hogy ez a püspök Eleutherosz vagy Viktor volt-e.
Mivel Viktor sokat foglalkozott a kis-ázsiai egyházakkal, és Praxeas tevékenysége a 190-es években Rómához, majd Karthágóhoz kapcsolódik, több kutató valószínűnek tartja Viktor azonosítását; biztos bizonyíték azonban nincs. Enciklopédikus összefoglalásban ezért csak feltételesen lehet említeni, hogy Viktor kapcsolatba kerülhetett a montanista vitával.
Viktor és a latin nyelv
Szent Jeromos szerint Viktor volt az első latin nyelven író egyházi szerző vagy legalábbis az első latinul író római püspök. Jeromos azt állítja, hogy Viktor rövidebb írásokat készített a húsvéti kérdésről és más témákról.