bélyeg|Piactér – 1939 bélyeg|260px|A városalapító Lampert herceg emléktáblája a római katolikus templom falán
Beregszász (ukránul: Берегове (Berehove), oroszul: Береговo (Beregovo), németül: Bergsaß, Lampertshaus) város Ukrajnában, Kárpátalján, a Beregszászi járás és Beregszász község székhelye. Kárpátalja települései közül Beregszászban él a legnagyobb magyar közösség, a város jelentős magyar kulturális központ.
Fekvése Kárpátalja délnyugati részén található, ma Kárpátalja egyetlen magyarlakta többségű városa. Ungvártól 72, Munkácstól 28 km-re, a Beregsurány–Asztély magyar–ukrán határátkelőtől pedig 6 km-re. A Borzsát és a Latorcát összekötő Vérke-patak szeli ketté. Északkelet és délkelet felől vulkanikus hegylánc övezi, melynek legmagasabb pontja a Nagy-hegy (362 m).
Nevének eredete Neve a magyar berek (liget) főnévből származik, utótagja egykori szász lakosaira utal. Az ukrán elnevezés a magyarból származik. A vidék a 11. század második felében I. Béla fiának, Lampert hercegnek volt a tulajdona, a néphagyomány szerint ő alapította a települést. Eredetileg róla nevezték el „Villa Lamperti”-nek, majd „Lampertháza”, „Lampertszász”, „Lamprechtszász”, „Luprechtháza”, „Luprechaza” neveken fordul elő.
Története A város alapítása Beregszász környéke valószínűleg már az őskőkorban és az újkőkorban is lakott volt, erről tanúskodnak a 19. században Lehoczky Tivadar által a Kisrigó és a Nagyrigó dűlőben feltárt leletek. Később szarmaták, gótok, hunok, avarok és kelták fordultak meg a vidéken. Pápai Páriz Ferenc református orvos és író 1708-as kiadású Dictionarium Latino-Hungaricumában azt állítja, hogy már jóval a magyarok bejövetele előtt római telep létezett itt, amelyet „Peregium”-nak hívtak. Ez az állítás azonban nem bizonyított.
Valószínűleg a honfoglalás idején, a 9. században is élt valamilyen nép a város mai területén, s magyar szálláshely is létrejött itt. Utóbbit bizonyítja, hogy 1845-ben – a Vérkén átívelő híd alapjainak ásásakor – ősi magyar szokás szerint eltemetett harcosok sírjaira, valamint a velük együtt a sírba helyezett fegyverekre bukkantak. Ám a hely jelentéktelen lehetett, hisz a szomszédos borsovai vár lett Borsova vármegye központja, melyhez az államalapítás, a vármegyerendszer létrejötte után a terület tartozott.
1048-ban az ország ezen része I. András király öccsének, Bélának a tulajdonába került. 1063-ban I. Béla király halála után birtokait fiai, Géza, László és Lampert között osztották szét. A későbbi Beregszász vidéke Lampert hercegnek jutott, a néphagyomány szerint ő hozta itt létre a települést. Lampertháza alapításának pontos dátuma nem ismert, de mivel még Lampert herceg életében kellett történjen – és ő a 11. század végén hunyt el –, a beregszásziak 1095-96-ot tekintik az alapítás dátumának.
Beregszász keletkezéséről szól egy legenda is, amely szerint a környéken legeltette gulyáját egy Szász nevű pásztor, amikor a szomszéd bika rátámadt az ő vezérbikájára. A két hatalmas állat élet-halál harcot vívott egymással, patáikkal erősen feltúrták a gyepet. Miután Szász a botjával rásújtott az idegen bikára, így azt elkergetve az egyik gödörben rengeteg aranyat talált. A hatalmas kincsből templomot építtetett a helyen, s hamarosan benépesült a környék. Ezt a legendát dolgozta fel Tompa Mihály Beregszász című elbeszélő költeményében. Azonban a mondával kapcsolatban Lehoczky Tivadar, e vidék 19. században élt neves kutatója ezt írja: „Azon regének, mely szerint egy Szász nevü pásztor a mostani r. k. templom helyén viaskodott két bika feltúrt nyomában nagy kincset talált s azon e templomot épittette s e körül később a róla Bereg-szásznak elnevezett város keletkezett volna, történeti valóságot tulajdonitani nem lehet…”Lehoczky Tivadar, szerk.: Kobály József: Adalékok Beregszász történetéhez, Ungvár: Kárpátaljai Magyar Kulturális Szövetség, 1999, 28. o.
Lampertháza a helyszíne A szép asszony dombja című mondánk cselekménye egy részének is.
Az Árpád-ház uralkodása Az alapítást követően hosszú ideig az Árpád-házi királyok és azok rokonai birtokolták a települést. 1141-ben a tizenegy éves II. Géza lett a magyar király, s a vidék ura is. Ez azonban a kunok gyakori betörései miatt ekkorra szinte teljesen elnéptelenedett. Így II. Géza, illetve a helyette kormányzó Ilona anyakirályné és az ő testvére, Belos bán, Rajna-vidéki szászokkal telepítette be, akik a folyó áradása miatt kényszerültek elhagyni eredeti lakhelyüket. A várost ettől az időtől hívták Szásznak, Lampertszásznak, Lamprechtszásznak és Lampertháznak is. A szászok meghonosították a szőlőtermesztést a vidéken, valamint aranyat kezdtek bányászni a Nagy-hegyen. Egykori tárnáik közül néhány ma is látható.
Azonban 1241-ben, a tatárjárás idején ismét teljesen elpusztult a település, ezután IV. Béla király megint újratelepítette. Katolikus templomának szentélyét 1242–1247-ben emelték fel. Az új betelepülőket különböző kiváltságokkal ruházta fel. 1247-ben kelt kiváltságlevelében biztosította őket arról, hogy vagyonukkal szabadon rendelkezhetnek, vérengzés, tolvajlás, emberölés kivételével minden más ügyben saját hatóságuk ítélkezhet, a város és környékének lakossága nemzetiségétől függetlenül egyenlő jogokat élvez, a környező földeket, vizeket szabadon használhatja, vásárait szombatonként tarthatja; rögzítette a papnak és a királynak fizetendő adókat, a helyi egyházat az esztergomi érsekség alá rendelte. majd Károly Róbert 1320-ban megerősítette a város kiváltságait.
A tatárjárást követően, az egykori Borsava vármegyéből lett Bereg vármegye székhelye 1271-től, ez évben V. István megerősítette kiváltságait. A vármegye központja akkoriban még a munkácsi vár volt.
„Beregzaza” néven 1284-ben említik Beregszászt.
A város a 14-15. században I. (Nagy) Lajos király 1342. szeptember 2-án kelt kiváltságlevelében szabad királyi város címet adományozott Lampertházának, a város pallosjogban is részesült. Ezen előjogokat később 1419-ben Zsigmond, 1524-ben Mária királyné, 1548-ban I. Ferdinánd is megerősítette.
I. (Nagy) Lajos, de főleg édesanyja, Łokietek Erzsébet királyné nagyon megszerette a várost, annak fénykora is erre az időszakra tehető. Többször is támogatták anyagilag Beregszászt, Erzsébet királyné királyi udvarházat is tartott a városban, gyakran töltötte itt a nyarat, a mai Grófudvar helyén építette fel nyári rezidenciáját. Két kolostort is alapított a városban: a domonkosokét 1370-ben, a ferencesekét 1377-ben.
Az ő jelentős támogatásával kezdődött el a katolikus templom újjáépítése is – amelyet még a tatárok romboltak le –, majd Zsigmond király idejében, 1418-ban a korábbi helyére építették a mai templomot. Ezt tanúsítja a templomfalba beépített 1418-as évszámú Jó pásztor dombormű.
Egy 1499-es oklevélben említik először Beregszászként a várost, majd 1504-től már következetesen Beregszásznak írják az okmányokban.
Bátori István zsoldosai 1511-ben feldúlták és kirabolták Beregszászt.
A szétdarabolt ország részeként A mohácsi vereség után az erdélyi fejedelmek és a Habsburgok folyamatosan versengtek a vidékért. Ez időben a város polgárai fokozatosan elvesztették kiváltságos jogaikat, a helyi földesúr egyre nagyobb hatalmat gyakorolt felettük.
Beregszásznak jelentős szerep jutott a reformáció idején, mely a vidéken itt ért el először nagy sikereket. 1548-ra tehetjük a reformáció kezdetét a városban. 1552-ben két egyházi zsinatot is tartottak itt Kálmáncsehi Sánta Márton vezetésével, amelyek Magyarország első helvét típusú zsinatai közé tartoznak. A második beregszászi zsinaton, december 1-jén határozatot hoztak az úrvacsora és a gyóntatás rendjéről, ezzel a kálvinisták véglegesen elváltak a római katolikus egyháztól.
1566-ban, miután a János Zsigmondot segítő I. Szulejmán szultán elhunyt Szigetvár ostroma során, János Zsigmond keleti irányban engedte útjára tatár segédhadait. Az átvonuló tatárok teljesen feldúlták Felső-Magyarországot, Beregszászt szinte a földdel tették egyenlővé. A következő évi adóösszeírás alkalmával 48 lakott és 199 üresen álló házhelyet jegyeztek fel. Ismét megkezdődött a város újjáépítése.
bélyeg|260px|A Bethlen–Rákóczi-kastély utcára néző homlokzata napjainkban 1621. december 31-én Bethlen Gábor békét kötött II. Ferdinánddal, melynek értelmében megkapott hét vármegyét, köztük Bereget is. Bethlen Gábor sokat tett a birtokába került Beregszászért, fejlesztette a kereskedelmet és a kézművességet. 1629-ben építtette kastélyát a város központjában.
1633-ban I. Rákóczi György és felesége, Lorántffy Zsuzsanna vette birtokába.
1657 januárjában II. Rákóczi György X. Károly Gusztáv svéd királlyal szövetkezve hadjáratot indított Lengyelország ellen. A harcok eleinte magyar sikereket hoztak, II. Rákóczi György Varsót is elfoglalta. Bár ezután a svéd király magára hagyta, az erdélyi fejedelem továbbra is bizakodott. Azonban a bosszúálló lengyelek Jerzy Lubomirski marsall vezetésével betörtek Észak-Erdélybe és Bereg vármegyébe. 1657. június 17. gyászos nap volt Beregszász számára. A lengyel támadás elől a templomba húzódtak a város lakói, az ostromlók viszont hamar megtörték a templom védőinek ellenállását. A lakosságot lemészárolták, a templomot felgyújtották, és ezt írták a füstölgő rom falára: Vicem pro vice reddo tibi, bone vicine! (Szemet szemért, leróttam adósságom, kedves szomszéd!). II. Rákóczi Györgyöt a román és kozák csapatok is cserben hagyták, végül kénytelen volt megalázó békét kötni II. János Kázmér lengyel királlyal.
A fejedelem 1660-ban bekövetkezett halála után özvegye, Báthory Zsófia kezébe került Beregszász. Miután ő 1680-ban meghalt, menye, Zrínyi Ilona lett a város birtokosa, s majd általa 1682-től második férje, Thököly Imre is. 1685 és 1688 között a császári csapatok több mint két évig ostromolták Munkács várát, s ez alatt a Beregszászban elszállásolt katonaság gyakran háborgatta a helyi lakosokat. A legnagyobb kár a várost azonban 1686. június 8-án érte, amikor a munkácsi várból Radics András vezérletével kitörő kurucok megtámadták az itt állomásozó csapatokat, akik a templomba menekültek, s hosszas csata után a kurucok rájuk gyújtották azt. Így ismét óriási károkat szenvedett a város, de főleg a templom, amelynek ezt követően majdnem másfél évszázadon keresztül álltak fedetlenül a falai. A Bethlen-kastély is leégett, ezt feltehetőleg II. Rákóczi Ferenc állíttatta később helyre.
1688. január 17-én Zrínyi Ilona kénytelen volt feladni a munkácsi várat. A család a kapituláció után visszakapta javait és birtokait, azonban Bécsbe szállították őket. II. Rákóczi Ferenc visszatéréséig Kollonich Lipót bíboros (mint gondnok) és Klobusiczky Ferenc (mint igazgató) kezelte a vidéket.
A Rákóczi-szabadságharc idején Bereg vármegyét és Beregszászt jogosan nevezhetjük a Rákóczi-szabadságharc bölcsőjének. 1703 tavaszán a beregi erdőkben bujdosó kurucok Esze Tamással és Kis Alberttel az élen több követséget is küldtek a lengyelországi Brezánba menekült II. Rákóczi Ferenchez és Bercsényi Miklóshoz. Május végén Rákóczi átadta Esze Tamásnak a felkelésre buzdító breznai kiáltványt és a szabadságharc zászlait. Esze Tamás május 21-én Váriba érkezvén, ott elfoglalta a tiszai réveket, a falu népét gyűlésre hívta, ahol felolvasta a kiáltványt és – Rákóczi parancsa ellenére – kibontotta a zászlókat.
A felkelők május 22-én, miután Benénél megfutamították a Maróthy István főszolgabíró vezette hajdúkat, Beregszászba értek. A városban épp vásárt tartottak, rengeteg ember gyűlt össze. Esze Tamás a templom előtti piactéren is kibontotta a szabadságharc zászlait, felolvasta Rákóczi kiáltványát. Ennek emlékét 1992 óta márványtábla örökíti meg a mostani II. Rákóczi Ferenc téri posta falán, illetve a szabadságharc lezárásának 300. évfordulójára avatták fel Esze Tamás mellszobrát a zászlóbontás helyén. Gyorsan terjedt az események híre, sokan csatlakoztak a felkelőkhöz, így kezdetét vette a tiszaháti felkelés, s vele a Rákóczi-szabadságharc.