bélyegkép|jobbra|250px|A Konföderáció második zászlaja Az Amerikai Konföderációs Államok, röviden Konföderáció vagy Konföderációs Államok (angolul: Confederate States of America, rövidítve: CSA, becenevén: Dixie), az Egyesült Államok tizenegy déli állama által létrehozott, 1861 és 1865 között fennállt államszövetség volt. Eredetileg a Mély-Dél régió hét rabszolgatartó tagállama hozta létre, melynek gazdasága elsősorban a mezőgazdaságtól függött, azon belül is a nagybirtokos gyapottermeléstől, melynek termőföldjét rabszolgák művelték meg.
Ezek az államok az 1860-as elnökválasztást követően nyilvánították ki elszakadásukat az Egyesült Államoktól, mivel azt a republikánus jelölt, Abraham Lincoln nyerte meg a rabszolgaság kiterjesztését ellenző program alapján. Az új, ideiglenes konföderációs kormányt már 1861 februárjában megválasztották, még mielőtt Lincoln márciusban be lett volna iktatva, de Lincoln ezt nem ismerte el. Először tengeri blokádot hirdetett a demokratikus konvenciókon, több esetben népszavazással megerősített népakarat által elszakadó államok ellen, majd 1861 áprilisában a Sumter-erődből a dél-karolinai milícia ostrommal távolította el az Egyesült Államok katonaságát, s emiatt először Lincoln, majd Jefferson Davis, a Konföderáció elnöke is mozgósítást rendelt el, ennek következtében robbant ki az amerikai polgárháború. Az alkotmányellenesnek tekintett mozgósítás további négy tagállam kiválását vonta maga után az Egyesült Államokból. Ez a négy állam, a Felső-Dél régiójához tartozott és a kiválás után csatlakoztak a Konföderációhoz. Az Amerikai Konföderációs Államok 1861 folyamán két további állam csatlakozását ismerte el, noha azoknak csak a harcok miatt emigrációba kényszerülő törvényhozási képviselői kérték felvételüket.
Az Egyesült Államok (az Unió) kormányzata a kilépést törvényellenesnek nyilvánította, és nem ismerte el a Konföderációt. Bár brit és francia kereskedelmi érdekeltségek hadihajókat és nyersanyagokat adtak el a déli államoknak, egy európai ország sem ismerte el hivatalosan a Konföderációt független államnak, bár az Egyesült Királyság és a Francia Császárság a blokád következményeképp elismerte hadviselő félnek.
1865-ben rendkívül heves harcok után a Konföderáció katonai ellenállása összeomlott, Robert E. Lee és Joseph E. Johnston seregei áprilisban letették a fegyvert, ezt követően pár hónapon belül a Konföderáció teljes területén megszűnt a katonai ellenállás. Az államszövetségi kormány utoljára májusban ülésezett Georgia államban. Csaknem az összes konföderációs haderő június végéig megadta magát. A megszálló Egyesült államok csapatai letartóztatták elnökét és alelnökét, és megsemmisítették önállóságát. A Konföderációt alkotó államok hosszabb-rövidebb időre katonai megszállás alá kerültek, mely után kérhették felvételüket az Egyesült Államok tagjai közé. A háború formális lezárás nélkül ért véget. Jefferson Davis könyvében úgy fogalmazott, hogy a Konföderáció 1865-ben „eltűnt”.
A polgárháború utáni Újjáépítési korszak polgári jogokat és általános választójogot adott a felszabadított rabszolgáknak és a volt déli vezetőknek, illetve újra elismerte a déli államok képviseltetését a kongresszusban.
Az Amerikai Konföderációs Államok kiterjedése A Konföderációt az 1861. február 7-én az alabamai Montgomeryben megtartott konvenció hozta létre. Hét déli állam delegációja nyilvánította ki az Egyesült Államoktól való elszakadását. 1861. március 11-én a hét állam, Dél-Karolina, Mississippi, Florida, Alabama, Georgia, Louisiana és Texas aláírásával elfogadták a konföderációs alkotmányt, mely leváltotta a februárban elfogadott ideiglenes alkotmányt. Négy további rabszolgatartó állam, Virginia, Arkansas, Tennessee és Észak-Karolina nyilvánította ki elszakadását az Egyesült Államoktól és csatlakozását a Konföderációhoz, miután Lincoln önkéntes mozgósítására hívott fel a Sumter-erőd és más szövetségi tulajdonban levő területek visszafoglalása céljából. Ehhez az elnöknek nem volt alkotmányos joga, kizárólag a Kongresszusnak lett volna, amely azonban fel volt oszlatva. Missouri és Kentucky nem tudta és nem akarta kinyilvánítani elszakadását, mielőtt semleges, nem hadviselő státuszukat a háború összeomlasztotta volna, ezért csak szakadár képviselőik útján voltak reprezentálva a konföderációs kormányban. Szintén a Konföderáció szövetségese volt az Öt civilizált törzsnek nevezett indiántörzsekből kettő és az Arizona Territórium. Maryland elszakadását a hadiállapot bevezetése akadályozta meg, míg Delaware államban noha a lakosság megosztott volt, de nem kísérletezett az elszakadással. Virginia nyugati részén, uniós fennhatóság alatt új államot alakítottak meg a többségében uniós szimpátiával bíró lakosok, Nyugat-Virginia néven. Nyugat-Virginia 1863. június 20-án lett az Egyesült Államok tagja.
A Konföderáció névleges területe és kongresszusi megyékbe osztott lakossága fölötti szilárd fennhatóság a kezdeti 73%-ról fokozatosan 34%-ra süllyedt a háború folyamán az Unió sikeres szárazföldi hadműveletei következtében. Folyói és vízi útvonalai fölötti fennhatóságát az uniós blokád akadályozta. Az 1863. január 1-jével életbe lépő Emancipációs nyilatkozattal az Unió kinyilvánította, hogy a rabszolgaság eltörlését fogja célként kitűzni a területének teljes visszaszerzése mellett. Az uniós hadseregek dél felé való előretörése közben nagyszámú ültetvényen dolgozó rabszolga kapott úgynevezett felszabadított státuszt, és sokan beléptek a hadseregbe fegyveresen szolgálva, vagy munkaszolgálatot teljesítve. A legnagyobb szabású előretörést William Tecumseh Sherman vezérőrnagy valósította meg, mikor 1864 őszén Atlanta bevétele után Dél-Karolináig hatolt előre, majd onnan dúlva, rabolva és gyújtogatva Észak-Karolinába vezette hadseregét. A CSA infrastruktúrájának nagyját, távíródrótokat, vasúti síneket, és hidakat megsemmisítették az útjukba kerülő területeken. Az ültetvényeken súlyos károkat okoztak a növények, fák letarolásával és a porták felgyújtásával, vagy romba döntésével. A déli államok közlekedése szinte teljesen ellehetetlenült, s ezzel a gazdaság és a hadsereg mozgékonysága is minimálisra csökkent.
Ezek a veszteségek leküzdhetetlen pénzügyi, anyagi és létszámhátrányt vontak magukkal. Jefferson Davis konföderációs elnök adminisztrációjának támogatása az idők folyamán erodálódott a katonai vereségek, a gazdasági nehézségek és a kormányellenes politikai támadások következtében. Négy év harc után Richmondot 1865 áprilisában vették be az uniós erők és nem sokkal ezt követően Robert E. Lee tábornagy letette a fegyvert Ulysses S. Grant altábornagy előtt, lényegében a Konföderáció összeomlását jelezve. Davis elnököt 1865. május 10-én tartóztatták le és bebörtönözték. Tervezett árulási perét sohasem tartották azonban meg, így vádemelés nélkül szabadon engedték.
Az Egyesült Államok kormánya évtizednyi hosszú átmeneti állapotot vezetett be, melyek Rekonstrukció néven ismerünk. Ez véget akart vetni a konföderációs nemzeti tudatnak és a rabszolgaság minél teljesebb megőrzésének, melynek eszközei a rabszolgaságot betiltó 13. alkotmánykiegészítés, a kettős, tagállami és szövetségi állampolgárságot adó 14. alkotmánykiegészítés, és a felszabadítottak számára választójogot adó 15. alkotmánykiegészítés volt. 1877-re a Rekonstrukció kudarcba fulladva véget ért, minden néhai konföderációs államban olyan fehér demokraták kerültek hatalomba, akiket a Rekonstrukció jogfosztással sújtott konföderációs és rabszolgatartó vonzalmaik miatt. A háború katonai csapásai gazdaságilag és infrastrukturálisan tönkretették a déli országrészt, és kimerítették erőforrásait. A régió jelentősen az országos átlag alatt maradt prosperitásában egészen a második világháborúig.
Története thumb|360px|A konföderációs államok életútja 1860. december 20. és 1870. július 15. között A déli fehér lakosság magát inkább délinek tartotta, mint az Egyesült Államok polgárának és szülőhazájának államát tartva annak függetlenségéért és hitéért a végsőkig hajlandó volt küzdeni. Ez a fajta regionalizmus szülte a déli nemzettudatot, nacionalizmust, melyet később egyszerűen „az Ügy”-nek neveztek. A Konföderáció fennállásának teljes időtartama alatt háborús megpróbáltatásnak volt kitéve. A „Déli Ügy” nem csak az állami önállóság, a vámpolitika és a belügyek rendezését jelentette, hanem rabszolgatartásra alapuló gazdaság kulturális és pénzügyi függetlenségét fenntartó rendszerének igényéből táplálkozott. A bőrszín és a rabszolgaság, a politika és a gazdaság problémáinak egymásra rakódása a legtöbb déli vonatkozású közérdekű kérdést egyben az életmóddal kapcsolatos morális kérdéssé változtatott, melyre csakis a déliek viselt dolgainak szeretete, és az északi jenkik viselt dolgainak elutasítása lehetett a válasz. A háború közeledésével nem csak az amerikai politikai pártok hasadtak ketté, de az egyházak és az államokon átívelő családi kötelékek is megoszlottak az észak, vagy dél kérdése mentén.
Az 1860-as választás folyamán egyetlen déli állam sem állt egységesen John C. Breckinridge, a déli Demokrata párti jelölt mögött Dél-Karolina kivételével, melynek törvénye azonban nem engedte az elektorok közvetlen választását. A többi államban a másik három jelölt valamelyike (Lincoln, Douglas és Bell) mindenhol kapott szavazatot. Hármuk egyesített támogatottságának mértéke a jelentőstől a többségig terjedt, legalacsonyabb Texasban volt 25%-kal, a legmagasabb Missouriban 81%-kal. A kisebbségi vélemény koncentrálódása különösen Virginia nyugati és Tennessee keleti, fennsíkos, magaslaton fekvő részein volt megfigyelhető. A Konföderációt aláíró első hat állam mindössze lakosságának negyedét adta. Ezek 43%-a a három, uniót fenntartani igyekvő jelöltre szavazott. A Sumter-erőd ostroma után csatlakozó négy állam adta a Konföderáció lakosságának felét. Itt a három „uniós” jelölt akkumulált szavazati aránya 53% volt. A három nagy állam képviselte a szélsőségeket. Texas a maga 5%-os népességrészesedésével csak 20%-ot adott az „uniósoknak”, míg Kentucky és Missouri a teljes lakosság egynegyedét képviselve 68%-ban szavazott rájuk.
Dél-Karolina egységesen elhatározott elszakadása után más déli állam nem határozott így 1861 előtt és az elszakadás során nem voltak egységesek. Mindegyikük törvényhozásában, konvencióján, vagy népszavazásán (vagy mindháromban) jelentős komponens volt az uniót fenntartók szavazata. Ez azonban nem jelentette, hogy az így szavazók északi szimpatizánsok lettek volna és a harc kitörésekor ezek felsorakoztak az elszakadáspártiak mögé, elfogadták a többségi döntést és támogatták a Konföderációt. Az amerikai polgárháború amerikai tragédiává lett, a „testvérháború” néhány kutató szerint „fivér a fivér ellen, apa a fia ellen, rokon a rokon ellen” viselt háborúvá vált.
Az egység megbomlása és a revolúció thumb|right|200px|Roger B. Taney, a Legfelsőbb Bíróság elnöke
Az Amerikai Konföderációs Államokat olyan déli, rabszolgatartó államok elszakadása hozta létre, melyek megtagadták, hogy egy olyan államban maradjanak, mely nézetük szerint másodrangú állampolgárokká akarta degradálni őket. Úgy látták, hogy e változás mozgatórugója az abolicionizmus és a Republikánus Párt rabszolgatartás-ellenes elemei, akik ismétlődően sértő és eltűrhetetlen módszerekkel operálva akarják őket megalázó és alávetett helyzetbe hozni. A „fekete republikánusok”, ahogy a déliek emlegették őket és azok szövetségesei hamarosan többségbe kerültek volna a Kongresszus mindkét házában. Az elnökség felett diszponálva hamarosan a Legfelsőbb Bíróság tagjait is kinevezhették volna, márpedig annak elnöke, Roger B. Taney, a rabszolgaság vélt támogatója már 83 éves volt és betegeskedett.