bélyegkép|jobbra|350px|Christian Wolff Philosophia prima sive ontologia című művének címlapja (1730). Wolff rendszerezte és széles körben meghonosította az „ontológia” elnevezést. A szó legkorábbi, jelenleg ismert nyomtatott előfordulása Jacob Lorhard 1606-ban megjelent Ogdoas scholastica című művében található.Barry Smith: „The Birth of Ontology”. The Philosophy of Ingenuity, 3. évf. 1. sz. (2022), 57–66.; Peter Øhrstrøm – Sara L. Uckelman – Henrik Schärfe: „Jacob Lorhard’s Ontology: A 17th Century Hypertext on the Reality and Temporality of the World of Intelligibles”. In: Conceptual Structures: Knowledge Visualization and Reasoning. Berlin–Heidelberg: Springer, 2008, 74–87. Az ontológia (ógörögül to on, „a létező”, birtokos alakban ontosz, valamint logosz, „tan”, „értekező vizsgálat”), magyarul léttan vagy lételmélet, a filozófia azon ága, amely a lét, a létező és a létezés legáltalánosabb kérdéseit vizsgálja. Nem csupán egyes konkrét dolgokat vagy a valóság valamely elkülönített területét kutatja, hanem azt, ami a létezőket annyiban illeti meg, amennyiben létezők. Kérdései közé tartozik, hogy mit jelent létezni; milyen alapvető fajtái vagy kategóriái vannak a létezőknek; miként viszonyul egymáshoz lényeg és létezés, egyedi és egyetemes, azonosság és változás, szükségszerűség és lehetőség, rész és egész, szubsztancia és tulajdonság; továbbá milyen létmód tulajdonítható eseményeknek, viszonyoknak, számoknak, társadalmi intézményeknek vagy más elvont tárgyaknak.Daniel O. Dahlstrom: „Ontology”. In: New Catholic Encyclopedia. 2. kiadás, 10. kötet. Detroit: Gale, 2003, 604–608.Peter van Inwagen – Meghan Sullivan – Sara Bernstein: „Metaphysics”. Stanford Encyclopedia of Philosophy. Hozzáférés: 2026. július 15.
Az ontológia és a metafizika viszonya történetileg és irányzatonként változik. Az arisztotelészi és középkori hagyományban a „létező mint létező” vizsgálata, az első elvek és az első okok tana egyetlen „első filozófiához” tartozott. A 17–18. századi rendszerezésekben, különösen Wolffnál, az ontológia a metafizika általános része (metaphysica generalis), míg a kozmológia, a racionális lélektan és a természetes teológia a speciális metafizika ágai lettek. A 20–21. századi analitikus filozófiában a „metafizika” és az „ontológia” kifejezést gyakran felcserélhetően használják, bár szűkebb értelemben az ontológia arra kérdez rá, hogy mi létezik és melyek a létezők alapvető kategóriái, a metafizika pedig ezek természetét, szerkezetét és magyarázó összefüggéseit is vizsgálja.
Elnevezése és tárgyköre
Az ókori görög filozófusok nem használták az „ontológia” szót. Arisztotelész a később Metafizika címen összefoglalt írásaiban „első filozófiáról” (próté philosophia), „bölcsességről” és bizonyos összefüggésekben „teológiai tudományról” beszélt. A vizsgálat egyik meghatározása nála a „létező mint létező” és az ahhoz önmagánál fogva tartozó sajátosságok kutatása. Ez nem a konkrét dolgok puszta felsorolását jelenti, hanem azoknak a legáltalánosabb elveknek a vizsgálatát, amelyek minden létezőt érintenek, függetlenül attól, hogy fizikai, szellemi, matematikai vagy más természetű létezőről van szó.Arisztotelész: Metafizika, IV. könyv, 1, 1003a21–32; VI. könyv, 1, 1026a23–32.
A metafizika elnevezés későbbi szerkesztői és kommentátori hagyományból ered. Szó szerint azokat az írásokat jelölte, amelyek a természetről szóló könyvek „után” következtek, de már az ókor végén és a középkorban tárgyi jelentést kapott: a létezők első elveinek, végső okainak és az anyagtól független valóságnak a vizsgálatát. Arisztotelész szövegei értelmezési kérdést hagytak örökül: vajon a létezőről általában szóló tudomány és az első, változatlan valóságról szóló teológiai tudomány ugyanazon tudomány két oldala-e, vagy két külön diszciplína.Schütz Antal: A bölcselet elemei. 2., átdolgozott kiadás. Budapest: Szent István-Társulat, 1940, 244–260, 296–302.
Az ontologia szó legkorábbi, jelenleg ismert nyomtatott előfordulása Jacob Lorhard Ogdoas scholastica című, 1606-ban megjelent művében található. Rudolf Goclenius 1613-as Lexicon philosophicum című lexikona szintén használta a kifejezést. A 17. században Johannes Clauberg, Johannes Micraelius és Jean-Baptiste Du Hamel az ontológiát a létezőről általában szóló tudományként tárgyalták. Wolff 1730-ban megjelent Philosophia prima sive ontologia című műve az elnevezést a rendszeres filozófiai szaknyelv részévé tette, és az ontológiát a metafizika általános alapjaként határozta meg.
Az ontológia tárgyának meghatározása az egyes irányzatokban eltér:
a klasszikus arisztotelészi megközelítés a létezőt annyiban vizsgálja, amennyiben létező; a skolasztikus rendszerek a lehetőség és valóság, a lényeg és létezés, a szubsztancia és járulék, a transzcendentális tulajdonságok, az okság és a részesedés kérdéseit tárgyalják; a fenomenológiai ontológiák a tárgyiság formális szerkezeteit vagy meghatározott létterületek lényegi összefüggéseit elemzik; az egzisztenciálontológia az emberi létezésből és a lét megértésének feltételeiből indul ki; az analitikus ontológia logikai, nyelvfilozófiai és tudományfilozófiai eszközökkel vizsgálja a kategóriákat, az ontológiai elköteleződést és a valóság függési szerkezetét; az alkalmazott ontológiák egy-egy szakterület – például a biológia, az orvostudomány, a jog vagy az informatika – fogalmi rendszerét formalizálják.
Története
Ókori előzmények
A görög filozófia korai korszakában a természet eredetének és egységének kérdése összekapcsolódott azzal, hogy mi tekinthető valóban létezőnek. Milétoszi Thalész, Anaximandrosz és Anaximenész a tapasztalati sokféleség mögött egységes alapelvet (arkhé) kerestek. E törekvés még nem alkotott elkülönült ontológiai tudományt, de megteremtette a mitikus elbeszéléstől különböző, érvekre épülő természet- és létmagyarázat egyik formáját.G. S. Kirk – J. E. Raven – M. Schofield: The Presocratic Philosophers. 2. kiadás. Cambridge: Cambridge University Press, 1983, 76–180.
Epheszoszi Hérakleitosz a változás, az ellentétek és az ezeket rendező logosz jelentőségét hangsúlyozta. Tanítását gyakran foglalják össze a „minden folyik” formulával, ez azonban nem szó szerinti Hérakleitosz-idézet, és nem jelenti egyszerűen azt, hogy semmilyen állandóság nincs. Töredékei inkább azt vizsgálják, hogyan őrizhet egységet az, ami ellentétes folyamatokban változik.G. S. Kirk – J. E. Raven – M. Schofield: The Presocratic Philosophers. 2. kiadás. Cambridge: Cambridge University Press, 1983, 181–212.
Parmenidész költeménye a lét és nemlét radikális szembeállításából indult ki. A gondolkodás számára megragadható létezőt keletkezetlennek, oszthatatlannak és változatlannak írta le; a változó sokaságot az emberi vélekedés rendjéhez kapcsolta. A neki tulajdonított „ugyanaz a gondolkodás és a lét” formula értelmezése vitatott, de műve maradandóan összekapcsolta a gondolhatóság és a lét problémáját.Parmenidész, B3 és B8 töredék; in: Hermann Diels – Walther Kranz: Die Fragmente der Vorsokratiker. Eleai Zénón paradoxonjai a mozgás és sokaság fogalmi nehézségeit tették láthatóvá.
Platón a változó érzéki dolgok és a stabilan megismerhető formák vagy ideák kapcsolatát állította vizsgálatai középpontjába. Az érzéki világot nem egyszerűen nemlétezőnek minősítette: a dolgok keletkeznek, elmúlnak és tökéletlenül részesednek az intelligibilis formákban, míg a formák a tudás állandó tárgyai. Késői dialógusai, különösen a Szofista és a Parmenidész, az ideatan belső nehézségeit, a nemlét értelmét és a lét legáltalánosabb nemeit is elemzik.Platón: Állam, V–VII. könyv; Phaidón; Szofista, 237a–259d; Parmenidész.
Arisztotelész bírálta a formák különálló platóni létét, de nem egyszerűen az anyagi dolgokat tette meg egyedüli létezőkké. Lételmélete több egymással összefüggő tanból áll:
a „létező” többféle értelemben mondható, de ezek a jelentések elsődlegesen a szubsztanciára vonatkoznak; az érzéki szubsztanciák anyagból és formából állnak (hülémorfizmus); a változás a lehetőség (dünamisz, latinul potentia) és a valóság (energeia vagy entelekheia, latinul actus) fogalmaival elemezhető; a dolgok magyarázatában anyagi, formai, létesítő és célokot különböztet meg; a kategóriák a létezés és az állítás alapvető módjait rendezik; az első filozófia a létezőt mint létezőt, az első elveket és végső soron a mozdulatlan első mozgatót vizsgálja.Arisztotelész: Kategóriák, 1–5; Fizika, II–III. könyv; Metafizika, IV., VII–IX. és XII. könyv.
A sztoikusok korporealista ontológiája szerint szoros értelemben csak a testek léteznek, bár elismerték bizonyos testetlenek – például a hely, az idő, az űr és a kimondható jelentés – sajátos státuszát. Epikurosz és az atomisták a testeket és az üres teret tekintették alapvetőnek. A késő antik újplatonizmus, különösen Plótinosz rendszere, hierarchikus valóságrendet dolgozott ki: az Egyből az Értelem és a Lélek rendje következik, majd az érzéki világ. E fogalomkészlet nagy hatást gyakorolt a patrisztikus, zsidó, keresztény és iszlám metafizikára.John Sellars: Stoicism. Berkeley: University of California Press, 2006, 81–104.; Tim O’Keefe: „Epicurus”. Stanford Encyclopedia of Philosophy; Lloyd P. Gerson: „Plotinus”. Stanford Encyclopedia of Philosophy. Hozzáférés: 2026. július 15.
Patrisztika és kora középkor
A keresztény gondolkodás nem egyszerűen átvette a görög fogalmakat, hanem a teremtés, a megtestesülés és a feltámadás tanával új összefüggésbe helyezte őket. A platóni részesedés gondolata a teremtett lét Istentől való függésének értelmezésévé alakult; az arisztotelészi szubsztancia- és természetfogalmak pedig a személy, a teremtés és a megtestesülés kérdéseinek tárgyalásában kaptak új szerepet. A görög filozófiai örökség így nem változatlan importként, hanem válogatott, bírált és átalakított fogalmi közegként épült be a keresztény filozófiába.John Paul II: Fides et ratio (1998), 36–48.
A teremtés a semmiből (creatio ex nihilo) tana szerint a világ nem örök ősanyag szükségszerű átalakulása és nem az isteni lényeg része, hanem teljes létében a szabad Teremtőtől függ. A „semmiből” nem egy különös anyagot jelöl: azt fejezi ki, hogy a teremtés nem már meglevő szubsztrátum átalakítása. A Teremtő és a teremtmény különbsége ezért nem egy közös nem két fajának különbsége, hanem az önmagától való és a részesedett, függő lét különbsége.A Katolikus Egyház Katekizmusa, 290–301. pont. Budapest: Szent István Társulat, 2002.
Hippói Szent Ágoston a platonikus és újplatonikus örökséget keresztény teremtéstanba illesztette. Az örök mintaképeket nem Istentől független ideákként, hanem az isteni értelem tartalmaiként értelmezte. A teremtett dolgok létét, egységét, igazságát és jóságát az isteni alkotó tevékenységtől függő részesedésként fogta fel. A rosszat nem önálló lételvnek, hanem a megfelelő jó hiányának (privatio boni) tekintette; ez az álláspont egyszerre szolgálta a manicheizmus bírálatát és a teremtett lét alapvető jóságának védelmét.Augustinus: De civitate Dei, XI–XII. könyv, különösen XII, 7; Confessiones, VII. könyv.
Boëthius fordításai és kommentárjai közvetítették a latin Nyugat számára Arisztotelész logikájának és Porphüriosz Eiszagógéjának jelentős részét. Az általános fogalmak státuszáról felvetett kérdések a középkori univerzália-vita egyik kiindulópontjává váltak. Johannes Scotus Eriugena a természet „felosztását” olyan rendszerben tárgyalta, amelyben teremtetlen és teremtett, ok és okozat, lét és a létet meghaladó isteni valóság viszonyát kapcsolta össze.John Marenbon: „Anicius Manlius Severinus Boethius”. Stanford Encyclopedia of Philosophy; Dermot Moran: „John Scottus Eriugena”. Stanford Encyclopedia of Philosophy. Hozzáférés: 2026. július 15.