bélyegkép|400px|A vármegye a Magyar Királyság majd az 5. Orbán-kormány közigazgatásának területi egysége volt A vármegye () vagy megye a magyar közigazgatás alapvető területi egysége. A két elnevezés 1950 előtt párhuzamosan volt használatban, felcserélhetők voltak egymással. 1950–2022 között a megye, 2023-2026 között a vármegye volt a hivatalos megjelölés.
A 2026-ban hatalomra került Magyar-kormány az Alaptörvény 17. módosításával (2026. október 1-jei hatállyal) visszaállította a 2022-ig használt megye elnevezést.Magyar Közlöny, 2026. évi 92. szám (2026. július 18.)
A második világháború végéig a hivatalos elnevezés a vármegye volt, de ennek szinonimájaként széles körben használták a megye szót is, sőt, ez törvények és egyéb jogszabályok szövegében is előfordult. Az 1949. augusztus 18-án elfogadott 1949. évi XX. törvény, azaz a Magyar Népköztársaság új, szovjet mintára megalkotott Alkotmánya hivatalossá tette a „megye” megnevezést, és ettől kezdve csak történeti megjelölésekben fordult elő a „vármegye” szó.
A mai vármegyerendszer Magyarország mintegy ezer éve fennálló, területi beosztását és szervezeti rendjét tekintve sokszor és sokat változó, közigazgatási területi beosztásának legújabb szakasza. Az 1950-es megyerendezés és a tanácsrendszer bevezetése melyben a vármegyék területi beosztását módosították, és az önkormányzati rendszer 1990-es létrejötte tekinthető éles határvonalnak a megyerendszer fejlődésében, ezért a külön tárgyalást a jelenkori állapot és a megelőző történeti fejlődés különálló bemutatásának igénye indokolja.
Az ispán, majd 1526-tól a főispán volt a vármegye feje; közvetlenül utána az alispán foglalta el a második helyet fontossági sorrendben, majd a vármegye főjegyzője következett; közigazgatási, igazságszolgáltatási valamint kormányzási teendőket láttak el egyszerre a maguk különböző szintjén. A főispánt a király nevezte ki, az alispánt és főjegyzőt a vármegye nemessége választotta meg. A vármegye különböző járásokra volt felosztva, ezeket egyenként egy főszolgabíró kormányozta; szintén választotta őket a vármegye nemessége, a vármegyei törvényhatóságnak kültisztviselői voltak, és az alispánnal közvetlenül érintkeztek.
A királyi vármegye A királyi vármegye a 10. században kezdett kialakulni, István király a rendszerét kiterjesztette az egész országra, majd tovább alakult a 12. századig. A nemzetségi birtokok 12–14. századi állapota alapján kikövetkeztethető, hogy István király a korábbi nemzetségi terület egyharmadát meghagyta a helyi nemzetség kezében mint magánbirtokot, a kétharmad részből pedig királyi udvari birtok, és az ispán kezelésébe és haszonélvezetébe tartozó várbirtok vagy egyházi birtok lett. Az udvari és a várbirtok aránya is kétharmad-egyharmad volt. Ezek együtt alkottak egy-egy az ispán igazgatása alá tartozó királyi vármegyét. István király maga mintegy 48 vármegyét hozott létre, számuk később gyarapodott.
A királyi vármegyerendszer akkor rendült meg, amikor az udvarbirtokok adományozását követően II. András idején megindult a rendszert gerincét alkotó várbirtokok eladományozása is, mert bár az előbbiek voltak többségben de az utóbbiak adták a megyei hadszervezet gazdasági alapját. A 13. században a királyi vármegyerendszer lényegében felbomlott és szerepét a nemesi vármegye vette át. A folyamatnak az Aranybulla volt az egyik mérföldköve.
A megye szó jelentése és eredete A megye szó délszláv jövevényszó a magyarban, rokona a mesgye szónak, és visszavezethető arra az indoeurópai szóra, amelyből a latin medius, „középső” is ered.Új magyar etimológiai szótár, „megye” címszó. Budapest, MTA Nyelvtudományi Intézet/ELKH Nyelvtudományi Kutatóközpont, 2011–2022. Györffy György szerint a megye szó az ősszláv media „közép” hasonló hangzású szlovén, mezsgye szavunk pedig ezek bolgár-szláv mezsda alakjából ered. A szó semmilyen szláv nyelvben nem jelent megyét, csak határt, a körülhatárolt terület jelentést csak a magyar vár szóval, a magyar nyelvben vette fel. Ezt bizonyítja, hogy István király 1009-es oklevele négy várat rendelt a „határaival” együtt (quatuor civitates ...cum...terminis et finibus) az ekkor alapított pécsi püspökség alá. A határleírás alapján világos, hogy a vár határa a vármegyét jelenti, tehát a megye szó eredeti jelentése a magyar nyelvben „határ”. Okleveles adatok szerint a megye szó a középkorban a magyar nyelvben csak határ jelentésű volt (pl. 1254: per quendam limitem, qui vulgariter mege vocatur – a „határ” jelentésű limit, és nem a közigazgatási egységként használt comitatus fordításaként szerepel).
A Czuczor Gergely és Fogarasi János szerkesztette és írta A magyar nyelv szótára a megyét a megy szóból származtatta, és azt állította, hogy a szláv nyelvek vették át a magyarból,Czucor-Fogarasi 1867. "megye" szócikk. de etimológiai szempontból ez a mű nem megbízható.http://www.mek.iif.hu/porta/szint/egyeb/lexikon/pallas/html/024/pc002460.html#2http://www.mek.iif.hu/porta/szint/egyeb/lexikon/pallas/html/067/pc006721.html#3
Az ispán és a várszervezet
Közigazgatási feladata mellett az ispán bírói jogokat is gyakorolt, de ez alól kivételt képeztek talán kezdettől az egyházi birtokok, amelyek az egyház és nagyon korán az udvari birtokok, amelyek az udvarispán (nádor) bírói hatáskörébe kerültek.
Az ispán vezette a megyei hadsereget, amiben a hadnagy (maior exercitus) segítette. Segítségére volt még az ispáni központ gondviselője, a várnagy (maior castri) és a bíráskodásban a királybíró, eredetileg talán várbíró. A megyei hadat az ispán vagy a hadnagy vezette várjobbágyok (miles, iobagio castri) alkották, a létszám 1168-ban 400 fő volt megyénként. A várjobbágyok közé tartoztak a „száznagyok” (centurio) és „tizedesek” (decurio) is, akik azonban nem katonák hanem a várbirtok szolga állapotú szakosodott ellátó várnépei élén álltak, akik hasonló szolgáltatásokat végeztek, mint a királyi udvarházak szervezetében az udvari népek. A vásári rendtartásban az ispán megbízottja volt az ispán ércpecsétjét hordozó billogos, akinek feladata volt többek között az is, hogy a templom helyett a vásárt látogatót megbüntesse. Sokoldalú rendőri és hírvivő feladatokat láttak el az őrnek nevezett – tizedekbe és századokba osztott – várnépek, akiket türk eredetű szóval „csősz” (a török csauszból, latin praeco) vagy szláv eredetű szavakkal „börtön” (sic!) és „várkajátó” néven is emlegettek. A várkapu őrei a kapusok (ianitor, custos portae)
Kezdetben tehát a legnagyobb területet a megyéből az udvarbirtok foglalta el, de a lelke a várbirtokot igazgatásilag, bíróilag és gazdaságilag is összefogó, az ispán által vezetett fent leírt várispánság volt.
Határispánság és határvármegye
A határispánság (magyar latinság: comitatus confinii; európai latinság: marchia) és a határispán (magyar latinság: comes confinii; európai latinság: marchio, comes marchae, dux) feladata a többi ispánétól eltérően elsősorban a határvédelem, a határon a személy- és áruforgalom, a kereskedelem ellenőrzése volt.
A határvárak általában nem régi nemzetségi várak voltak, mint a rendes vármegyék esetén, hanem az országból kivezető utak mentén a magyar–szláv etnikai határon újonnan épített földvárak. A határvármegye két részre oszlott, belső lakott és külső lakatlan vagy gyéren lakott részekre. A kettőt az akadályokkal teletűzdelt gyepű választotta el, amin az átjárhatóságot akadálymentes részek, kapuk biztosították (lásd Kapuvár). A gyepűn kívüli lakatlan rész volt a gyepűelve. Határispánságok ott létesültek, ahol a gyepűelve keskeny volt, azaz közvetlen volt az érintkezés a szomszéd népekkel. Az országot nem egyetlen gyepű határolta, a rendszert mélységében tagolt külső és belső gyepűk (pl. Rába parti besenyők) alkották.
A fegyveres személyzetet a várnépek közé sorolt, az őrnagy (maior speculatorum) – maga várjobbágy – vezette őrök adták. Az őrök békeidőben vámosi feladatokat is elláttak, külső támadás esetén fel kellett tartaniuk az ellenséget egy ideig, és értesíteniük kellett az ispánt és a királyt a támadásról. Közéjük tartoztak a lövők, portyázó lovas könnyűíjászok, akik többnyire a katonai segédnépek – székely vagy besenyő – közül kerültek ki. Az őrök és lövők emlékét őrzik az olyan helynevek, mint Zalalövő, Lövérek, Őrség, Őrvidék.
Újonnan létrehozott határispánság esetén területét esetleg nem egyetlen már létező vármegyétől vették el, hogy annak gazdasági és katonai teljesítőképességét ne rontsák túlságosan, hanem szétszórtan, több belső megyétől is csatoltak a határvárhoz várföldeket, várfalvakat. Ezért a határispánság területe nem volt feltétlenül összefüggő. Okleveles adatok híján a vármegyéhez való jogi viszonya sem tisztázott.
Határispánságok a 11. században általános vélemény szerint feltétlenül léteztek, a következő két évszázadban megszűntek vagy beolvadtak a királyi vármegyerendszerbe. Megszűnt határispánság székhelye volt Bolondóc, Galgóc, Szolgagyőr, Locsmánd. Bolgyánt is így említik; felmerült, hogy esetleg az egész Szerémség régi neve ez volt. Sasvár esetén felvetették, hogy mivel 14. századi említésű, székely kötődésű, esetleg az Ugocsa vármegyebeli Sásvárt jelenti. Karakó is létező várispánság volt. Váty esetében felmerült, hogy Géza fejedelem létesítette a Koppány elleni védekezésül, hogy védje vele a Pécs körüli fejedelmi szállásokat.
Ismert magyarországi várispánságok, amelyekből nem lett vármegye:
Bánya várispánság Bolgyán várispánság Bolondóc várispánság Galgóc várispánság Karakó várispánság Kovázd várispánság Locsmánd várispánság Sasvár várispánság Sempte várispánság Szolgagyőr várispánság Váty várispánság
Erdőispánság
Egyes királyi erdőuradalmak területén erdőispánságokat szerveztek, élükön az erdőispánnal (procurator vagy pl. bakonyi ispán ~ comes de Bakon). Számuk 1200 körül szaporodott meg, de az ország belső területein levők már korábban létrejöhettek. Az erdőispánsághoz csatolták a terület szolgáltatónépeit, de várszervezet, magánbirtok, egyházi birtok itt nem volt. Az erdőispánság független volt a szomszédos vármegyei szervezettől. A 14–15. században egyes erdőispánságok önálló vármegyévé váltak, mások adományozás útján magánkézbe kerülve beolvadtak a szomszédos vármegyébe.
A nemesi vármegye A köznemesség megerősödésével a vármegye irányítása is átalakult. Az ispánt (később főispánt) ugyan továbbra is a király nevezte ki, de az alispánt és az először 1232-ben említett szolgabírákat a nemesség választotta. A szolgabírónak a szerviensek vitáinak eldöntéséből induló funkciója később őt a vármegye fontos tisztviselőjévé tette. Eleinte megyénként általában négy szolgabírót választottak. Később a járások 16-18. századi kialakulásával járásonként egy főszolgabírót és néhány alszolgabírót.
A rendi országgyűlésre a vármegyék követeket küldhettek.
A parasztvármegye
A parasztvármegye a nemesi vármegye pótléka, a parasztság önvédelmi szervezete volt a közbiztonság fenntartása érdekében a török hódoltság idején és még ezután is rövid ideig a 16–18. század idején. Főleg a hódoltsági területen a hadjáratok útvonalán és a peremvidékeken működött, ahol a nemesi vármegye intézményei nem működtek, vagy nem voltak elég hatékonyak. Törvények is segítették működésüket, amik bizonyos esetekben lehetővé tették a jobbágyoknak, hogy leszámoljanak a kóborló és fosztogató katonákkal és szabad hajdúkkal (1532: 32. tc., 1597: 24. tc, 1598: 29. tc.).
A szomszéd falvak összefogásából nőtt ki, a 16-17. század fordulóján kezdett intézményesülni, amikor egy-egy járás küldöttei megbeszélésekre gyűltek össze. A környék tekintélyesebb emberei közül hadnagyokat és kapitányokat választottak a nagyobb, tizedeseket a kisebb egységek élére. A közös gyűléseken bírói ítélkezéseket is tartottak.