thumb|280px|Az „αθεοι” (atheoi) görög szó az Újtestamentumban egy korai, 4. századból származó papiruszon (Pál levele az epheszosziakhoz (2:12) „Ti abban az időben Krisztus nélkül éltetek, Izráel közösségétől elkülönítve, és mint az ígéret szövetségein kívül álló idegenek, reménység nélkül és Isten nélkül éltetek a világban.”) Az ateizmus azon emberek világnézetének gyűjtőneve, akiknek egyetlen közös tulajdonsága, hogy nem hisznek isten(ek)ben. Az ateizmus nem egy hit, és nem egy vallás.
Az ateisták különbözőképpen viszonyulhatnak a vallásokhoz és az istenhit kérdéséhez, nincs szükségképpen közös világképük, az ateizmus nem egy ideológia. Az ateizmusnak nincsenek vezetői, nincs szentkönyve, nincs erkölcsi szabályrendszere. A legtöbb ateista a szekuláris humanizmus elveit tudja magáénak, de nem mindegyik. Néhányan gnosztikus ateisták, akik állítják, hogy istenek nem léteznek, míg sokan agnosztikus ateisták, azaz csupán nem hisznek, mert szerintük nincs elegendő bizonyíték arra, hogy az istenekben való hit racionális legyen.
Az ateisták között vannak erősen vallás- és egyház-ellenesek, akik élesen bírálják, kritizálják az egyházak tevékenységét és állami finanszírozását, a vallások összefonódását a politikával, vagy a hitoktatások jelenlétének helyességét az oktatási intézményekben.
Nem minden ateista racionális következtetésből ateista. Az ateizmus önmagában nem jelenti azt, hogy valaki nem hihet valami felsőbb intelligenciában, ami hite szerint nem egy isten. Előfordul olyan ateista is, aki hisz babonákban, asztrológiában, vagy kártyajóslásban, homeopátiában, akupunktúrában.
Vannak ateisztikus vallások is, mint a buddhizmus egyes ágai, a konfucianizmus, taoizmus, vagy dzsainizmus; amelyek azért úgymond ateisztikusak, mert ezekben a vallásokban nincsenek istenek, istenekbe vetett hit.
Az ateizmus szó etimológiája A korai ógörög nyelvben az atheosz (άθεος) melléknév (ami a theosz = isten szóból jött létre az a- fosztóképzővel) istennélküliséget vagy istenekben való hit nélküliséget jelentett. A latin nyelvbe a szót Cicero római államférfi, szónok és filozófus (i. e. 106-43) vitte át. A kifejezés az i. sz. 5. század körül újabb jelentést kapott: istentagadó, istentelen. Ez a változat a korai keresztények és pogányok vitái során terjedt el, akik egymást kölcsönösen ateizmussal vádolták. Az ateizmus fogalma az idők során változott, és egészen mostanáig nem vált teljesen egyértelművé. A jelenleg is forgalomban lévő lexikonok egy része az ateizmust az istentagadással azonosítja, míg más lexikonokban megjelenik az a nézet, , és amely az istenhit hiányát explicit tagadás nélkül is ateizmusként értelmezi.
„Doktrína, amely tagadja Isten létezését.”Larousse, http://www.larousse.fr/encyclopedie/divers/ath%C3%A9isme/23699
„Általánosságban az Istenbe vagy spirituális létezőkbe vetett metafizikai hit kritikája és elutasítása.”Encyclopedia Britannica, http://www.britannica.com/EBchecked/topic/40634/atheism
„Isten létezésének tagadása vagy nem hite. Istennek való engedelmesség elmulasztása, istentelenség [praktikus ateizmus].”„The Compact Edition of the Oxford English Dictionary”, Oxford at the Claredon Press, 1971.
„Isten vagy istenek létezésébe vetett hit hiánya vagy hitetlenség.”Oxford Dictionaries, http://oxforddictionaries.com/definition/english/atheism
A magyar felfogás pár évtizede szintén a szűkebb értelmezés felé hajlott, ezt illusztrálja az Új Magyar Lexikon meghatározása:
„<a görög 'istentelen' szóból>: világnézet, mely tagadja a természetfeletti erők, isten v. istenek, a túlvilág létezését, elveti a vallást, és harcol ellene”
Miközben az etimológiai meghatározás helyes módon a tágabb „istentelen” (ld. fentebb), aközben az UML meghatározása szűkebbre szabottan csak az istentagadót írja körül.
William James szerint az ateista áramlatok egy nagy családra hasonlítanak, amely tagjai között vannak hasonlóságok, de nincs egy közös vonásuk sem. A fő ismérvük mégis a teremtő isten hiánya
Az ateizmus ágai
Az ateista világnézeteknek két fő csoportját különböztetjük meg:
A gyakorlati ateizmus alapgondolata: A gyakorlati ateista nem ismeri el a vallási törvényeket, rendeleteket, ehelyett önmaga, s a társadalom törvényeihez igazodik. Nem feltétlenül tagadja isteni erők létét, azonban életére – amennyiben elismeri egyáltalán – a transzcendencia létezése semmilyen hatással nincs, a mindennapokban nem befolyásolja. Lásd még: deizmus. Az elméleti ateizmust két ágra lehet osztani. A gyenge ateizmus (ill. negatív vagy szkeptikus ateizmus) azt vallja, hogy Isten létének kérdése nem eldönthető (agnosztikus ateizmus), vagy egyszerűen nem óhajt foglalkozni vele. Az úgynevezett "gyenge ateisták" nem jelentik ki tételesen, hogy nem léteznek istenek, de ők maguk nem hisznek bennük, tehát valójában nem ateisták, inkább nem hívők. Az istentagadás az erős ateizmus (ill. pozitív ateizmus), amely többek között a tudomány által is bizonyítottnak vagy alátámasztottnak érzi Isten, illetve az isteni lény nemlétét (gnosztikus ateizmus). A teológiai eszmefuttatásokat eleve tudománytalannak tartja, esetleg – de nem szükségszerűen – vitába is száll velük.
Az ateizmus szó jelentésénél fogva a teizmus elutasítását jelenti, de a deistákat a legtöbb esetben nem tekintik ateistáknak. Az Encyclopædia Britannica definíciója szerint az ateizmus minden más spirituális létezőbe vetett hit elutasítását is jelenti, ez az ateizmus fogalmába általában szintén nem tartozik bele, de általában az ateisták valóban nem hisznek más spirituális létezőkben sem. Hasonlóan kérdéses az, hogy egyes vallások istenhit nélküli formáit tekinthetjük-e ateizmusnak. Erre jó példa a buddhizmusnak a hinduizmustól elválasztott, istenhit nélküli formája, melyet például Stephen Bachelor ateizmusnak nevezett „Buddhizmus hit nélkül” c, könyvében.Batchelor, Stephen. Buddhism Without Beliefs. Riverhead Books, 1997. .
A 21. században az ateizmus egyben materializmus is. Korábban néhány filozófus, pl. Schopenhauer az anyagi világ illúzióját hirdette, és a valóság szellemi természetét.
Az ateizmusnak számos válfaja ismert; vannak olyan ágai is amelyek vallássá szerveződtek, és olyanok is, amelyek egyházzá. Ateista-humanista egyházak fellelhetőek például a skandináv országokban, és Magyarországon is léteznek ateista egyház-alapítási kezdeményezések.
Az ateizmus története Ókor Az ateizmus ókori fogalma összetett. Részben Isten vagy az istenek létének közvetlen tagadását, részben tiltakozást jelentett az olyan istenfogalom ellen, amely összeférhetetlen az általuk igaznak tartott Istennel.
Az ateizmus egyik formájának tekinthetők a Buddha előtti ősi indiai filozófiák és vallások, mint a lókájata filozófia, amelyet egy feltételezett Charvaka nevű személy alapított Indiában, és amelyek Isten nélkül magyarázták a világot és az embert. Némileg ide kapcsolható Sziddhárta Gautama, azaz Buddha tanítása is, bár a buddhista szövegekben sokszor előfordulnak a védikus istenek; az üdvözüléshez vezető útnak azonban nem feltétele az ezekben való hit és annak szertartásai – Buddha tanításai szerint inkább filozófiai meggondolások kell hogy vezéreljék az embereket.
Kínában és a Közel-Keleten az ókorban ismeretlen volt az ateizmus; a mindenséget és az egész emberi életet rettenetes istenségek tartották hatalmukban. Más kultúrákban az istenség szelídebb alakot öltött; a görög-római politeizmusban egészen emberközelivé vált, de az istenek változatlanul hatalmuk alatt tartották az emberi életet. Izraelben, mivel a nép az igaz Isten kinyilatkoztatásai birtokosának tartotta magát, az ateizmus az ostobaság felső fokának számított (Zsolt 14,1; 53,2). Pál apostol meg volt győződve, hogy a pogányok erkölcsi romlottsága Isten büntetése a bálványimádásuk miatt (Róm 1,18). A pogányságból megtértek pedig úgy látták, hogy keresztségük előtt reménytelenül és Isten nélkül, „ateistaként” éltek (Ef 2,12); Istent nem is ismerték (1Tesz 4,6), de mivel Isten a teremtett világból fölismerhető, ezért aztán nincs mentségük (Róm 1,19-20). Pál apostol Athénban az ismeretlen istennek szentelt oltárban az emberi szív kiolthatatlan vágyát ismerte fel az egy, igaz Isten iránt, akit ő Krisztusra ruházott. Következésképpen az ateizmus Krisztus istenségének tagadását is jelenti.
A görög–római műveltség területén az ateizmust önmagában nem büntették. jobbra|290px|bélyegkép|Epikurosz, akit Alexandriai Szent Kelemen görög filozófus a fő ateistának tartott. A kialakult istenképet Tyruszi Maximosz foglalta össze „Ki isten Platón szerint” című könyvének tizenegyedik diskurzusában: „Ő az az értelem, amely Atya és Mindenek Alkotója, akinek nevét Platón nem mondhatta meg, mert ő sem tudta; akinek megjelenését nem írhatta le, hiszen ő sem látta; akinek kiterjedését nem becsülhette meg, hiszen nem érinthette. Az isteni láthatatlan a szemnek, kimondhatatlan a hang számára, megérinthetetlen testtel, ismeretlen a hallásnak; csak a lélek legcsodálatosabb, legtisztább, legértelmesebb részének látható. Mégpedig hozzá való hasonlósága révén, és hallható a vele való rokonsága miatt. Istennek nincs mérete, nincs színe, nincs formája, sem anyagának más ismérve (pathosz-a), de semmi máshoz nem hasonlítható szépsége van.”
Az istentagadás vádját gyakorlatilag mindig akkor vették elő, amikor koncepciós pereket indítottak, néha halállal is büntették. A görögök nem vallásukban voltak intoleránsak – ami egy henoteisztikus vallásban meglehetősen furcsa is lett volna –, hanem a poliszok belpolitikájában. Isteneiket három csoportra osztották: a mesék és mítoszok, a természet és a filozófia, az állam és a politika isteneire. A mesék és mítoszok isteneit a nép képzeletére bízták, az állami istenek a társadalmi élet alapját képezték.
Rómában az volt ateista, aki nem volt hajlandó részt venni a politeista közös rítusokban, azaz nem követte a római vallást (religio). Így a kereszténység megjelenése után épp ők voltak ateisták, hiszen egyetlen istent imádtak. A pogány (paganus) latin szót a keresztények használták a 4. század elején a politeizmus leírására.
Ateista az a polgár volt, aki tagadta az állami istenek létét, vagy nem tett eleget kultikus kötelezettségének. A filozófusok közül azt is ateistának nevezték egyes koncepciós perekben, aki monoteista nézeteket vallott. Emiatt kellett menekülnie Athénból Klazomenai Anaxagorasznak és Prótagorasznak, és részben ezért is kellett meghalnia Szókratésznek. Ezzel szemben a Római Birodalom mindig toleráns volt, soha senkit nem ítéltek el vallása vagy vallástalansága miatt. Egyetlen tiltott vallás volt, Bacchus kultuszai, mivel a korai köztársaságkor egy szakaszában a bacchanáliák közbotrányt okoztak az egyébként prűd Rómában. A kereszténységet sem vallási mivolta miatt tiltották, hanem mert titkos politikai csoportosulást láttak benne. Az állami kultuszok gyakorlása közügy volt a köztársaság korában. A császárkorban a császárkultusz alakult ki, de kötelezővé csak Diocletianus idején lett, aki először vezetett be államvallást keleti mintára.
A kereszténység aztán mindenkiben ateistát látott, aki nem keresztény volt. Alexandriai Kelemen fő ateistának tartotta Epikuroszt, s a pogányokban kettős ateizmust látott: nem ismerik el az igaz Istent és istenként tisztelik azt, aki és ami nem Isten. Számukra ugyanígy ateisták voltak a különféle eretnekségek (animizmus, manicheizmus, doketizmus) követői, a markioniták és a szentlélektagadók.
Középkor